Kíváncsi voltam, hogy a Kogart kiállítása hozzá tud-e tenni valamit a magyar festészet legjobban feldolgozott korszakához, amelyet ráadásul nem a bejáratott magyarországi terminológiának megfelelően hirdetnek, hanem az impresszionizmus egyetemesen kidolgozott népszerűségére bíznak rá. A gyanakvó természet már számító marketingesekről fantáziál. De a Kogart ezúttal olyan portékát akar eladni, amelyen valaki több évtizeden keresztül dolgozott, és ha itt-ott vannak is fenntartásaink, ennek a munkának a kutatói eredményességét senki sem kérdőjelezheti meg. Szinyei Merse Anna a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészeként hosszú időn keresztül foglalkozott a XIX. század festészetével, mostani munkája pedig a Kogart Házban nem az a legitimációgyanús ügy, amely elő szokott fordulni olyankor, amikor a műkereskedelem saját céljainak rendeli alá a múzeumi szakmát. Szerencsésebb volna ugyan a két szféra különválasztása, mert a katalógus szövegében néhol furcsán veszi ki magát a kurátor múzeumi öntudata, de az is igaz, hogy a végeredményt tekintve mindannyian jobban járunk, ha a magánszektor szakmailag korrekt kiállításokba fekteti a pénzét.
A kiállítás számos olyan kérdést fölvet ugyanakkor, amelyeknek ideális esetben a kanonizáció terepén, a múzeumokban kellene elhangozniuk. Ilyen például a címben megjelenő terminológiai dilemma, amelyet Szinyei Merse Anna is fölvet a katalógusban: az utóbbi tíz-tizenöt év európai kiállítássorozata után el kellene döntenünk, hogy az impresszionizmus ortodox, francia definíciójához igazodunk-e, vagy az újabb keletű, nemzeti impresszionizmusok közé próbáljuk meg besorolni a magyar művészetnek a XIX- XX. század fordulóján lezajlott plein air törekvéseit. Ha jól sejtem, ez a kiállítás inkább az utóbbit próbálja meg óvatosan bevezetni a köztudatba, a magyar specifikumokra való hivatkozással. A gondolat egyrészt nagyon modern, másrészt nagyon is zökkenőmentesen folytatja a magyarországi művészettörténet XX. század eleji érvelését a nemzeti művészet szükségessége mellett (olyannyira, hogy még a szerző stílusa is követi a korabeli fordulatokat, a leírásokban mintha teljesen belefeledkezne a forrásaiba), erényt próbálva kovácsolni az olyan szűkösségből, hogy Párizs helyett nekünk csak München jutott. Ez az elmélet, a nemzeti impresszionizmusé rendkívül megnyugtató abban a tekintetben, hogy nem kell többé alacsonyabb rendűnek tekintenünk a századfordulós magyar tájfestészetet, hanem legfeljebb másnak; olyan erőfeszítés-sorozatnak, amely jóformán külső segítség nélkül, több földrajzi helyen és többféle szándékból ért el hasonló eredményt.
A kiállítás sorra veszi az előzményeket, a főbb tendenciákat, mint a Szinyei Merse Pál - Ferenczy Károly- és a Munkácsy Mihály - Koszta József-féle vezérfonal, beleszámítva az öntörvényűeket, mint Mednyánszky László és a Nagybányából kinövő posztimpresszionisták. Legfontosabb hozadéka néhány új adat, és néhány olyan mű, amely keletkezése óta először látható újra Magyarországon, vagy először reprodukálható katalógusban.
Az 1870-es évek tájfestészetének legfontosabb tapasztalata Barbizon volt, amiről az 1877-es műcsarnoki épületavató kiállításon biztosan tájékozódhattak a magyar művészek, de kiderült, hogy jóval korábban, már 1868-69-ben, az osztrák magángyűjtők bécsi kiállításán is megismerhették az új, intim tájfestészetet. Paál László le is telepedett Barbizonban 1873-ban, ősszel pedig már Munkácsy és Deák-Ébner (címidézetünk tőle, Aggházy Gyulához Párizsból írott leveléből való) is ott dolgozott. Ekkorra Párizsban már hatalmas volt a kereslet az osztrák-magyar festők kisméretű, élénkebb tónusú tájképei iránt, miközben az igazi ellenművészet, "a valóban újat nyújtó kortárs impresszionizmus (...) még az 1880-as években sem tudott magának általános megbecsültséget szerezni - még magában Párizsban sem" - írja Szinyei Merse Anna. A kereslet Deák-Ébner párizsi levele szerint igencsak meghatározta a kínálatot, de hogy milyen mértékben, az elég érdekes nyitott kérdése a művészettörténetnek. A piac igényeinek a kielégítésére szánt művek és a magasabb rendű művészi munka közötti határ 1880 körül kezdett élessé válni, de addig Amerika és Anglia fontos felvevőhely volt. Ezt bizonyítja, hogy Szinyei Merse Pál és fia sokáig kerestette az 1868-ban készült nagyméretű Anya és gyermekei című festményt, amelyet csak 1880-ban fedezett föl a kurátor Amerikában, és most először állítják ki Magyarországon. A kép hatással volt az akadémikusabb szemléletű Benczúr Gyulára, akinek keményebb 1876-os festményváltozata szintén külföldre került, és most először látható együtt Szinyei művével.
Szinyei példáján keresztül az is kiderül, hogy az akadémikus München nem állt annyira ellen a progresszivitásnak, mint ahogy a korábbi szakirodalom állította. Piloty maga küldte a szabadba a konvenciókkal és a történelmi festészettel nehezen megbirkózó fiatal művészt, akit a XX. század elején meglepetéssel fedeznek majd fel a nagybányai festők.
A kiállításon a "nagyok" magángyűjteményekből ritkábban kölcsönzött vagy vidéken lévő munkái mellett (Mednyánszkytól többek közt egy gyönyörű kis kép, a Nyírfák a patakparton) kevésbé ismert művészek, Baditz Ottó, Nyilasy Sándor, Plányi Ervin váratlan szépségű műveit lehet látni. Ráadásnak ott van Koszta, aki mindig meglepetést okoz.
A magyar festészet első nagy korszaka most megismerhető a Kogartban. És nem is kell roszszul éreznünk magunkat.
Kogart Ház, megtekinthető augusztus 2-ig.
