Könyv: A komédiás költő (Moliére összes drámái I-II.)

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
2002/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Finom Moliére-esszéjében Illyés azt állítja, XIV. Lajosnak nem volt jó ízlése. Lehet. De volt annyira nagyvonalú, hogy a széptan dolgaiban szakemberhez forduljon. Egyszer megkérdte Boileau-tól: ugyan ki lenne a kor legértékesebb költője? A jeles esztéta gondolkodás nélkül felelt: "Moliére, felség." A meglepett király szépen reagált: "Ezt nem gondoltam volna. De ön bizonyára jobban tudja."

Finom Moliére-esszéjében Illyés azt állítja, XIV. Lajosnak nem volt jó ízlése. Lehet. De volt annyira nagyvonalú, hogy a széptan dolgaiban szakemberhez forduljon. Egyszer megkérdte Boileau-tól: ugyan ki lenne a kor legértékesebb költője? A jeles esztéta gondolkodás nélkül felelt: "Moliére, felség." A meglepett király szépen reagált: "Ezt nem gondoltam volna. De ön bizonyára jobban tudja."Különös jelenség: a dráma története, akár a klasszikus zenéé, leírható néhány névvel. Shakespeare, a három görög tragikus és Arisztophanész, Racine, Lope de Vega, Calderón, Schiller, a modernek közül Csehov persze, és talán Brecht. Ízlése szerint még bárki hozzátehet egy-két érdekes, szívéhez közel álló szerzőt, de ez alapvetően nem módosítana az összképen. Úgy tűnik, a dráma és a zene oly magas fokú koncentráltságot igényel, a külső és a belső erők oly ritka együttállását, hogy az csak a történelem csillagóráiban képes összerendeződni. A művészet ezen ágaiban az egyéni és a históriai feltételek csak a legritkább esetben találkoznak.

És a legnagyobb dramatikusok közt ott van természetesen Moliére. De ha jobban belegondolunk, azt látjuk, a komédiaszerzők listája még ennél is végesebb. Mert e pályán ki bírja a versenyt a nagy franciával!? A vígjátékíró Shakespeare, persze. Egy darabjával Gogol. És Mozart természetesen. Aki zeneszerző.

A nagyságnak megvannak a maga történelmi feltételei. Korára is jellemző Moliére híres mondása: "Onnan veszem, ahol találom." Ami annyit jelent, hogy nem mutatott különösebb hajlandóságot az eredetiségre. Kimutatták, hogy - mint Shakespeare vagy Brecht! - gátlástalanul vett át anyagot bárkitől, legyen az útszéli komédiaszerző vagy emelkedett klasszikus, krónikaíró vagy filozófus. A cselekményre még kevesebb gondot fordított, azt készen kapta a kor hatalmas anekdotaanyagából. Ez volt a történelmi feltétel: a kor a fabula, a szüzsé területén kész kereteket, előre megszőtt vásznat szolgáltatott, a tét az volt, ki tud az adottból, a már előre megformált építőkövekből új színházi épületet emelni. Nietzsche, más összefüggésben, felidézi a közkeletű vélekedést: íme a híres hős, aki nem tett semmit, csupán lerázta a roskadásig telt fát. És aztán gúnyosan megkérdi: "Azt gondoljátok, ez csekély dolog? Előbb nézzétek meg a fát, melyet lerázott!" Moliére pontosan tudta, melyik fát kell leráznia.

Platón Lakomája végén, hajnalban Szókratész felvet egy ötletet, miszerint ugyanannak a személynek kellene írnia a tragédiákat és a komédiákat. Hogy mire gondolt pontosan, azt soha nem tudhatjuk meg; hallgatósága - elnehezülve a sok finom bortól és eszmétől - álomba szenderült, így aztán Szókratész a sírba vitte érveit. Mindamellett aligha lehetne találóbban jellemezni Moliére (és persze Mozart) művészetét. Nagy komédiái nagy tragédiák egyben, pontosabban mindegyikükben ott lappang

a tragédia csírája

Ez olykor már-már szárba szökken (Tartuffe; Az embergyűlölő; A fösvény; Don Juan), néha, különösen a konvencionálisabb drámákban meg csak jelzésszerűen bukkan elő (Dandin György; Nők iskolája; Férjek iskolája). A mindent betöltő, a mániává harsányuló szenvedélyek nem csupán betegesek, de pusztítóak egyben: e szenvedélyek gazdáik ellen fordulnak. Éppen azért, mert hatalmasak, mert réstelenül elfoglalják egy ember egész életét. De éppen ez olyan (tragi)komikus. Harpagon fösvénysége egész embert kíván, és ő képes is megfelelni a feladatnak. Ám éppen ezért lép a tragédia küszöbére. Hegelnél jobban senki nem jellemezte az efféle szituációt. Szerinte a kérdés, mely már a görög komédiában is fölmerült, így szól: "Vajon a cselekvő személyek boldogsága és egyoldalúsága csak mások számára látszik-e nevetségesnek, vagy éppúgy önmaguk számára is, tehát a komikus alakokon csak a nézők nevetnek, vagy önmaguk is?" Hegel azt mondja, az utóbbi tendencia, azaz önmagunk kikacagása a modern korban bontakozik ki, és "olyan általános érvényességet nyer, hogy ennek révén egy sereg komikus alkotás többé vagy kevésbé a pusztán prózaian nevetséges, sőt az örömtelen és a visszataszító felé fordul. Különösen Moliére áll ezen az állásponton finomabb komédiáiban, amelyek nem bohózatoknak vannak szánva. A prózainak alapja itt abban rejlik, hogy az egyének nagyon komolyan veszik céljukat. E komolyság minden buzgalmával követik ezért e célt, s ha a végén megcsalják őket ebben, vagy maguk teszik azt tönkre, akkor nem nevethetnek szabadon és kielégülten a többiekkel, hanem rászedett tárgyai csupán egy idegen, többnyire kárörömmel vegyes nevetésnek." Igen, Moliére mély komédiáiból hiányzik a finálé mindent föloldó, közös nevetése, mely olyannyira lényege Mozart legnagyobb komikus darabjainak (Figaro, Cosi fan tutte) vagy a Verdi költötte Falstaffnak. Köz-röhejben, katartikusan megbékítő együttesben vagy netán zárófúgában Moliére-nél nem borulhatnak össze az emberek. Legfeljebb a

nyomasztó tanulság

levonására marad erejük. Vagy arra sem. Tartuffe nyilván nem változik, miután a király embere kirúgta Orgon házából. Hogy a becsületes Orgon család csak a királyi deus ex machina révén győzhet, az a legkeserűbb morálja e tragikomédiának. Ha nincs külső segítség, a becsület fabatkát sem ér.

Esett már szó arról, hogy Moliére fityiszt mutatott az eredetiségnek. Legmélyebb műve mégis originális lelemény. A Mizantróp főhőse, Alceste a szerző vér szerinti gyermeke, és ekként persze önarcképe is. "A korszellem udvari bolondja", írta Egon Friedell Moliére-ről. Mint Alceste. Így aztán szükségszerű, hogy minden téren megbukik; a kérlelhetetlen szókimondást nem viseli el sem az irodalmi világ, sem az udvar, sem szerelme, Céliméne. Alceste is eljut a tragédia szélére, ám öngyilkosság helyett úgy dönt, vidéki birtokán csepüli tovább a javíthatatlan emberiséget.

Az új összkiadás - noha nem éri el az ugyanebben a sorozatban megjelent Arisztophanész-kötet világszínvonalát - ezúttal is nagyszerű. Süpek Ottó korábbi, kissé erőltetetten marxizáló jegyzeteit Lackfi János porolta le, finoman, mértéktartóan, és még arra is volt ereje, hogy apró esszékben elemezze a darabokat. Az már vitatható, hogy Szabó Lőrinc Embergyűlölő címen megjelent Mizantróp-fordítása helyett miért Mészöly Dezső sótlanabb átültetését közli. És a jegyzetekben, egy mutatvány erejéig bizonyára Petri két rendkívül érdekes magyarítása (Tartuffe, Mizantróp) is szerepelhetett volna. De ne legyünk telhetetlenek. Hisz örömeink így is számosak.

Bán Zoltán András

Osiris Kiadó, 2002, 741, 893 oldal, 6500 Ft

szerző
Bán Zoltán András
publikálva
2002/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...