Arcade Fire: Lenin
Hogy valójában mit tud az Arcade Fire Leninről, az innen alig derül ki – számomra legalábbis. Valamennyit nyilván, csak ezt játékosan többértelmű képekbe és lendületes, fülbemászó zenébe rejtik. Mintha a Bowie-féle „Heroes” minimáltémáját élesztenék fel, és erre tolnák rá saját hangjukat.
A kezdősorban Lenin még kisgyerek, azután megnő. Mennyei tengerészek kiáltják: „Hajót elhagyni!” E szövegrész megfejtése egy kommentelő szerint a kronstadti felkelés: 1921-ben, a forradalmat és polgárháborút követő hadikommunizmus gazdasági és politikai kudarcától dühös tengerészek a Szentpétervárhoz közeli Kronstadtban fellázadtak, sajtószabadságot és pártirányítástól mentes munkástanácsokat (szovjeteket) követeltek. Lenin Trockijt küldte rendet teremteni, az pedig katonai túlerővel leverte a zendülést. Sokan meghaltak – tán őket láttatja a mennyekben az Arcade Fire. Végül visszatér a gyermeki hang – felnőttes kívánságokkal: „Apu, mentsd meg a világot a kormánytól / Apu, mentsd meg a lelkem saját ítélkezésemtől / Apu, küldj nekem egy szívet, de ne cementből / Mert minden pénz elment.”
A szám a Red Hot Organization 1989 óta futó jótékony albumsorozatának 20. darabján jelent meg 2009-ben: a dupla Dark Was The Night (rajta Kronos Quartet, David Byrne, Sujfan Stevens, Decemberists, Yo La Tengo stb.) több mint 1,6 millió dollárt hozott az AIDS-betegek és HIV-fertőzöttek támogatására.
Kate Bush: Heads We’re Dancing
„Azt mondják, az Ördög bűbájos férfi / Fogadom, épp oly jól táncol, mint te / Hátunk mögött / Lobog fekete kabátjának hosszú farka / A levegőben / Míg az érme fejjel fölfelé landolva táncol / Izzik a parketten / Rajta egyenruhás képed / Állad magasra szegve / De ez nem lehetsz te / Ez nem lehetsz te / A képen Hitler van” – énekli Kate Bush érzelmektől fűtötten, ahogy szokta, diasort összeállító rajongója pedig segít értelmezni a hallottakat. A Gonosz titokzatos vonzerejéről van szó, meg a rémült döbbenetről, amikor az ember ráébred, hogy kinek, minek a bűvkörébe került, mi lakozik a szimpatikus felszín alatt.
Egy interjúban Kate Bush elmesélte a dalt ihlető történetet. Nőismerőse egy vacsorán nagyszerűen érezte magát ismeretlen beszélgetőtársával, de másnap legszívesebben öngyilkos lett volna, amikor megtudta, hogy az atombomba atyjának kedvessége, intelligenciája nyűgözte le. Ennek nyomán képzelte bele magát Kate Bush egy lány helyzetébe, aki a másnapi újságot kinyitva szembesül azzal, hogy előző esti hódító táncpartnere Hitler volt. Akinek egyébként – nehéz ezt megérteni a diktátort látva, hallva – fénykorában szép nagy női rajongótábora volt.
A Heads We’re Dancing Kate Bush 1989-es albumán (The Sensual World) jelent meg, Mick Karn (Japan) hiperaktív basszusjátékával.
Clara Nunes és Gilberto Gil: Ijexá (Filhos de Gandhi)
Három kontinens egybecsúszva: Clara Nunes és Gilberto Gil a brazil zene csillagai, az Ijexá egy nigériai eredetű ritmus, a Filhos de Gandhi pedig egy érdekképviseletben gyökerező karneváli csoport, indiai kötődéssel.
Nézzük valamivel bővebben. 1948-ban gyilkosság áldozata lett Mahatma Gandhi, aki ifjú ügyvédként Dél-Afrikában küzdött a jogegyenlőségért, majd az erőszakmentes együtt nem működés elvén alapuló mozgalma élén főszerepet játszott India függetlenné válásában. Halála után egy évvel, 1949-ben, Brazília északkeleti részén, Bahia állam fővárosában, Salvadorban az ő nevét vette fel a dokkmunkások társasága (Filhos de Gandhi – Gandhi Fiai). A fehérben járó Gandhi iránti tiszteletből öltöttek fehér egyenruhát turbánnal. Bahia lakossága a legfeketébb Brazíliában, itt él a rabszolgaként behurcolt afrikaiak legtöbb leszármazottja. Különösen erősek a nigériai jorubák vallási, kulináris és zenei hagyományai. Amikor Gandhi Fiai fehér ruháikban, kék gyöngyökkel és Gandhi képeivel karneválozni indulnak, dobjaik a szám címét adó Ijexáritmust verik.
E tradíció rejtélyes erejét és ragyogó szépségét ünnepli Gandhi fiai, lányai és unokái nevében Clara Nunes (lásd 0.37-kor) és Gilberto Gil (0.55-kor, középen, kolomppal, és 1.32-kor). Az Edil Pacheco szerzette Ijexá Clara Nunes 1982-es albumán (Nação) jelent meg. A szám Brazílián kívüli karrierje 1989-ben indult, amikor helyet kapott a David Byrne válogatta Brazil Classics-sorozat második albumán. Ezt az énekesnő már nem érte meg, 40 évesen, 1983-ban hunyt el.
U2: Pride (In The Name Of Love)
Gandhi gondolatai és tettei nagy hatást gyakoroltak a 60-as évek amerikai polgárjogi mozgalmának kiemelkedő alakjára, Martin Luther Kingre – az itt látható, nem hivatalos U2-klip elején, 0.52-kor van is egy fotó, ahol Gandhit olvas. Mindkettejükre áll a címben kiemelt sor („Egy ember a szeretet nevében”). Egy másik pedig krisztusi asszociációt kelt („Egy ember, akit csókkal árultak el”), de Bono egyértelművé teszi, kiről énekel: „Kora reggel, április 4. / Lövés dördül a memphisi égben / Végre megszabadultál, elvették az életed / De nem vehették el a büszkeséged.” Martin Luther King a megalázó munkakörülmények között dolgozó köztisztaságiak tiltakozását segíteni érkezett Memphisbe. 1968. április 4-én egy motel erkélyén lőtték agyon.
A U2 1984-es albumán (The Unforgettable Fire) van még egy róla szóló szám is: ha a Pride felemelő rockhimnusz, az MLK csöndes fohász: „Aludj ma éjjel, s váljanak valóra álmaid.” Ami egyértelműen King tiszteletes történelmi beszédére utal. „Van egy álmom…” – mondta a Washingtonba vonult milliós tömeg előtt, 1963 augusztusában. Ezután született meg 1964-ben a faji szegregációt tiltó, 1965-ben pedig a feketék egyenlő szavazati jogát biztosító törvény. Reagan elnök 1983-ban szignálta az MLK születésnapját, január 20-t nemzeti ünneppé nyilvánító jogszabályt. Hatmillió aláírás követelte ezt petícióban. Elvitathatatlan érdeme volt ebben Stevie Wonder mozgósító slágerének, a Happy Birthdaynek, amely kimondottan ezt indítványozta 1980-ban.
Black Uhuru: I Love King Selassie
Martin Luther King 1965-ös jamaicai látogatásakor fölkereste Marcus Garvey síremlékét. Példaképeként beszélt róla, az első színes bőrűről, a polgárjogi mozgalom úttörőjéről, aki méltóságérzetet adott négerek millióinak – akkoriban még nem számított ez politikailag inkorrekt kifejezésnek (Garvey 1914-ben Jamaicában alapított politikai szervezetének és 1918-ban New Yorkban elindított lapjának a nevében is a Negro szó szerepelt). Marcus Garvey (1887–1940) a rabszolgák leszármazottainak visszatérését hirdette Afrikába, s egy fekete király eljövetelét jövendölte. E fekete királyt testesítette meg Hailé Szelasszié: Abesszínia, azaz Etiópia császára Tafari Makonnen néven született, uralkodói előnevével (Ras) összevonva keletkezett az 1930-as évek Jamaicájában a Ras Tafari kifejezés és a rasztafariánus mozgalom, amely Garveyt prófétaként, Szelassziét pedig megváltóként tiszteli. Amikor 1966-ban Hailé Szelasszié Jamaicába látogatott, százezernyi raszta látta benne a messiást.
E vázlatos történelmi háttér húzódik meg a reggae Garvey- és Szelasszié-kultusza mögött. Burning Spear 1976-ban egész albumot szentelt a prófétának (Marcus Garvey), és Szelassziét is sokan istenítették zenéjükben. Az áhítat hangján szól a Black Uhuru is – földhözragadt kétkedésnek, már ami a császár hatalomgyakorlásának árnyoldalait illeti, helye nincs. A felvétel 1981-ben készült, hat évvel Szelasszié halála és héttel a megpuccsolása után.
Carlos Puebla: Hasta siempre, Commandente
1965-ben, amikor Martin Luther King Jamaicában tiszteletét tette Marcus Garvey sírjánál, Che Guevara elutazott Kubából: nem elégítette ki a hétköznapi szocialista építőmunka, vitte a világforradalom lángját Afrika, majd Latin-Amerika sűrűjébe. Búcsúlevelét Fidel Castro nyilvános beszédben ismertette. Ez ihlette meg Carlos Pueblát, aki nemcsak saját életműve legismertebb darabját alkotta meg, hanem a legtöbbször feldolgozott Guevara-dalt is. A cím hőse szavajárására utal, azzal a különbséggel, hogy az a győzelmet szokta volt emlegetni („¡Hasta la victoria siempre!”). Mindez különösen azután ütötte szíven a gerillavezér híveit, hogy 1967-ben, Bolíviában elfogták, és kivégezték. Azóta sok szó esett a kezéhez tapadó vérről és működésképtelen gazdasági, politikai elképzeléseiről is, mindarról, amit eltakar a divatos imázs. E dalban azonban áttetszően tiszta, diadalmas, erős és szeretettel övezett forradalmár, akinek szellemében „folytatjuk, ahogy eddig is követtünk, és Fidellel együtt mondjuk: az örök viszontlátásig, Parancsnok!”
Carlos Puebla, a kubai forradalom első számú dalnoka az 1917-es orosz forradalom évében született, és az európai rendszerváltások évében, 1989-ben hunyt el. Guevara mellett másokról is írt (Camilo Cienfuegosról, a chilei Salvador Allendéről és persze Castróról: Y en eso llegó Fidel ), no meg olyan örök slágertémákról, mint a mezőgazdasági reform vagy az írástudatlanság felszámolása – aki szereti a kubai zenét, élvezni fogja, ha rákeres.
Sweet Honey In The Rock: Biko
1977. szeptember 12-én egy börtöncellában belehalt kínvallatás során elszenvedett fejsérüléseibe Steven Biko, aki a dél-afrikai diákmozgalomból kiemelkedve vált az apartheid elleni fellépés egyik fő vezetőjévé. 31 éves volt. „A szokásos ügymenet” – énekelte három évvel később Peter Gabriel. „Elfújhatsz egy gyertyát, / de a tüzet nem fújhatod el, / ha már fellángolt, / a szél magasra fújja.” A faji elkülönítés elleni harc drámai himnusza, a Biko Gabriel 1980-as albumán kapott helyet (Richard Attenborough filmje, a Kiálts szabadságért képeivel összevágva, itt). De nem Gabriel volt az első. Peter Hammil 1978-ban áttételesebb metaforát és radikálisabb zenei formát választott: A Motor-Bike In Afrika című számában egy fehér motorosról beszélt, aki azt képzeli, hogy övé az út – magyarán a rasszizmus abnormális rendjéről: „Semmi sem véd meg a motorodon / Előbb-utóbb elkap a normális forgalom.” A rhodésiai és dél-afrikai helyzet tarthatatlan feszültségét Hammil dob- és motorpörgéssel fejezte ki, Tom Paxton pedig, szintén 1978-ban a folk-rock akusztikus gitárjával (The Death of Steven Biko). 1979-ben jött a reggae: a Steel Pulse dala (Biko’s Kindred Lament ) és Tapper Zukie toastja (Tribute To Steven Biko).
Aztán jött Peter Gabriel, végül – persze nem utolsóként – 1981-ben a Sweet Honey In The Rock: a fekete polgárjogi aktivista, Bernice Johnson Reagon által 1973-ban alapított női vokál magával ragadó koncertfelvétele a felháborodás és remény spirituáléja: egy testet meg lehet törni, de tízezrek lépnek a nyomába, na, velük mit kezdtek… Két perc sincs, taps, és jön a következő szám az amerikai történelem nem ritkán erőszakos halállal halt alakjai (Nat Turner, John Brown, Marcus Garvey, Joe Hill, Sacco és Vanzetti, a Rosenberg házaspár, Malcolm X, MLK) és mások kapcsán feltett alapkérdésekkel: te mit tettél volna, hova álltál volna, megszólaltál volna-e akkor, ha… A választ ki-ki keresheti magában.
Gil Scott-Heron: B-Movie
„Ez nem az élet, csak egy film…” – ezt levágták az itt látható koncertfelvétel végéről, ami persze ironikusan értendő, hiszen Gil Scott-Heron éppen, hogy a való életről beszél, amelyben szereplők és nézők vagyunk egyszerre. És sajnos a legeleje is hiányzik arról, hogy milyen változatok után lett a szám címe éppen ez: B-Movie. Ott kapcsolódunk be, ahol az 1980-as amerikai elnökválasztás számszerű eredményei alapján taglalja, mennyivel kevesebben szavaztak Ronald Reaganre, mint amennyien nem szavaztak rá. Végigszalad liberális oldalról konzervatív oldalra kanyarodó politikai pályáján, s azzal magyarázza sikerét, hogy szavazói a régi dicsőségen nosztalgiáznának, amikor az utolsó pillanatban mindig jött valaki, hogy megmentse Amerikát a moziban. Mint a westernhős, John Wayne. De ő már nincs, hát helyette jó lesz egy B-kategóriás színész is. Egy olyan világban, amikor Amerikának saját válságával és a jövő kihívásaival kellene szembenéznie. Majd tőzsdei híreket mond a szavai szarkazmusát hatásosan aláhúzó funky basszusra: „Ahogy a Wall Street kinéz, úgy fest a nemzet is. Nézzük a záró árfolyamokat: a rasszizmus emelkedik, az emberi jogok esnek, a béke labilis, haditermékekre óriási a kereslet, a munkanélküliség nő, a készpénz szűkében – a józan ész pedig minden idők legalacsonyabb szintjén áll…”
A felvétel – az eleje és vége nélkül is – csúcsformában mutatja a 2011-ben elhunyt Gil Scott-Heront. A 12-perces albumverzió meghallgatható itt, egy 16 perces élő változat, régi, fekete-fehér filmsnittekkel pedig itt.
Laibach: Jaruzelski
Ronald Reagan 1981 januárjában tette le elnöki esküjét. Egy hónappal később, február elején, Lengyelországban, az 1980. augusztus 31-i megállapodás dacára újrakezdődő sztrájkok közepette lemondott Józef Pinkowski helyett a parlament Wojchiech Jaruzelskit választotta miniszterelnökké. A tábornok megtartotta honvédelmi miniszteri posztját is. Sőt Stanislaw Kania októberi lemondása után ő lett a kommunista párt első titkára. Az egész év a Szolidaritás és a pártállami kormányzat közötti küzdelemmel telt, folyamatos sztrájkfeszültségben. Az immár legális szakszervezet egyre erőteljesebb politikai követelésekkel állt elő. Ennek próbált véget vetni a Jaruzelski által 1981. december 13-án kihirdetett hadiállapot.
Mindeközben az egykori Jugoszláviában, a Ljubljana német nevét viselő Laibach a totális hatalmak jelrendszerére utaló dizájnnal, mogorván helyet foglalt az indusztriális zene európai színterén a német Einstürzende Neubauten és az angol Test Department mellett. Korai – még világslágerek masírozós átgyúrása előtti – korszakuk jellegzetes darabja ez a szám. Először 1983-ban jelent meg az angol Last Few Days együttessel közös kazettán. Az itt hallható verzió az 1981-86 közötti időszakot őrző Gesamtkunstwerk – Dokument című albumról való. A ljubljanai Novi Rock Fesztiválon rögzítették 1982 szeptemberében. A végén elhangzó kiáltvány szerint „Jaruzelski tábornok augusztus 31-ét a munka és béke napjává nyilvánította. Hangsúlyozta: a hatóság talán nem szimpatikus, de csak ez a halhatatlan útja a békének és stabilitásnak.”
Youssou N’Dour: Nelson Mandela
Nelson Mandela eleinte Gandhi hatására, erőszakmentes ellenállással remélte aláásni az apartheidet. Ennek hatástalanságát belátva kezdte elfogadni a harcos fellépés szükségszerűségét. 1952-től kezdve többször letartóztatták, 1964-ben pedig a kormány erőszakos megdöntésére irányuló összeesküvés vádjával életfogytiglanra ítélték az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetőjeként.
21 éve ült már, amikor 1984-ben a Special AKA szabadságot követelt számára (Free Nelson Mandela), s – ez utólag látszik – a brit slágerlistán előkészítette a talajt a későbbi kampány számára. 1986-ban a szenegáli Youssou N’Dour második albumának címadó száma lett az Afrika egészét szimbolizáló rab neve. Újabb két év múlva elindult az Amnesty International emberjogi koncertkörútja: a Human Rights Now keretében a Népstadionban is fellépett Peter Gabriel, Sting, Bruce Springsteen, Tracy Chapman és Youssou N’Dour. Az itt látható felvétel a turné utolsó állomásán, Buenos Airesben készült, ahonnan a Chilét irányító Pinochet tábornok diktatúrájának is üzentek. A turnéfilmből ez kimaradt, nemrég került csak elő, és jelent meg a Rolling Stone magazin honlapján.
Nelson Mandela 27 év után, 1990 februárjában hagyhatta el a börtönt, és főszerepet játszott abban, hogy Dél-Afrika lényegében békés úton szabadult meg az apartheidtől. 1994–99 között az ország elnöke volt, második ciklust nem vállalt. 2013 decemberében, 95 éves korában hunyt el. Youssou N’Dour akkor épp kulturális miniszterként szolgálta Szenegált.
Scott Walker: The Day The „Conducator” Died (An Xmas Song)
„Senki se várt a tűzre” – hallható a refrénben, már ha egyáltalán beszélhetünk itt refrénről, előtte és utána pedig személyiségtesztet töltet ki velünk Scott Walker idegborzoló hangja: „Életem káoszának fő okozói külső tényezők / belső tényezők. Döntési helyzetben gyorsan választok / megvizsgálok minden eshetőséget.” S ez így megy közel nyolc percen át, vészjóslóan pengő gitárhúrok és diszkréten csilingelő csengők közepette, míg végül egy xilofon hoz megnyugvást a Jingle Bells vidám karácsonyi dallamával.
Így, ezzel hal el a zene – miként a karácsony hozta el a címben jelzett „Conducator”, azaz Nicolae Ceauşescu halálát is. A kivégzőosztag meg sem várta a tűzparancsot. 1989. december 25-ét írtak, a román diktátort és feleségét – miután helikopteren menekültek el a pártközpontba betörő tömeg elől, de a felkelőkhöz átállt hadsereg földre kényszerítette gépüket – statáriális bíróság ítélte halálra. A végsőkig kizsigerelt ország az ő fejüket kapta ajándékba. Ez volt az utolsó halálos ítélet és kivégzés Romániában.
A szám közel negyedszázaddal később, Scott Walker rémlátomásos albumán jelent meg 2012-ben (a Bish Boschról szóló Narancs-kritikát lásd itt).
George Clinton: Paint The White House Black
Bill Clinton 46 évesen, a harmadik legfiatalabb elnökként tette le az esküt 1993 januárjában. S az elsőként, aki a rockzenével nőtt fel, sőt maga is szaxofonozott. A választási kampány során elismerte: kipróbálta a marihuánát, de nem ízlett neki, ezért le sem tüdőzte. A legtöbben, akik szívtak már, csak röhögtek ezen, de belátható, hogy politikai okból az adott szituációban ez volt az őszinteség maximuma, ameddig elmehetett.
Mindez úgy jön ide, hogy névrokona, George Clinton, a funk nagymestere még ugyanabban az évben gyakorlatilag hülyére vette ebben a számban az elnököt. A klip segít megérteni a szöveget: Dr. Dre telefonál a Fehér Házba, Clintonné (hasonmása) veszi fel, a rapfőnök az elnököt kéri, az nem tud jönni, mire a doki közli: előző este látta füstölni a klubban. Az asszony válaszát nem hallani, csak Dre ismétli el a szavait („ja, hogy nem tüdőzte le?”), majd káromkodva leteszi. Dre mellett rövidebb-hosszabb dumát levág még Ice Cube és Yo-Yo, MC Breed és KAM, a Public Enemyből Flavor Flav és Chuck D, s szöveg nélkül, de velük táncol a Red Hot Chili Peppersből Flea és Anthony Kiedis. A refrén George Clintoné, ő javasolja a Fehér Ház feketére és barnára festését, igaz, hozzáteszi, hogy „nem a színek ütik egymást, hanem az emberek.” MC Breed vállalná az átszínezést, szprével vagy szénnel, mindegy, lényeg, hogy „vagy megváltozik, vagy mi változtatjuk meg.” Mármint a Fehér Ház színét – értsd: az amerikai politika irányát. Amit KAM így határoz meg: „Pokolba az űrsiklóval, a gettóba told a pénzt, és teremts állásokat.”
Jófajta, viccesen komoly old school rap – politikailag pedig előremutató: hiszen bármilyen lesz is Obama mérlege, tagadhatatlan, hogy 2008-as elnökké választásával Amerika nagy lépést tett arrafelé, amerre húsz évvel ezelőtt George Clinton és társai taszigálni akarták.
Pussy Riot: Punk Prayer (Virgin Mary, Put Putin Away)
Mit tudnak a Pussy Riot tagjai Putyinról és rendszeréről? Ma már – börtönből szabadulva – nyilván többet, mint 2012 februárjában, amikor színes símaszkjaikban előadták punkmiséjüket. Még mielőtt a végére értek, kivezették őket a moszkvai templom biztonsági őrei. A kamerák nem tudtak egy percnél többet rögzíteni, többször egymás után vágták a snitteket, hogy kitartson a kétperces szám végéig. Az orosz helyett csak angolul értők feliraton követhetik a dalszöveget. Ha helyes a fordítás, akkor a refrén kétségtelenül csúnya istenkáromlás – joggal érezhetik sértve magukat a hívők, de aránytalan túlzás volt emiatt kétévi letöltendőre ítélni őket. Viszont ez pontosan megmutatja, mennyire helyénvaló az emberi jogsértések miatti tiltakozás („a szabadság fantomja a mennyekben / a láncra vert meleg büszkeség Szibériában”), s a düh, amiért a „rohadt diktátorokat” dicsőítő egyház „fő szentje a KGB feje.” Ezért imádkoztak Szűz Máriához, hogy szabadítsa meg az országot Putyintól, váljék maga Mária is feministává, s legyen velük – mármint a Pussy Riottal – tiltakozásukban.
Mária válaszát nem ismerjük, a hatóságokét igen. Vád, per, sitt. Azután, a téli olimpia elé időzítve, időkedvezményes szabadulás. De a lányok nem okultak. Másik daluk arról szól, hogy Putyin majd hazaszeretetre tanít. Az első leckét ebből Szocsiban kapták, ahol szokás szerint illegális fellépésükön kozákok estek nekik ostorral, istenem, épp volt náluk (). De készült még egy kőkemény klipjük: harcra készülő nőket látunk edzés közben, mert – a szöveg szerint – a Putyin-féle elnyomás felszítja a forradalom lángját, a szexizmus feminista felkelést provokál, s az ország félelmét levetve int búcsút a volt KGB-főnök rendszerének (Putin Lights Up The Fires). Az orosz feminista forradalom kirobbanásának időpontja egyelőre bizonytalan. Az viszont biztos, hogy a Pussy Riot kamikaze módon, a punk nyugati klasszikusainál is nagyobb kockázatot vállalva rohant fejjel a gyűlölt hatalom falának.
Fela Kuti: Coffin For Head Of State
1977 lázadó punkhőseiről eszünkbe juthat Fela Kuti is – nem éppen punk, de hatalmat kritizáló és ennek következményeit elszenvedő zenészekről szólva az afrobeat atyja kihagyhatatlan. Ha disznóságot látott – és látott –, kimondta, színpadon, lemezen. Nem véletlenül ostromolta meg lagosi házát 1977-ben a katonaság – ez ma már múzeum. Édesanyját, aki szintén bátor politikai aktivista volt, kidobták egy ablakon, sérüléseibe bele is halt. A koporsót, az erőszak ellen tiltakozva, Fela a laktanya elé vitte, ahonnan a támadók indultak. Ez a kép látható 1981-es lemezének borítóján. Nigéria katonai kormányzás alatt állt, Obasanjo ezredessel az élen. Ezért szól a 22 perces szám címe az államfőnek szánt koporsóról, s ezért is nevezi meg őt, felemlegetve korrupciót, nepotizmust, a kormányzat rossz cselekedeteit („all the bad bad bad things”): „Ellopnak minden pénzt / Megölnek sok diákot / Felgyújtanak sok házat / Felgyújtják az én házamat is / Megölik a mamámat / Viszem hát a koporsót / Megyünk Obalandébe / Megyünk a Dodan laktanyához / A kapuhoz érünk / Letesszük a koporsót / Ott van Obasanjo a dagadt hasával…”
Mindez Fela Kuti jellegzetesen lüktető ritmusával, dzsesszes akkordokkal, szaxofonnal, női kórussal – és türelem, a szöveg a szokott módon, a jó tíz perces instrumentális első rész után jön, nehezen érthető, sajátos gyarmati angolsággal.
Véresen komoly tánczene.
(Egyébként az 1976-ban puccsal hatalomra került Obasanjo 1979-ben polgári kézbe adta a kormányzást. 1999-ben választás útján lett ismét elnök, s 2007-ig vezette Nigériát – de ezt Fela Kuti nem érte meg: 1997-ben, 58 évesen elhunyt.).
Legközelebb: Tinédzserek
