Lemez: Nõ az esély (PJ Harvey: Uh Huh Her)

  • Greff András
  • 2004. július 1.

Zene

Nemrégiben Melissa Auf Der Maur lemezérõl értekezvén hoztuk szóba Polly Jean Harveyt (Magyar Narancs, 2004. május 6.), felpanaszolván mintegy az olyan rockelõadónõk fájó hiányát, akik három percnél tovább is izgalmasak bírnának maradni. Hiszen arról harangoznak mindenfelé, hogy ismét ereje teljében volna a szoknyás rock, de én valahogy nem érzem magamban azt a kimondott ujjongást. Szó se róla, nekem is bejön mondjuk Brody Dalle a Distillersbõl, de azért õ alig több Courtney Love javított kiadásánál, és akkor sem indulok be igazán, ha a fõsodorban tevékenykedõ csajok (Alanis Morissette-tõl mondjuk Tori Amosig) sápatag utóbbi lemezeire gondolok. Nesze neked, girl-power!

Nemrégiben Melissa Auf Der Maur lemezérõl értekezvén hoztuk szóba Polly Jean Harveyt (Magyar Narancs, 2004. május 6.), felpanaszolván mintegy az olyan rockelõadónõk fájó hiányát, akik három percnél tovább is izgalmasak bírnának maradni. Hiszen arról harangoznak mindenfelé, hogy ismét ereje teljében volna a szoknyás rock, de én valahogy nem érzem magamban azt a kimondott ujjongást. Szó se róla, nekem is bejön mondjuk Brody Dalle a Distillersbõl, de azért õ alig több Courtney Love javított kiadásánál, és akkor sem indulok be igazán, ha a fõsodorban tevékenykedõ csajok (Alanis Morissette-tõl mondjuk Tori Amosig) sápatag utóbbi lemezeire gondolok. Nesze neked, girl-power!

Vannak azért olyanok is, akik védik a mundér becsületét - nemrég Patti Smith, most pedig a legjobb tanítványa, PJ Harvey rukkolt elõ egy-egy jelentékenyebb dobással. Ha belegondolok, még egyetlen gyengébb lemezt sem hallottam Pollytól: akár punkosan karcos volt a kiszerelés (Dry), akár elektronikus (Is This Desire?) vagy, mint legutóbb, kimondottan popos (Stories From The City, Stories From The Sea), mindez a legkevésbé sem érintette a dalok jelentékeny magaslati-mélységi kiterjedését. És nincs ez másképp most, a hetedik lemezével sem.

Az Uh Huh Her csak a felszínén mutat alapvetõbb eltérést az elõdjétõl, s bár akad rajta néhány, a korai lemezek vadságát megidézõ tétel (Who The Fuck?, The Letter), mégis leginkább a StoriesÉ világával vonható párhuzam. Mert ugyan a hangzás most sokkal csúfabb, a dalok pedig alulhangszereltek és szabálytalanok (vagy ha mégsem azok, akkor baromi rövidek, mint például az alig egyperces No Child Of Mine), ezek mögött a szerelmes számok mögött ugyanaz a mindent átitató sûrû melankólia lebeg. Csak most még több a keserûség, még több a bánat. S bár mint egész ez a lemez talán nem sorolható a legerõsebb PJ Harveyk közé, az olyan dalok, mint a Shame, a You Come Through vagy a lemezt elegánsan lezáró The Darker Days Of Me And Him, éppen ettõl válnak kimagaslóvá. És megkerülhetetlenné, ha a leginkább szívszorító Harvey-számokat gyûjtenénk csokorba.

Greff András

Universal, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.

„A legszívesebben hallgatok”

Kurtág György a magyar kultúra állócsillaga, kincse, élő klasszikusa, a magyar művészeti hagyomány nagy tradíciójának megszemélyesítője egy olyan korszakban, amelyben ez a hagyomány igencsak ingatag lábakon áll. Ha nyilvánosan megszólal a 98 éves mester, az maga az esemény.