Tisztviselő késsel-villával - Donna Leon Brunetti-történetei (könyv)

  • - ts -
  • 2008. április 17.

Zene

Mi az ördög történhet Velencében? Milyen égbekiáltó? Felnyomják a kapucsínó vagy a Campari Soda árát? Persze, ott is eshet valami finom kis gyilkosság. De mielőtt odáig rohannánk, nem árt tisztázni, hogy velünk mi is történhet ott alkalomadtán - hacsak nem hátba szúrjuk a dózsét. Azért szükséges e könyörtelen önmagunkba nézés, mert a helyben egzisztáló amerikai írónő nagy valószínűséggel jórészt arra alapozza immár a 15. vagy a 16. regényének sorsát, ami mibennünk, mindközönségesen könyvvásárlókban a városról leülepedett (hiába ködösítünk: a megveszekedett nosztalgiára). Vegyük a legrosszabb esetet, a végére az is jóra fordul.

Mi az ördög történhet Velencében? Milyen égbekiáltó? Felnyomják a kapucsínó vagy a Campari Soda árát? Persze, ott is eshet valami finom kis gyilkosság. De mielőtt odáig rohannánk, nem árt tisztázni, hogy velünk mi is történhet ott alkalomadtán - hacsak nem hátba szúrjuk a dózsét. Azért szükséges e könyörtelen önmagunkba nézés, mert a helyben egzisztáló amerikai írónő nagy valószínűséggel jórészt arra alapozza immár a 15. vagy a 16. regényének sorsát, ami mibennünk, mindközönségesen könyvvásárlókban a városról leülepedett (hiába ködösítünk: a megveszekedett nosztalgiára). Vegyük a legrosszabb esetet, a végére az is jóra fordul. Leparkolunk (kilöknek a buszból) a Piazzale Rómán, esetleg befut a vonatunk kábé ugyanoda. Van pár óránk, legyen három, befizetünk a vaporettóra, jó ideje van már olyan, ami direkt a San Marcóra visz. Aztán onnan megpróbálunk mondjuk a San Giovanni e Paolo érintésével visszakeveredni, egy eltévedés és egy pohár bor simán belefér a kimért időbe - az első óra végén teljesen nyilvánvaló: ide többet a lábunkat be nem tesszük, hál' istennek, már megvolt régen is, amikor másmilyen volt (mindig ilyen volt), hülye turisták, mozdulni nem lehet tőlük. A második óra végén úgy vagyunk vele, hogy voltaképpen túl lehet élni ezt a vicces hajcihőt. Három óra után kicsit fáj is a búcsú. Minden esetleges pluszórával, -nappal, -héttel csak javul a helyzet - pedig minden külső körülmény ugyanolyan rettenetes. Olyan rettenetes, amilyennek például Leon véletlenül sem írná le - csoportosítja hasznára nyilván a tényhelyzetet.

Látszólag itt, a nevezett rettenetben működnek bizonyos helyi erők is (olyanok, akik nem pincérek vagy gondoliérék) - ki hitte volna. Róluk szól a szóba hozott krimifolyam. Mit élnek? Esznek, isznak, bűnöznek. Az előbbi kettőt nyilván helyesen, az utóbbit helytelenül, ha másért nem, mert jön Commissario Guido Brunetti és fülön csípi őket - nos, ahogy mondani szokták, e recenzió arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa ezen állítás (mi helyes, mi helytelen) ellenkezőjét.

Ki ez a Brunetti?

Az állami rendőrség felügyelője Velencében egy tiszteletre méltó kispolgár, mely méltóság leginkább abban nyilvánul meg, hogy nincs az a szituáció (pozitúra), melyben akár egy pillanatra (hivatali, családi, bármilyen, szóval társadalmi) helyzete foglyává lenne: egy szuverén csinovnyik. Egy fából vaskarika, nyolcvan-kilencven kilogramm nosztalgia ugyancsak. Ebből azért már kisülhet valami, Nosztalgia Mechanosztalgia ellen! A krimi valami olyasmi, már a jobbja, amiben lőnek egyet, majd nagyon sokáig pofáznak, és a végén mindenki néz, általában döbbenten (aki tudományos pofával, hogy lám, én megmondtam, az vagy csal, vagy rossz könyvet vett le a polcról). Lőni nem kunszt, nekem még mindig megvan a tükrös szív a búcsúból. A dumáláshoz magához sem kell különösebb tudomány, általában arról van szó, hogy ki hol volt a lövés idején (a könyv közepétől a szűkített keret számára: holt volt a lövés után és előtt). Hülyén nézni is tud mindenki. A mutatvány tehát, a hol, a kivel vagy épp a mikor (beszélünk) - illetőleg mit csináljunk, amikor nem beszélünk: időnként érdemes például odasózni egyet, de mit csináljon Miss Marple?

Tehát megtörténik a bajÉ vagyis nem mindig, pontosabban nem feltétlenül - a beszéd a fontos, nem a baj. A mondott nagyszámú brunettis regényből a magyarországi kiadó kiadta az elsőt (Méregpohár az operában), utána az utolsót (Bíbornál is sötétebb), s egyet valahonnan a sor eleje végéről, tán az ötödiket (Végzetes áradás) - az okokra nincs módunk következtetni, ha nem is lenne mindegy feltétlenül. További szolgálati közlemény: a három mű három fordító munkája, szerintünk az egyik szárnyaló, a másik igyekvő, a harmadik visszafogott - részünkről sorrendben. No, csak annyit akartunk, hogy ebben az eddig utolsóban például hősünk úgy indít nyomozást, hogy még nem történt bűncselekmény, s nem is különösebben akaródzik, de semmi baj, addig, míg hátha történik (ti. bcs), módunk nyílik megismerni a muranói üvegműhelyek mindennapi nehézségeit a korszerű környezetvédelem és az uniós munkavédelmi eljárások tükrében - nem is rossz mulatság, kicsit spektrumtévés (mint a műegész is). Állítjuk hát, nem a bűn és nem a megfejtés az érdekes, hanem, hogy hol folyik a szó és kik közt.

Táj és osztály

Lendületesen lekispolgároztuk Commissario Brunettit; az angolul író amerikai írónő szokása ez, benne hagyni olaszul a hivatalt meg a pincérrel való érintkezést, due cappuccini, prego - nyilván, mert annak olyan helyes, olyan hangulatfestő az akusztikája. Lekispolgároztuk, nem tehettünk mást, ha feszt azon töri a fejét, hogy mit fog mándzsárézni, amint hazaér, persze pásztát. (Itt az evés-ivás helytelensége, minden koszt és korty elmenne egy bédekkerben is.) Azon parázik, hogy most tol-e a kamasz fia valami anyagot vagy nem tol. Ha teheti, kiugrik egy felesre, utálja a főnökét, aki speciel minden okot tálcán (vagyis karikatúrába hajlón) szolgáltat is erre. De nem nagy ügy, mert Brunetti maga is karikatúra, a legyőzhetetlen, kifinomult ízlésű, a mély proliból jött kispolgáré, akinek mindig helyén van a szíve és az esze - bizonyára ezek is csak úgy hemzsegnek a planétán, mint a turisták Velencében. Ez csodálatos, ahogy Leon, a műkedvelő (erre a nyakamat teszem) egyszerre új és régi: felismeri, milyen cool a kispolgár, de mindene az osztályharc. Szegény Guidónak még a felesége is egy főrend, persze úgy főz, mint egy vérbeli mamma a kicsit lepukkant, de mesebeli trattoriában, úgy néz ki vagy kicsit jobban, mint a la Fenice első dívája, és azt is pontosan tudja, hogy a kölök egyáltalán nem lóg a szeren. Viszont hozott apóst, anyóst a mezalianszba, nehezen elviselhető volt egyetemi csoporttársakat (a mű tele van műkritikusokkal, a többségük krakéler vagy kretén - épp rendezem a számlát, il conto per favore), velük időnként meg kell küzdeni: hol igazgatják, hol hátráltatják az igazságszolgáltatást, de egy percig sem mulasztják el az orrunkra kötni, honnan jöttek - bár ez gyakorlatilag minden szereplőre vonatkozik. Jelentős részük az operából, ami ugye jobb esetben ment lenne az osztályhülyeségektől; szabályokat nem tűrő művészemberek lakják az operát, ilyenformán számosan vonzódnak például nemükhöz, de azért nagyon helyesek - így persze elég nehéz osztályharcot vívni. Vagyis a kezdeti stádium máshol is ilyen, papírfigurák harca papírlapokon, ám annyiszor lett műkincsrongálás a kaland vége a történelem során, hogy olykor hajlamos arra gondolni az ember, hogy Leon nem tudja, miről beszél. Ami pedig vélhetően téves felvetés, mert például a hivatalok működése szórakoztatóan, és még innen is éleslátónak tűnőn van nála leírva. A közeg azonban nem termi a bűnt, mint a hasonlítgatásul mindgyakran előhozott Maigret ügyeiben, s ez még Leon javára is írható, végre is ez a 21. század: nála a gyilkosság nem kizárólag a társadalmi mobilitás gyorsjáratú vaporettója, hanem olykor mélyen szenvedélybéli ügymenet, nem szimpla megélhetés, néhanap szórakozás is (már ha a bosszú például sorolható ebbe a kategóriába).

Szóval az történik, hogy Bartolomeo Colleoni lovas szobrának tövéből (a turisztikai traktusban már emlegettük a San Giovanni e Paolót, közvetlenül a közelében van a rendőrkapitányság) elindul a Dottore (hősünk tanult férfi) valami szép helyre. Rója a lagúnák és közök hosszú sorát (mind névvel és címmel lép fel) vagy beszáll a szolgálati rocsóba, s szintén megnevezett lagúnákon keresztül elmegy kihallgatni egy délről jött mérnököt, csak előbb beugrik, s lenyom un buon bicchiere di vino rossót vagy valami hasonmód tájjellegűt, vagy fraternizál az újságárussal. Ha délelőtt téved baráti művészek hajlékába, könnyen előkerül egy kis pezsgő is. A rendőrtisztviselő kitűnő barátja lesz például a világhírű szoprán és az amerikai toprégész leszbikus párosa: nem gyilok kell hát az osztálysasszékhoz, hanem megbízható magatartás, úgy az adott szó ("megtalálom a tettest"), mint a korszerű dugóhúzó-használat tekintetében. Így megy ez, interklasszikusan.

Csakhogy tökmindegy, hogy megy - emlékeznek, mit mondtunk a 3 órás velencei turisztikai bankrablásról? Ennek is úgy van vége: jó olvasni helyes emberek igazságos küzdelméről a valahonnan személyes ismerősnek ható díszletek előtt; de mi más is a nosztalgia? Ja, giccs - és az hol számít?

Geopen Kiadó; 2007-2008, az úgy 270-330 oldalas kiadványok alulról súrolják a 2000 Ft-ot; fordítók a megjelenés sorrendjében: Tandori Dezső, Borbás Mária, Bíró Júlia

Figyelmébe ajánljuk

Kárpáti Judit: A tiszta olaj könyve

"Ahogyan sok más helyen, újfent találkozom a jelenséggel: azt a szót, hogy zsidó, nehezen mondják ki. Nincsen e mögött ártó szándék, ami mögötte van, az pontosan a semmi. A gondolatok hiánya, az erről való gondolkodás hiánya." Kárpáti Judit megrázó írása nem ismert családtagokról, Tiszavasvári egykori izraelita közösségéről.