Ha van olyan, hogy trendszag, akkor Fabricius Gábor könyve egyenesen bűzlik. A 2009-es könyvfesztiválra piacra dobott könyvtárgy szinte minden tekintetben példamutató alkotás lehet a könyvszakma számára: profin megtervezett kötet, jól olvasható tördelés, igényes papír, szépen a szöveg közé szerkesztett illusztrációk, lekerekített lapélek. Jó kézbe fogni, forgatni, ráadásul, ahogy az egy média- és marketingterületen hírnevet szerzett alkotóhoz illik, a könyvhöz gondosan megtervezett weboldal tartozik, vonatkozó MySpace- és Facebook-profilokkal és a lelkesedéstől ájuldozó rajongói bejegyzésekkel. A kötet vizuális megjelenése szigorúan a két legdivatosabb színen, a feketén és a rózsaszínen alapul, amit a két, vonatkozó színű könyvjelző is megerősít. De várjunk csak: dupla könyvjelzővel általában terjedelmes jegyzetapparátussal rendelkező műveket szoktak közreadni (például kritikai kiadásokat vagy Esterházy Termelési regényét), ahol ez az olvasó könnyebb tájékozódását segíti; itt azonban másról van szó, hiszen kinyitva a könyvet meglepetten látjuk, hogy az egyes szöveghelyekhez fűződő magyarázatok nem vég-, hanem lábjegyzetben kaptak helyet, vagyis a könyvjelzőkettőzés nem több egyszerű dizájnelemnél. Ezen a ponton pedig már el is kezdhetünk gyanakodni, hogy a könyv voltaképpen többet állít saját magáról, mint ami valójában. Ez a gyanúnk olvasás közben maradéktalanul beigazolódik.
Beljebb haladva ugyanis tovább tombol az eszeveszett trendiség, Biblia-idézettel (természetesen a "tükör által homályosan" szókapcsolatot tartalmazó passzus az), Tarkovszkij (ki más?) Tükör c. filmjére mutató YouTube-linkkel, márkanevek folyamatos szajkózásával, helyenként vendégszövegekkel (Kosztolányi-vers, dalszöveg a The Verve-től és a többi), sms- és chat-párbeszédekkel, és persze az obligát (pop)kulturális utalások tömkelegével, melyek némelyikéhez az informativitás és a tudálékosság határán egyensúlyozó lábjegyzetek is tartoznak (egyébként tökéletesen következetlen elosztásban - ha Rubensről és Oliviero Toscaniról van életrajzi jegyzet, Oscar Wilde-ról és Yoko Onóról miért nincs? Ha külön fordítás és magyarázat tartozik a bodylanguage és a board of directors kifejezésekhez, akkor a flyerhez és a consultinghoz miért nem?). Azon azonban ez a rengeteg, őrületesen menő (inter)textuális díszítmény sem tud változtatni, hogy a tetszetős kiállítás mögött csak egy B kategóriás Bret Easton Ellis- vagy Palahniuk-epigon harmatgyenge fércművével van dolgunk, mely szakszavakkal és szlenggel sűrűn megtűzdelt eszmefuttatásaiban többnyire azokat a kultúratudományi és szociológiai közhelyeket böfögi vissza, melyeket bármelyik húszéves "alteros" egyetemista is készséggel felmond nekünk a pesti romkocsmákban. (Igazán jellemző a könyvre, hogy bár az Amerikai pszicho cím szerint említve van az egyik jegyzetben, az író csak a film részletes adatait adja meg, a könyvről és szerzőjéről mélyen hallgat.)
A kötetben olyan, korábban sosem hallott megállapításokat találunk, mint például "Az emberek nem szeretnek őszinték lenni. Inkább hazudnak, csak hogy a biztonságérzetük ne hagyja el őket."; "A luxust mindig illik kicsit unni"; "A pénz egy mítosz"; "A nőket főként a ruhák, a cipők és az illatszerek csábítják el, a férfiak pedig az elektronikai cikkeknek nem tudnak ellenállni"; "Az igazán kortárs nők a szex helyett eszeveszett pénzköltésben oldódnak fel"; "A szerepjáték nagymesterénél nem lehet tudni, hol kezdődik a személyiség és hol ér véget a szerep"; "Az embereknek az a fontos, hogy ki van a képernyőn, az, hogy pontosan mit mond és mit csinál, az nem fontos" - amit helyenként olyan nyelvtani abszurditások fűszereznek, mint hogy "Madonna kényes ízlése is erre esküszik", "Nemrégen egy levél alján négy dr. írta alá" vagy "az vagyok, aki akarok!".
Mindezt pedig az sem menti, hogy a kötet keretfikciója szerint a könyvben olvasható harminchárom szöveget mások, úgynevezett "sikeres emberek", divattervezők és médiamogulok, kreatív igazgatók és tőzsdecápák írták bele egy fekete füzetbe a szerző felkérésére, ő pedig csupán közreadja őket. Mint a prológusban írja, "a projektnek két szabálya volt: név nélkül kellett írni, és jól. Nem irodalmi színvonalon, nem örök érvényűen, de legalább karakteresen" - a botcsinálta szerzőtársak többségének azonban nemhogy a szépirodalmi színvonal, de a karakteresség se jön össze: beszédmódjuk, személyiségük a legáltalánosabb sztereotípiákból épül fel, anélkül, hogy a fejezetekben felvillanó mikroportrék akár csak megkarcolnák a tévéből és filmekből untig ismert felszínt. Mert 2009-ben azért csak a hülyék gondolják azt, hogy a celebek és médiamunkások, a gazdagok és szépek nem életunt, pszichózisoktól gyötört, aranykalitkába zárt idegroncsok, hanem a reklámok által mutatott éteri és boldog csodalények.
A XX-XXI. század fogyasztói kultúrájának az egyik legördögibb húzása éppen az volt, mikor a saját kritikáját is sikerült maradéktalanul magába olvasztania, trendivé, eladható divattá tennie. Ma már Britney Spears, Eminem és Lily Allen is arról énekel ironikus félmosollyal, hogy milyen álszent, hazug, illuzórikus világ a csillogás és a siker birodalma, miközben a hátuk mögött zavartalanul pöfög a merchandise és a marketing millió dolláros gépezete. Fabricius Gábor most ehhez a vonulathoz tette hozzá a magáét: a "rendszer" provokatív leleplezésének látszatát keltve olyan könyvet alkotott, mely pontosan olyan, mint a szereplői - a siker és a tökéletesség látszatával takargatja a saját ürességét. Aki ebben a témában valóban gondolatébresztő, innovatív és nem utolsósorban valódi szépirodalmi igénnyel megírt szövegeket szeretne olvasni, jobban teszi, ha inkább William Gibson Pattern Recognition vagy Nagy Gergely Angst című regényéhez fordul, illetve Ellis és Palahniuk vonatkozó alapműveihez. Mert a Puha neon fejlövés puha is, neon is, de fejlövésnek semmiképpen nem nevezhető.
Ulpius-ház, 2009, 294 oldal, 2999 Ft
