Kellenek ezek a jól megcsinált darabok; zsolozsmázom egyre, hogy mindenből (művészetből, iparból) kellene egy jó erős középmezőny, abból ugrik vagy nő ki, ami jobb nála, de nélküle nem létezhet. Kellenének jó középmezőnybeli színházak is, amelyek gyártják a magabiztost és megbízhatót szériában; ezt aztán mindig nyugtázhatná az ugyancsak "nagyfogyasztó" kritikus, és rendben lennénk mind.
Ez most éppen egy ilyen, középmezőnybeli előadásról jutott eszembe: Peter Shaffer Amadeusát láttam Kecskeméten. Tudja mindenki, hogy ebben a darabban Mozart és Salieri kapcsolatának ürügyén a zseni és a középszer gazdag drámai anyagot kínáló problematikája van tüchtigen és nagyvonalúan feltálalva; tüchtig, mert nem marad ki egyetlen kínálkozó fordulat sem, és nagyvonalú, mert még csak nem is horzsolja a bonyolultabb összefüggéseket, lágyan végigsimít felettük. Ez a záloga a szürke happy endingnek: a vég csak annyiban boldog, amenynyiben a bűnös megbűnhődik.
Kérdés persze, hogy bűnös-e - már a szó drámai értelmében - Salieri, aki, sajna, nem Salieri korának befutott zeneszerzője. A kor ugyanis nem róla, hanem Mozartról van elnevezve - nagy bűnök elkövetéséhez is elegendő indok ez. A klasszikus pech.
Ha Salieri szimpla és kicsi drámai álnok, akkor nincs is dráma: eltörli a zsenit a föld felszínéről, és él boldogan, míg meg nem hal. Shaffer ennél jobb és agyafúrtabb szerző: jól megveri álnok hősét a minőségérzékkel, ettől aztán fizikailag fáj neki minden hang, amit Mozart kottába vésett. Ennyi összetettség egy jellemben minimálisan szükséges és elégséges a dráma működéséhez. Még az is rendben van, hogy a másik pólus - Mozart, a zseni - észre sem veszi az álnok álnokságát, neki végtére egyetlen ügye van.
Kecskeméten Bagó Bertalan pontos arányérzékkel vitte színre a darabot; a rendezői "lélegzetvétel" sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi. Vagyis: Salieri belső vívódását tolja előtérbe (Shaffer is ezt teszi), de gondja van rá, hogy Mozart semmire se hederítő öntörvényűsége erős ellenpont maradjon. Bagónak gondja van a ritmusra, a rendezői poentírozásra - a színészi deficittel pedig derekasan küzd.
Vereczkei Rita díszlete lepukkant színházat mintáz, annak minden - még működő - kellékével: a forgó forog, az árnyjáték vetül. A szereplők föllépnek és lelépnek, valamelyes látomásosságot, álomszerűséget csempészve a történetbe. A keret pedig közrefog: az idős Salieri - nyomorult, magányos halála előtt - felidézi élete egyetlen történetét és legfőbb csapását; azt, hogy egy időben élhetett a zseniális Mozarttal. Ez az "egy idő" több mint végzetes volt az ő számára: egyetlen percre sem tudott szabadulni - nem Mozart zsenijétől, hanem - a saját középszerűségétől a zenében, kisszerűségétől az életvitelben.
Salierit Kőszegi Ákos játssza. Az ő lélegzetvétele némiképp eltúlzott; a darab még nem tart a bűnnél, amikor őt már bűntudat sújtja. Kőszegi modorosságokra igencsak hajlamos színészete, állandóan - leginkább önmagától - megrendült, hősies tartása erősen takarja, hogy Salieri figurája "mozgásban van": összemosódnak azok a pillanatok, amelyekben előbb a szemtelen suhancot, aztán a tehetséges "hangbűvészt", majd a zsenit ismeri föl Mozartban, és vele párhuzamosan bejárja Istennel vívott csatájának, fogadalmainak stációit is. A korábbi fázisok nem kapnak hangsúlyt, ezért aztán kezdettől fogva a végét, a potenciális zsenigyilkost látjuk.
Szemenyei János Mozartja viszont a szemünk előtt változik virgonc kölyökkutyából megtört, nyomorult és munkamániás szenvedővé - direkte jó, hogy a fiatal színész nem játssza túl a muzsikust, hanem a rendkívüli és zabolázhatatlan egyéniségre koncentrál. Az viszont kevésbé jó, hogy e zabolázhatatlanság jelzésére egy idegesítő nyerítést alkalmaz - nevetés-vihogás gyanánt -, amely szinte ráül a figurára, és refrénszerűen fölsikkan, az obligát mozdulatok kíséretében (a filmben ez helyénvalónak látszott, itt manír). Pedig közben erős pillanatok érzékeltetik az alakításban, hogy ez a fiatalember nem vesz részt az udvari muzsikus Salieri legnagyobb csatájában, mert a zeneszerzéssel van elfoglalva. Úgy győzik le, hogy nem is harcol, mert nem veszi észre, hogy kéne.
A kisebb szerepek közül jó néhányat kísérnek különféle modorosságok; ezek jók arra, hogy a kevés jelenlét ellenére markánssá tegyenek egy figurát, viszont gépiessé is teszik egyszersmind. II. József - Kiss Jenő megformálásában - egyetlen vállvonás, hozzá pedig a "hát mit lehet tenni?" szöveg dukál; de legalább igazolja, amit Salieri tart róla, vagyis hogy egy marha, hiszen "túl sok neki a hangjegy". Pedig lehet, hogy nem is az, csak úgy csinál.
Hajdú Melinda e. h. játssza Constanzét: hálás szerep, és nemcsak a viháncolások-malackodások miatt; valamint hálátlan szerep, mert ritka jelenetekben kell érzékeltetnie nemcsak a házasság, hanem Mozart helyzetének beborulását is. A fiatal színésznő az elejét bírja színnel és szusszal.
A vége már nem is álom, hanem egyenesen lidércnyomás: Salieri - talpig szürkében - leleplezi önmagát a haldokló és a Rekviemet író Mozart előtt. Ez sok volt kicsit - bár a Rekviem csodás.
Kecskeméti Katona József Színház, május 21.
