Viktor Jerofejev nagyon híres író. Az benne a legrosszabb, hogy alighanem a hírnév csinált belőle lassacskán már olvashatatlan írót. Az utóbbi időben már kétkedéssel fogadtam a honi lapokban, folyóiratokban megjelenő jegyzeteit, karcolatait, kvázinovelláit, még inkább elcsüggesztett póza a tavaszi budapesti könyvfesztiválon, melynek díszvendége volt, az meg egyenesen megdöbbentett, mikor újságírókollégáktól megtudtam: interjút már csak súlyos dollárkötegért ad.
Magyarul most megjelent könyve minden szkepszisemet igazolni látszik. Ha nem feladatom, hogy írjak róla, végig sem olvasom, mert ilyen rossz könyv már rég volt a kezemben. Utoljára tán akkor, amikor Peter Handke monumentális agymenésén, az Igazságot Szerbiának - Téli utazás a Duna, a Száva, a Morava és a Drina folyókhoz című förmedvényén próbáltam túltenni magam.
A párhuzam több okból is helyénvalónak tűnik. Először is azért, mert úgy tűnik, Handke és Jerofejev is népszerűségének csúcsán és alkotói válságának kellős közepén szánták el magukat egy utazásra, hogy legyen már miről írniuk - az, hogy egy író utazik, és útinaplót, útirajzot ír, nem kivételes ugyan, de a feladattal egy közepes tollász is könnyedén megbirkózik. Másodszor mindketten amolyan botrányhősök, lételemük, hogy a figyelem középpontjába marják magukat (azt, hogy Jerofejev min dolgozik, már akkor tudtuk, amikor még neki sem vágott az utazgatásnak). Harmadjára mindkét könyv egyfajta nemzetkarakterológiai vizsgálódás: Handke jó szerb fasiszta módjára magyarázza a világnak, milyenek a szerbek (jók, becsületesek, igazságosak stb.), Jerofejev pedig csinálja, amit megszoktunk tőle - az unalomig nyomja, hogy az orosz ilyen, a német olyan (merthogy útitársnője egy német nő, Gaby volt, akit ő "németkém"-nek nevezett - roppant elmés, no), kielemzi röviden, milyenek az olasz, francia, lengyel, magyar stb. csajok, milyen Oroszország és Európa, India és Amerika. Igaz, amíg Handke véresen komolyan veszi, amit leír, addig Jerofejev úgymond viccelődik. A könyvben egy poénon mulattam: mikor a Niger mentén csónakázott, Kadhafinak nézték a helybéliek, amire ő így reagált: "Ti pedig kiköpött Puskinok vagytok!"
A fülszöveg egyébként azt állítja, hogy Jerofejev új műfaj megteremtésére tett kísérletet, merthogy "regényfolyója" útirajz is meg esszé is. Nos, nem tudom, mi ebben az új, ilyet már láttunk. Az sem érthető, hogy a kollektív tudattalannal és a tragikus ezredvégi problémákkal való foglalatoskodás ütközése miért eredményezne forradalmi robbanást, mint azt ugyancsak a fülszöveg anonim írója állítja. Az igaz, hogy fogalmam sincs, miképpen lehetne beszámolni a könyv tartalmáról, az azonban biztos, hogy Jerofejev semmi újat nem csinált, amit mások vagy éppen maga ne csinált volna már. Az öt folyón való utazgatás során valós és fiktív dolgok keverednek, Jerofejev hozza a szokásos szadista-perverz cuccait, olcsó poénjait, olykor majdhogynem szellemes dialógusait. De hogy egészként nem állt össze a "regényfolyó", mérget veszek rá. Miképpen forradalmi abban sincs semmi, hogy a tudatalattival játszadozik (például hogy kézigránátot robbant és egyéb álomszerű jelenetek), valószerűtlen párbeszédek játszódnak le és így tovább. Ha jól emlékszem, James Joyce ezt már egyszer megcsinálta, ráadásul sokkal jobban. (Csak úgy ne járjak Jerofejev blamálásával, mint Szerb Antal az Ulyssesszel - jól lehúzta, aztán nem lett igaza, de nagyon nem.)
A könyv elsősorban nem önmagában véve rossz, hanem Jerofejev korábbi műveihez mérten. Semmi sincs benne, ami ne lett volna Az orosz szépleányban, az Élet egy idiótával című novelláskötetében, és főképpen nagy nulla a Férfiak című kötetéhez mérten, mely amúgy szintén egy nagy nulla. Jerofejev belefáradt saját magába, ismétli önmagát (igaz, hogy Thomas Bernhard is folyton ismételgette önmagát, csakhogy folyton másképp és egyre jobban). Ismétlem magam: mióta híres lett, úgy érzi, kötelessége folyamatosan publikálni, hogy eleget tegyen az irodalmi közvélemény elvárásainak. Ez immár vonatkozik a magyarra is, de gőzöm nincs, az Európa Kiadó miért favorizálja Viktorunkat. E könyv kiadása totális melléfogás, mert Az élet öt folyója nem tartalmaz épkézláb gondolatokat (ezért nem lehet filozófiai esszé), útirajznak meg egyenesen siralmas (hogy pénzügyileg esetleg sikeres lesz e vállalkozás, semmin sem módosít). Tar Sándor sokkal plasztikusabban ír le egy vidéki munkanélkülit, aki az utca egyik végéből eltántorog az utca másik végén lévő zugkocsmáig, mint ahogyan Jerofejev igyekezett megfogni, mi az istennyilát csinált a Volgán, a Rajnán, a Gangeszen, a Mississippin és a Nigeren (vélhetően semmit - egy a százhoz, hogy az utazásokat valami irodalmi alapítvány pénzelte).
Ráadásul Jerofejev kapcsán folyton eszünkbe jut a másik Jerofejev, a Venyegyikt, aki már meghalt (amúgy persze semmi közük nem volt egymáshoz). A névrokonság mindig is irritálta Viktor J.-t, főképpen azért, mert vélhetően előtte is nyilvánvaló, hogy minőségben halovány esélye sincs beérnie névrokonát, akinek leghíresebb műve, a Moszkva-Petuski - ha nagyon akarjuk - szintén tekinthető egyfajta útirajznak. Az élet öt folyója iciri-picirit emlékeztet is a Moszkva-Petuskira (mindkettőben sok a pia és a süket duma), ám meg sem közelíti.
Summa sum.: ne vedd meg, ha véletlenül kölcsönkaptad, add vissza.
- szerbhorváth -
Európa, Budapest, 1999, 187 oldal, 980 Ft; fordította Bratka László
