Szilágyi Gábor ügyes rendezésében és Csányi Valéria zenei irányítása alatt mindvégig olajozottan mûködött e dévaj komédia, s a színre lépõ mûvészek láthatóan belefeledkeztek a mulatságba. Az összjáték ekképp nem hagyott kívánnivalót maga után, hisz mind a hat szereplõ jócskán tanúbizonyságát adta színészi képességeinek. (Fájdalom, az énekesi szaldó már nem volt ily egyértelmûen kedvezõ!) Alakításával különös dicséretre érdemesült a szerelmetes természetû Robinson grófot macskabajszú aviátorként színpadra léptetõ, kellemes orgánumú Busa Tamás. Okvetlenül szólni kell még az elõadás abszolút fõszereplõjérõl, a díszletként és szintúgy színpadként is excelláló, többfunkciós kerekasztalról, amelynek ötletes fölhasználása felhõtlenül mulatságos perceket szerzett naiv kisgyermekeknek és besavanyodott operabérleteseknek egyaránt.
Nagy kár lenne, ha - mint ahogy az sejthetõ - egy-két alkalom után búcsút kellene mondanunk e sikerült produkciónak. Veszteségün-ket csak az enyhíthetné, ha végre az Opera nagyszínpadán is föltûnne Cimarosa oly méltán adorált vígoperája.
László Ferenc
Magyar Állami Operaház Királylépcsõje, április 24.
****
Pap Balázs Sikergyanú, Realitás, [Kölcsey] Feri címû regénye nem érdemelne egy tollhegynyi figyelmet sem, ha nem a kortárs magyar irodalom egyik legkomolyabb mûhelye gondozta volna. (Hogyan jelenhetett meg? Csak nem az Ulpius-ház passzolta le?!) A fülszöveg mindenesetre nem gatyázik: "Az olvasónak nem is lehet másra gondja, csak hogy kapkodja a fejét, sodortassa magát a fergeteges cselekménnyel, és törölgesse a nevetéstõl sûrûn potyogó könnyeit." Hát nekem másra is akadt gondom, és bízvást állítom, hogy még deresre húzva is könnyebben kacag az ember, mint a szerzõ szellemességtõl szuszogó mondatait olvasva. Százával az ilyesmiket: "Három sör alatt egy emberes erekciót sikerült csak találnom, de a következõ három fel is élte, pontosabban már az elsõ, tudniillik kiszólított a szükség, vagy szebben mondva, pisitündér, aki nyilván jót mulatott, amint kis híján állcsúcson vizeltem magamat; a másik kettõ feladata csupán annyi volt, hogy gyakori áldozatra szólítson fel a fent megnevezett jelenség oltáránÉ" És így tovább még fél oldalon.
A regénynek fogalma sincs a valódi stílusparódia mibenlétérõl, noha folyvást azzal kacérkodik, mint az idézetbõl is kiderülhet. Pitiáner nagyképûsködés, vérlázítóan bugyuta cselekmény és persze a legnyálasabb giccsérzület és -nyelv, ha a sok kósza koitusz után végre egyszer valódi szerelemrõl esik szó. És a végén a sokszor megélt keserû tapasztalat: az efféle könyvek olvasása sokkal fárasztóbb, mint teszem azt az Ulysses végigkövetése.
- banza -
Magvetõ, 2005, 272 oldal, 1990 Ft
*
Haydn: A teremtés A mester két kései oratóriuma a mostani koncertszezonban meglepõen sokszor szerepelt a mûsoron. Vashegyi György három énekes szólistája - Korondi Anna, Timothy Bentch és Kovács István - pl. november 17-én Lukács Ervin pálcája alatt együtt is énekelte A teremtést. Az Orfeo Zenekar korhû hangszereken persze egész másképp szólal meg, mint egy modern együttes, és ennek vasárnap este elõnyeit és hátrányait is tapasztalhattuk: elõny a hajlékony, nem tolakodó hangzás, és hátrány az esetlegesség. Különösen a fúvóskar megszólalása volt sokszor bizonytalan - a mû elején pl. a káosz nem csak a kottában és a szövegben realizálódott, ugyanakkor eszményien szép volt pl. a harmadik rész kórussal kísért Ádám-Éva-duettje (Von Deiner Güt'), amit nem mondhatunk el a No. 27-es "Varázsfuvola-betétrõl". Általában a káosztól haladtunk a rend felé, a harmadik részben volt a legkevesebb hiba, és itt kellett ráébrednünk: A teremtés Haydn értelmezésében az Emberrõl szól, méghozzá a kisemberrõl, annak intim világáról, örömeirõl és bánatáról. Ez az intimitás az énekes együttesekben mindig tökéletesen valósult meg, a szólóáriákkal azonban kevésbé vagyok elégedett, mindhárom énekest hallottam már jobb formában, különösen Korondi Anna magas hangjait éreztem leszorítottnak, Kovács István pedig olykor alulintonált - ám ezt feledteti a minden megszólalásában hallható kulturáltság, szövegértés és (zenei) humorérzék.
A produkció erõssége (nem elõször) a Purcell Kórus volt, bár ezúttal zavartak az altban a férfiak, a gyakori magas hangoknál igencsak kiszóltak az együttesbõl. Az énekkar hangzása mégis sokkal árnyaltabbnak és polifonikusabbnak tetszett, mint a zenekaré, ahol gyakran eltûntek a belsõ szólamok, és a tuttikban elnyomta õket az énekkar. A jórészt nyugodt tempók nem váltak unalmassá, Vashegyi György értelmezésében a mû bensõséges arca dominált anélkül, hogy megfeledkeztünk volna a magasabb régiókról.
- mesterg -
Zeneakadémia Nagyterem, 2005. április 24.
***
A gépész Az ember legnagyobb ellenfele önmaga, vallják az okosabb thrillerek. Azért, hogy ezt el is higgyem nekik, egyre nagyobb csata dúl. Brad Anderson filmjében alapvetõen egy személy hitelesíti a fenti igazságot: Christian Bale, a fõszereplõ. Az általa alakított Trevor Reznik szinte a létezõ összes mentális zavart produkálja: bulimiás, kényszeres kéztisztító és lakástakarító, kemény alvászavarral küzd - már egy éve nem alszik semmit. Ennek megfelelõen ijesztõen sovány, amit az általában felülrõl érkezõ neonhideg fény persze még jobban kiemel. Emberi kapcsolatai alig vannak, s egyre furcsább dolgokat észlel a munkahelyén is. A film nem úgy és nem olyan csavarokkal szolgál, amilyeneket várnánk tõle - az igazat megvallva azon túl, hogy egy majdnem kétméteres ember 55 kilós ronccsá alakulását szemlélhetjük, a történet nincs eléggé kimunkálva. Úgy tûnik, a korán kitudódó kulcsmotívum, az alvászavar kiereszti a feszültséget a filmbõl. Hogy mégsem a teljes csalódás érzésével távozunk a moziból, annak az az oka, hogy a készítõk nem az ijesztgetést tartották elsõdleges feladatuknak, hanem az emberi dráma felépítését és bemutatását. Ezt viszont nehéz a thriller alapvetõen mégiscsak feszes és cselekményre épülõ mûfajiságával összehozni. Bale jó alakítását hiába egészíti ki mellékkarakterek sora, a történet még ennek a személyes drámának a kibontakozását is akadályozza, mert alapvetõen a hétköznapiság tragikumtól mentes áporodottságát sugározza. A gépész tehát ígéretes film, lehetne belõle a lelkiismeret elégiája, összességében azonban inkább szét-, mint összetartanak az erõvonalai.
- dercsényi -
Forgalmazza a Budapest Film
***
Csokonai Vitéz Mihály Tempefõi címû mûvére távolról hasonlít csak az a drámai opus, amely Sediánszky Nóra és Koltai M. Gábor keze nyomán létrejött. Ez nem baj, hiszen Koltai nem irodalmi rekonstrukcióra vagy emlékmûgyártásra törekedett az elõadásban, noha pofás kis névsort hozott össze e tárgyban, egészen Petriig, hogy csak a holtaknál maradjak. Nagyon is jelen idejû, amit mond: tûrhetetlenül van bánva ma is a poétákkal és egyéb mûvészfélékkel, a magafajtákkal kiváltképp. Moliére Mizantrópjára hasonlító dühe, indulata, iróniája, szkepszise megtalálja a maga esztétikai formáit - a díszlet jó, a vegyes ruházat úgyszintén (Paseczki Zsolt és Földi Andrea munkája). Ügyes a stilárisan eklektikus szöveg, a jelenetezés kivált a második részben van rendben, noha emlékezetes az elsõ részben Szuszmir meséje Honti György elõadásában, amikor a mese alatt egész drámának kellene megtörténnie a színpadon: a kapcsolatok átrendezõdésének, például. Itt mutatkozik azért némi hiányÉ
A nyomdaköltséggel adós Tempefõi amúgy tessék-lássék próbál ugyan pénzt szerezni, hogy kiegyenlítse adósságát, de inkább azt kommunikálja, hogy az õ zsenije pénzzel nem mérhetõ; csak a blöffben úszó, elvacakult világ az oka, hogy õ ilyen méltatlan helyzetbe került. Másik üzenete: mindenki más tehetségtelen rímfaragó, a világ pedig nekik hódol. Koltai rendezésében sok az önirónia, a szarkazmus - és van néhány jó alakítás is: Honti Györgyé és Moldvai Kiss Andreáé, például.
Az elõadás mégis mélyen alatta marad saját lehetõségeinek, és ennek a fõszerepet játszó Menszátor Héresz Attila alkalmatlansága az oka. Ez az alkalmatlanság bizony olyan fokú, hogy megbillenti az értelmezést, kifordítja a rendezést, és azt sugallja: egy dilettáns, élhetetlen, narcisztikus alak hõbörög bele a világba. A vendégjáték közönsége jóindulatúan túllépett ezen, és igyekezett azt látni, amit a rendezõ mutatni akart. Csak éppen szerepet jól kiosztani, az nem sikerült.
- ki -
Tatabányai Jászai Mari Színház, Merlin, április 18.
***
A XXI. Század az RTL Klub kevés közszolgálati háttérmûsorainak egyike. Legutóbbi adása a politikai PR-ral foglalkozott. Magas volt a mérce: Kádárhoz méricskélték kortárs politikusainkat, kik - hála istennek - nem találtattak könnyûnek, sõt sok tekintetben túlszárnyalták a mestert.
A nép szeretni akarja elnyomóját: Kádár élt, él és élni fog. A PR-osok a posztmodernben is gond nélkül lopnak a Vezértõl, hisz "A politikai kommunikáció nem agysebészet" - vigyorgott ki szerepébõl az egyik szakértõ, megnyugtatva ezzel a kisebbségi komplexusban senyvedõ munka nélküli entellektüeleket.
Jó érzékkel válogatták a megszólalókat. Mesélt nekünk többek közt az etológia hercege, Csányi Vilmos, a Kádárról regényt író Csaplár Vilmos, illetve az ATV-bõl ismert Németh Erzsébet, ki anno Orbánnak és Kövérnek is adott beszédtechnikai tanácsokat. Gyurcsány ex- és Orbán jelenlegi tanácsadója is nyilatkozott, furcsamód õszintén. Szóba kerültek az örök kampányfilmközhelyek is, mint a politikai pedofília és szodómia, azaz: "politikus gyerekkel", "politikus állatokkal". Szó esett ösztönökrõl, mítoszokról, néplélekrõl, trendekrõl, tabukról, sõt érintésekrõl, puszikról is.
Sok szép kocka került elõ az archívumból, megszemlélhettük a cseperedõ Csermaneket, ki krumplit evett krumplival. "Nehéz gyermekkora volt" - kajánkodott a szerkesztõ, majd éhes szemünknek felvillantotta az esernyõgyári munkást a boldog illegalitás éveibõl, s persze feltûnt a nép fia szerepében tetszelgõ teljhatalmú elvtárs is.
Láttunk már elnagyolt, unalmas adásokat, de a mostani rendben volt. Semmi ítélkezés, semmi udvariaskodás. Értelmes, frappáns összekötõ szövegek, finom irónia. Gyors vágások, sok verbális és képi információval, mindezt cirka huszonöt percben. "A XXI. század az RTL Klub bölcsész lelkiismerete" - írta egyszer valaki, s igaza volt.
- pollágh -
RTL Klub, április 20., 22.45
*****
Alexander Lonquich és Kocsis Zoltán föllépése a Nemzeti Filharmonikusokkal amolyan Fradi-kolbász mûsort hozott: "Mindent bele!" Akadt itt egy alig játszott, zenekari kísérettel, kórussal felturbózott dal (Beethoven: Opferlied), aztán egy romantikus zongoraverseny, Schumann unalomig játszott mûve, végül Bartók A csodálatos mandarin címû pantomimje - ezúttal animációs filmvetítéssel dúsítva. Értem, konyhafõnök, de ki szeme-szájának van ennyi ingere?!
A mester kései fõ mûveinek ár-nyékában (1824-ben) keletkezett Matthisson-megzenésítés érdekes darab, a szoprán szólóhoz társuló obligát cselló meg egyenesen a szomszéd, a Missa solemnis Benedictus tételét idézi. Szabóki Tünde nagyon ihletetten énekelte a szólót, miközben a darabot nyitó fúvósok inkább egy trottyosbanda tagjainak tûntek. Az élet mély titkai közé tartozik, hogy Beethoven mit evett ezen a szörnyû versen, ám annyi szent, hogy négyszer (!) fogott bele megzenésítésébe!!! Talán a zárógondolat ragadta meg: "Szépet a jóhoz!"
A szépséghez jó nem társult Alexander Lonquich zongorázásában: Schumann poézisét, lendületét, melankóliáját, a versenymû kedves színeit valami végtelenül rezervált unalommá párolta a három tétel alatt. Hogy rendesen megtanult zongorázni, ahhoz kétség sem fért, de - különösen Grigory Sokolov sokkoló fellépése után - ez inkább zavaró tényezõnek hallatszott. Mert billeget az ember, de minek? A zenekar cecelégy csípte seregként tántorgott az 1960-ban, Trierben született német után.
A Bartók-remekmûben mintha kicserélték volna a hangászkart - hát igen, ez Kocsis zenei anyanyelve -, hatalmas lendülettel, óriási hangon, ritmikailag többnyire pontosan és pregnánsan húzták a talpalávalót M. Tóth Géza animációs filmjéhez. Nem táncosok, de piktogramokból összefércelt fekete-fehér figurák léptek fel a megbocsátható vetítésben, ez fejezte ki nyilván az elidegenedett nagyvárosi miliõt, melyben a Mandarin a piros õsösztönös.
- csonta -
Nemzeti Hangversenyterem, április 21.
Az egész: *** és fél
Lonquich: **
xXx 2. - A következõ fokozat Mindazok kedvéért, akik sehogyan sem képesek dekódolni a címben rejlõ összefüggéseket, álljanak itt a filmtörténeti elõzmények. Az úgy kezdõdött, hogy valaki a konyhával szomszédos könyvelésrõl kitalálta a "James Bond parasztosan"-t, melynek elkészítéséhez nem kellett más, mint egy unottan ismételgetett szlogen (itt az új évezred James Bondja!) és egy ezüsttálcára ráállított kaszkadõr, akinek a kérdéses tálalóeszközt meglovagolva sikerült minden útjába kerülõ hegyoldalról és lépcsõ-feljáróról egy darabban lesiklania. A sikerhez szükség volt még egy igazoltan cool arcra (Samuel L. Jackson), némi európai kolorlokálra (Prága és környéke) és egy színésznek látszó felsõtestre, melyet Vin Diesel bocsátott nagylelkûen a produkció rendelkezésére. Ezzel azonban a történet még korántsem ért véget: bár Vin megmentette a világot, mégsem volt mindenki maradéktalanul elégedett. Egyesek például az egy filmre jutó rapperek számát találták bántóan alacsonynak, s e szomorú hiányosság mielõbbi orvoslását sürgették. A belátó felsõ vezetés végül egy Ice Cube-nak kiutalt fõszereppel honorálta a rappertársadalom áldozatos tevékenységét, melynek eredményeképpen Steven Seagal brutális õszikéi váratlan, de annál örömtelibb virágzásnak indultak a mozipénztáraknál. A legnagyobb öröm azonban mégiscsak a lemezkiadókat érte: az XXX 2.-ben ugyanis a pocakos fõvagány mellett szinte minden valamirevaló hazafinak is ötöse van hiphopból, de a gyengébb osztályzatúak - köztük az Egyesült Államok megmentésre váró elnöke - is nagyon igyekeznek, hogy minden helyzetben megtalálják az odaillõ Tupac-idézetet.
- köves -
Az InterCom bemutatója
*
