Kiállítás - A percepció megzavarása - Várnai Gyula: Systema Naturae

szerző
Dékei Kriszta
publikálva
2011/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Várnai Gyula kiállításai és munkái szépek. Az öncélú gyönyörködést a művek látványában azonban felülírja az az igény, hogy mögéjük látva mintegy felfejtsük a posztkonceptuális alkotói "szándékot", s ezen felbuzdulva valamilyen, az adott művön kívüli valósághoz hurkoljuk az interpretációnkat. Dékei Kriszta

Várnai Gyula kiállításai és munkái szépek. Az öncélú gyönyörködést a művek látványában azonban felülírja az az igény, hogy mögéjük látva mintegy felfejtsük a posztkonceptuális alkotói "szándékot", s ezen felbuzdulva valamilyen, az adott művön kívüli valósághoz hurkoljuk az interpretációnkat.

Várnai gyakran él tudományos allúziókkal (pl. a "nagy bumm" defetisizálása, Heisenberg-idézetek használata, Bolyai János megidézése), humorosan/ironikusan kódolva a tudomány mindenhatóságával, az emberi megismerés határtalanságába vetett hittel kapcsolatos szkepszisét. Ebben az esetben a felvilágosodás tudományos elvei még inkább célkeresztbe kerülnek, hiszen az acb Galériában látható kiállítás már a címét is egy a botanikai, ásványtani és zoológiai ismereteket csoportosító, osztályokba soroló és rendszerező hatalmas munkától, Carl von Linné 1735-ben megjelent könyvétől kölcsönözte. A linnéi tudományos elvet követve Várnai három részre bontja a kiállítást: a megfigyelés, a regisztráció és a rendszerezés terepére.

A megismerés első fázisa a megfigyelés. A (szintén) Systema Naturae című installáció két elemből áll: egy furcsa, térbe lógatott, a nézők keltette apró légáramok miatt imbolygó "vetítővászonból", amely 830 darab kis- és nagyméretű, a néző felé nyitott gyufaskatulyából épül fel, s amelyre végtelenítve vetül rá a kék égen mozgó felhők képe, továbbá egy a fehér falra feketével felrajzolt felhőpiktogramból, mely e mögött a lepel mögött található. A "vetített valóság" megfigyelt képe mögött kel életre az elsődleges nézőpontból láthatatlan világ, mégpedig azáltal, hogy a néhány ponton átlyuggatott "gyufafüggönyön" keresztül áttörő fénypászmák időről időre megvilágítják a művi valóság (a rajz) néhány részletét. Amellett, hogy itt nyilvánvalóan a platóni barlanghasonlat fordul meg (árnyék helyett fény), s felülíródik az idea és látszat, eredeti és másolat viszonya, az installáció finoman rámutat a megismerés korlátaira, a percepció befolyásolhatóságára és az objektív tapasztalatszerzés lehetetlenségére.

A "regisztráció" termében elhelyezett fotók/fotóobjektek esetében Várnai azt az általános vélekedést teszi hiteltelenné, mely szerint a fénykép hűen leképezi/dokumentálja a valóságot. A Kifordított terek című fekete-fehér sorozat némelyik darabján a távolról szemlélt látvány közelebbről nézve illúziónak bizonyul (a tájképről kiderül, hogy egy szőrös kéz makrofotója), más esetben egyetlen objekten jelenik meg a "valóság" (cipőnyomok a hóban) negatív és pozitív képe. Várnai többszörös csapdát állít a befogadónak. Egyrészt megzavarja a percepciót: bár az emberi észlelés képes "összerántani", egy képként látni egy hat egységre szétbomló képet, mindez hiábavaló, ha a látvány értelmezhetetlen. Másrészt a valóságos mértani testeken vagy ezeknek a képtérben elhelyezett másain felismerhető, fotografikusan leképzett jelek/nyomok egy imaginárius valóságot hívnak elő - amelyet nem is olyan könnyű "megtapasztalni", hiszen a tökéletes látást elhomályosítják bizonyos szintén nehezen értelmezhető elemek (esőcseppek?, tükröződő felületek?).

A Bábeli könyvtár összefogó címmel megjelölt (azaz a rendszerezésnek, az osztályozásnak "szentelt") elsötétített terem a Várnai által olyannyira kedvelt hármasság fogalma köré rendeződik. A címadó mű két falra festett könyvespolcból és egy csigalépcső folyton mozgó, a képtérből néha kicsúszó, vetített képéből áll. A Borges művére s a könyvtár metaforikus szerepére többszörösen támaszkodó mű talán arra a tévképzetre utal, hogy az emberiség képes könyvekbe zárni, leírni és értelmezni, mintegy bekebelezni, saját képére formálni az univerzumot. A következő alkotáson egy vibráló, forgó makrokozmoszra, világegyetem-modellre emlékeztető szerkezet csillagképe vetül a falra "írt" rekesznyi alma fölé, lehetséges értelmezésként előhíva Isaac Newton almáját s a hulló gyümölcs okozta felfedezést, miszerint a földi tárgyakat és az égitesteket ugyanaz az erő, a gravitáció mozgatja - esetleg magára a kopernikuszi heliocentrikus világrendre is utalhat. Az állandóan változó, kristályos szerkezetű modell viszont azt is példázhatja, hogy az örök érvényűnek tekintett axiómákon és rendszereken kívül létezhetnek más típusú igazságok és kapcsolódási pontok is. Míg e speciális "térfüggönyök" a végtelen időben léteznek, a harmadik installáció éppenhogy a végesen zajló időt végteleníti és zavarja össze. A Napóra című munkán egy a falra rajzolt mély, "füles" fotel helyeződik a napóra álló pálcájának helyébe, a nap mozgását jelző árnyék azonban összevissza ugrál: felgyorsul, hosszan egy helyben áll, vagy éppen irányt változtat.

A megbokrosodó idő, a végtelenbe futó csigalépcső, a negatívba átforduló tér, az illékony, megfoghatatlan valóság képei arra figyelmeztetnek, hogy a racionalitáson túl létezhet egy másik világ, amely ott lapul minden igazi művészetben. Csak engedjük el magunkat, s hagyjuk, hogy biztosnak vélt észlelésünk összekuszálódjék!

acb Galéria, Budapest VI., Király u. 76., nyitva: február 24-ig

szerző
Dékei Kriszta
publikálva
2011/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Sinkó Eszter és Kincses Gyula
Mi várható az egészségügyben?
Harc a független bíráskodásért
Interjú a lengyel ombudsmannal
Horváth Viktor író
Tankom – könyv 68-ról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...