„Önmagát gyilkolja”

Hollerung Gábor karmester

A 70. születésnapját ünnepli az idén, és jó három évtizede vezeti a Budafoki Dohnányi Zenekart. Az ifjúsági beavató koncertekről és arénashow-król is kérdeztük, de azt is elmondta, hogy mi a baj a zenei maradisággal.

Magyar Narancs: Jól tudom, hogy először zenetörténésznek készült, végül Somfai László tanácsára tanult karvezetőnek?

Hollerung Gábor: Tizenhét éves voltam, amikor részt vettem egy középiskolai tanulmányi versenyen, amelynek ez a nagy kvalitású zenetudós volt a zsűrielnöke. Matematika–fizika tagozatra jártam a gimnáziumban, utólag visszagondolva valószínűleg eredendően volt bennem egyfajta vonzódás az analitikus, rendszerező gondolkodás felé. A verseny kedvéért elmerültem a teljes Bartók-életműben, és megtetszett a zenetörténész hivatás. Bár hat­éves korom óta zongoráztam, arra nem gondoltam, hogy előadóművész leszek, gyakorolni sem szerettem, és a Kocsis–Ránki-duó felbukkanásával ilyesmi fel sem merült bennem. Somfai megkérdezte, mióta tanulok zeneelméletet, én pedig magabiztosan rávágtam: holnap fogom elkezdeni. És tényleg el is kezdtem, három hónap alatt Geszler György tanár úr életre szóló tudást adott. A karvezetés, pontosabban: a „zenecsinálás” nagyon tetszett! Ahogy látja, nem vezetett egyenes utam a karmesterséghez, hát még ha hozzáteszem, hogy ’92-ben majdnem abbahagytam…

MN: Akkor már, jócskán a harmincas éveiben, a Dohnányi Zenekart vezényelte. Miért akarta mégis abbahagyni a vezénylést?

HG: Abban az időben a magyar zenekarok igen messze voltak az aktuális európai színvonaltól, rá­adásul rendkívül konzervatív volt a közeg, a zenészek többségének nem volt átfogó ismerete a korhű előadásmódról, a notációról. Az én generációm olyan újdonságokat hallgatott, mint John Eliot Gardiner felvételei, igyekeztünk áthozni a korhűség gyakorlatát. De a magamfajtákat az akkori zenekari muzsikusok többsége elküldte délebbre, ha olyat kértünk tőlük, ami számukra szokatlan volt.

MN: 1993-ban Budafok hivatásos együttesévé vált a zenekar, és ön került az élére. Miben kellett fejlődni?

HG: Sokan azt gondolják, a zenében az érzelmek meg a szépség a legfontosabb, de nekünk, muzsikusoknak nem ez a jó közelítési pont. A rend sokkal többet számít. Az, hogy nyolc taktusból áll egy szakasz vagy kétszer nyolcból, utána bezáródik vagy kinyílik a zenei téma. A dallam, amely olyan, mint építményen a dísz, csak akkor ül, ha az épület áll. Ezt a gondolkodást nem nagyon tanítják a Zeneakadémia hangszeres tanszékein, pedig minden muzsikusnak tudnia kellene. A stílusismeretet pedig csak úgy lehet elsajátítani, ha sok művet játszunk. A Budafoki Dohnányi Zenekarral könnyű dolgom volt, mert a fiatal muzsikusok partnerek voltak mindenben. Nálunk sok kelendő muzsikus nevelődött ki, tele vannak a magyar zenekarok egykori dohnányisokkal. Korábban főleg a Fesztiválzenekarral szemben „veszítettünk” sok embert, de az elmúlt években a tendencia visszafordult, és egyre többen térnek vissza hozzánk más zenekarokból.