Koncert: BB (A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye)

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2002/20. (05. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bartókot és Brucknert játszott május 11-én este a Fesztiválzenekar a Zeneakadémián: a Zenét és az 5. szimfóniát. Nem kell feltétlenül erőltetni az egy koncerten elhangzó művek közti kapcsolatok keresését - de a műsorait általában elég koncepciózusan szerkesztő Fesztiválzenekar esetében az ember még ürügyet is találhat arra, hogy engedjen ennek a kísértésnek. Különösképpen akkor, ha a program két azonos műfajú darab korántsem magától értődő egymás mellé állításával szinte fel is szólít erre. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára szimfóniaszerűsége, ha beszélünk róla: közhely. Az viszont az előadók számára nagyon is megfontolandó kérdés, hogy a darabot a bartóki klasszicista modernitás kvintesszenciájaként, letisztult zenei szerkezetek és egyfajta természeti objektivitás megtestesüléseként tárják-e elénk, vagy ehelyett/ emellett annak a 19. századi szimfonikus hagyománynak a fényében mutatják fel, amely Bartók zenei szocializációjának közege volt. Úgy tűnt, hogy a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar interpretációját az utóbbi cél határozta meg. De a karakterek megragadásában és a fokozások felépítésében romantikusnak bizonyuló előadás azért elég nyitott és részletező maradt ahhoz, hogy ne tagadja meg a mű stílusának és hangzásvilágának kiérlelt komplexitását. Más kérdés, hogy ebben a törekvésben mintha nem állt volna mindvégig a zenekar rendelkezésére a náluk máskor oly természetesnek tűnő biztonságérzet.

Bartókot és Brucknert játszott május 11-én este a Fesztiválzenekar a Zeneakadémián: a Zenét és az 5. szimfóniát. Nem kell feltétlenül erőltetni az egy koncerten elhangzó művek közti kapcsolatok keresését - de a műsorait általában elég koncepciózusan szerkesztő Fesztiválzenekar esetében az ember még ürügyet is találhat arra, hogy engedjen ennek a kísértésnek. Különösképpen akkor, ha a program két azonos műfajú darab korántsem magától értődő egymás mellé állításával szinte fel is szólít erre. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára szimfóniaszerűsége, ha beszélünk róla: közhely. Az viszont az előadók számára nagyon is megfontolandó kérdés, hogy a darabot a bartóki klasszicista modernitás kvintesszenciájaként, letisztult zenei szerkezetek és egyfajta természeti objektivitás megtestesüléseként tárják-e elénk, vagy ehelyett/ emellett annak a 19. századi szimfonikus hagyománynak a fényében mutatják fel, amely Bartók zenei szocializációjának közege volt. Úgy tűnt, hogy a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar interpretációját az utóbbi cél határozta meg. De a karakterek megragadásában és a fokozások felépítésében romantikusnak bizonyuló előadás azért elég nyitott és részletező maradt ahhoz, hogy ne tagadja meg a mű stílusának és hangzásvilágának kiérlelt komplexitását. Más kérdés, hogy ebben a törekvésben mintha nem állt volna mindvégig a zenekar rendelkezésére a náluk máskor oly természetesnek tűnő biztonságérzet.

Ha Bartókkal kapcsolatban a 19. századi hagyomány szerepéről beszélünk, úgy okkal gondolhatunk egyrészt Beethovenre, másrészt pedig a századvég délnémet-közép-európai zenei világára. Ez utóbbi nehezen képzelhető el Anton Bruckner nélkül, noha közte és Bartók között amúgy bajos lenne közvetlen kapcsolatot kimutatni. Ezen a koncerten viszont az a benyomásunk támadhatott, hogy az 5. szimfónia szerepe Bruckner életművén belül valami hasonlót képvisel, mint Bartókéban a Zene. A struktúraorientáltság, a személyes stílus jegyeinek koncentrált, ha úgy tetszik, megalkuvásmentes, de egyúttal reprezentatív és mindemiatt szinte személytelenségbe átcsapó érvényesítése az, ami tán rokonítja ezeket a műveket. Az már a két komponista egyéniségén és stílusán múlik, hogy míg ez a következetesség Bartóknál ún. kristályosodott klasszicizmushoz, addig Brucknernél az életmű egyik legbizarrabb, mondhatni legőrültebb darabjához vezet. Bruckner naiv provokativitását itt még nem korlátozza a kései szimfóniák sokszor megkapóan olvadékony dallamossága, wagneres és bécsies dekadenciája. A mozaikszerű építkezés, a zenei történések látványos megakadásai és önkényes folytatásai, a mániákus motívumismétlések és visszatéréses formaszerkezetek, a nagy katolikus áhítat hangjainak és a gyakran komikusan kiélezett ellenpontos témafeldolgozásoknak az együttes jelenléte - mindez a maga alázatos gátlástalanságával olyasmit eredményez, amitől nehezen vonhatjuk meg a nagyság attribútumát. Erről győz meg mindenesetre az olyan előadás, amely jó arányérzékkel megfelelő feltételeket biztosít ahhoz, hogy a mű megszólítson bennünket. Fischer és zenekara örvendetes megtervezettséggel navigált a sajátosan bruckneri "bizarriák" és a 19. század végi szimfonizmus lágyabb hangzásai között; kellőképpen kiélezte a forma zéróponthoz való visszatéréseit, de a feszültség fenntartásával ebből erőt is tudott meríteni. És bármily közhelyszerűen hangozzék is, fenn tudta tartani az egyensúlyt a zenekari hangzásban, mindenekelőtt a rezek és a vonósok között, márpedig ez a Bruckner-játék sine qua nonja. Mindehhez azért hozzá kell tenni, hogy a szimfónia sem azon a perfekciós szinten szólalt meg, amely a legigazibb Fesztiválzenekar-koncertek sajátja: bizonytalan belépésekből és fúvósgikszerekből többet hallottunk annál, hogysem említés nélkül hagyjuk őket.

Péteri Lóránt

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2002/20. (05. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...