The Prodigy: Firestarter
Miként az anyag, az energia sem vész el, csak átalakul. Mintha az 1976-os energiabomba élesedett volna be ismét, két évtizedes késleltetéssel: 1996-ban visszatért egy húsz évvel korábbi hang. Mintha megint Johnny Rotten vicsorgott volna a világra – de persze csak a robbanásveszély és a hanghordozás emlékeztetett rá, a befoghatatlan száj és az eszelős tekintet Keith Flinthez tartozott, Steve Jones gitárzajának helyére pedig Liam Howlett durva elektronikája lépett. A punk megérkezett a 90-es évekbe. Flint magára vette a bajkeverő szerepét, vállalta, hogy ő minden, ami rossz, fájdalmas, mocskos és beteg, minden, amit gyűlölni lehet – ő az öngyújtó, és tüzet ad, hogy végre történjék már valami.
A Firestarter (egyébként közel tíz évvel Pajor Tamás Neurotic-korszakának egyik jellemző dala, az Öngyújtó vagyok után) 1996 tavaszán három hétig vezette a brit kislemezlistát, megalapozva a harmadik Prodigy-album, a The Fat Of The Land sikerét, amire jutott még egy tüzes szám is, a Fuel My Fire. De nem itt játszott először a tűzzel a Prodigy: az első albumukról (Experience, 1992) kislemezen kihozott Fire hangmintaként idézte 1968 egyik fő slágerét: The Crazy World Of Arthur Brown: Fire. „Én vagyok a pokol tüzének ura, és elhozom néktek a tüzet” – szórta szét a pszichedelikus szikrát Arthur Brown, hogy majd az ezredvég bódult „rave-ületében” legyen miből tüzet csiholnia Keith Flintnek.
Jerry Lee Lewis: Great Balls Of Fire
Minden idők egyik legnagyobb rock & roll slágerében, Otis Blackwell és Jack Hammer szerzeményében hatalmas tűzgolyókat vizionál Jerry Lee Lewis, sőt még a magasságost is megszólítja közben. Elragadtatottsága azonban a refrén majdhogynem biblikus nyelvezete ellenére is a földi gyönyöröknek szól. Az izgalomnak, őrületnek, remegésnek, vágynak, a női test érintésének, a szerelem beteljesülésének. Mindez meglehetősen merésznek számított akkor, főleg Jerry Lee Lewis fűtött előadásában, aki a nyúlfarknyi zongoraszólóba is izzó energiát tudott sűríteni.
A Great Balls Of Fire 1957-ben jelent meg kislemezen és a rock & roll vonzerejére építő Jamboree-ben, Roy Lockwood filmjében (benne többek között Fats Domino, Carl Perkins és Connie Francis). A csúcsra röpítette előadóját – ahonnan azután villámgyorsan le is zuhant, miután napvilágra került, hogy feleségül vette unokafivére 13 éves lányát, Myrát. (Annak a papnak? anyakönyvvezetőnek? a felelősségéről nem szól a krónika, aki összeadta őket.)
Habár a mexikói mariachival negédesített Ring of Fire, Johnny Cash 1968-as sikere zeneileg teljesen más, a szerelem erejének tüzes képbe foglalása okán mégis a Great Balls Of Fire rokonának mondható, ezért itt a helye.
The Doors: Light My Fire
A Great Balls Of Fire kései rokona a Doors klasszikus száma is: ahogy János vitéznek a „szerelem tüze ég fiatal szívében” Iluskája láttán, Jim Morrison is a csaját hívja, hogy lobbantsa fel a tüzét, borítsák lángba szerelmükkel az éjszakát, égjenek együtt, mintha halotti máglyán… Angolul és Morrison szenvedélyes hangján persze sokkal jobban hangzik ez, még ha verstanilag nem túl nagy dobás is a tűz/tűz rím: „Come on baby, light my fire / Try to set the night on fire…”
Hogy Petőfi után Adyt is idecitáljuk, ő versben áldotta meg „a Tűz csiholóját”, a bátrat, akit nem rettent meg az ismeretlen láng, „aki mást akar, mint ami most van” – a maga módján bátor újító volt a Doors is, Morrison dalszövegeivel, Ray Manzarek basszusgitárt pótló orgonajátékával. A zenekar első albumán, 1967 januárjában, majd májusban kislemezen megjelent Light My Fire recepciótörténetéhez tartozik a Wikipedián is olvasható sztori, miszerint a szeptemberi Ed Sullivan Show előtt a tévécsatorna azt kérte, hogy egy kábítószeres utalásként is értelmezhető szót változtassanak meg: a „girl, we couldn’t get much higher” helyett legyen „girl, we couldn’t get much better”. Morrison a megállapodást felrúgva az eredeti szöveget énekelte az élő adásban. Többször nem hívták oda őket. (De ebben a blogban azért még lehet Doorst találni, például itt, Hendrix és a Clash mellett.)
The Band: This Wheel’s On Fire
1966 júliusában – hazatérvén a szóló akusztikusról elektromos zenekarira, folkról rockra váltást demonstráló angliai turnéjáról –, woodstocki otthona közelében motorkerékpár-balesetet szenvedett Bob Dylan. Ez megállásra, a rohanó életmód visszafogására kényszerítette, a lábadozás pedig alkalmat teremtett, hogy nyugodt körülmények között írjon és próbáljon zenekara, a Band tagjaival. Vidéki elvonultságukban rengeteg dal született. Ekkor készült a Band első albuma (Music From Big Pink, 1968) és az idők során kalózkiadványként napvilágra kerülő temérdek Dylan-felvétel, amelyeknek egy része 1975-ben, a The Basement Tapes albumon jött ki legálisan, majd 2014-ben, a hivatalos Bootleg-sorozaton. A Basement Tapes záródala a This Wheel’s On Fire. Szövegét a basszusgitáros-énekes, Rick Danko zenéjére írta Dylan. A baleset képe (lángoló kerék, robbanás, értesítendő rokonság) olvad egybe a Bob Dylan nem ritka biblikus utalásai közé sorolható képpel, amely eredhet az Illés prófétát magasba emelő tüzes szekérből vagy Ezékiel „égő üszöggel” „izzó érccel”, égbe vivő kerekekkel teli látomásából. (Ezékiel prófétát csodás erő röpítette Jeruzsálembe a babiloni fogságból; további babiloni és bibliai vonatkozásokért merülj el a legutóbbi vizesblokkban).
Habár a Band említett albumán megjelent a This Wheel’s On Fire, a világ mégis inkább a Brian Auger and The Trinity kíséretével éneklő Julie Driscoll verzióját ismerte meg. Arthur Brown mellett az övé lett 1968 másik nagy tüzes slágere Angliában. 1969-ben műsorra tűzte a Dylan-számokkal jól bánó Byrds is. A fenti felvétel a Band 1970. novemberi, pittsburghi koncertjét örökíti meg.
The Jimi Hendrix Experience: Fire
A 60-as évek végének tűzben izzó termése nem lehetne teljes Jimi Hendrix nélkül. Ő, aki a játékával – de a színpadon olykor konkrétan is – lángra lobbantotta gitárját, nagyjából a Doorsszal egy időben foglalta dalba égető nemi vágyát. A Fire eredeti, 1967-es felvétele a trió első albumán (Are You Experienced) hallható, aztán kevertek egyet rajta, mielőtt 1969 novemberében kislemezen is megjelentették. Hendrix nem fukarkodott a klasszikussá vált gitártémákkal, ilyenre épül a Red Hot Chili Peppers által 1989-ben feldolgozott Fire is, de a dobos, Mitch Mitchell is nagyon odateszi magát.
Deep Purple: Smoke On The Water
A klasszikus gitárriffek sorából kihagyhatatlan Ritchie Blackmore produkciója: az egyszerű, de nagyszerű iskolapéldája. A Smoke On The Water már a vizes összeállításnál fölmerült, de igazából itt a helye, tűzközelben. Ott a víz a szövegében, konkrétan a Genfi-tó, de a lényeg mégiscsak a füst – pontosabban a tűz. Amely 1971 decemberében elpusztította a montreux-i kaszinó épületét, egy nappal azelőtt, hogy a Deep Purple bevonult volna oda, hogy a Rolling Stones kamionba telepített stúdiójával fölvegye új albumát. Azonban a renoválás miatt bezárni készülő hely záróestjén, Frank Zappa koncertjén valaki elsütött egy világítórakéta-pisztolyt, mire a mennyezet tüzet fogott. Az emberek kimenekültek, de az épület használhatatlanná vált. A Purple tagjai hosszas keresés után találtak másik helyszínt, s örökítették meg a víz fölött kavargó füstöt, a lángokban álló kaszinót – a tó partján ma szobor őrzi a kemény rock alapkövei közé számító szerzemény megszületésének emlékét.
A Smoke On The Water kislemezen és a Deep Purple hatodik albumán (Machine Head, 1972) jelent meg, a tűzvészt ábrázoló fotóval egyetemben. Egyébként a Purple ezt megelőző albuma, az 1971-es Fireball címadó száma – akárcsak Jerry Lee Lewis slágere – a tűzgolyó képével érzékeltette a női vonzerő ellenállhatatlanságát.
Rennaissance: Ashes Are Burning
Miután a Genfi-tó partján magasba szálló füst a fellegek fölé emelte a Deep Purple-t, a Rennaissance 1973-ban égő hamut hintett a progresszív rock közönsége elé. Helyesebb volna tán parázsnak mondani. Akárhogy is, azt hiszem, az idő múlásának jelképeként használják: a szemünk előtt pislákol, a jelenben, de a múlt felé mutat. Valami felé, ami ha fizikailag megsemmisült is, szellemében, emlékében mégis tovább él. A Rennaissance zenéjét és negyedik albumuk címadó dalát alapvetően meghatározta Annie Haslam kristálytiszta énekhangja. A szépség, amit a festészet régi mestereinek köszönhetően a reneszánszhoz köt képzeletünk.
The Clash: London’s Burning
A reneszánsz szépséggel azonosuló prog rock cizelláltsága sokakra taszítóan hatott. Túlzás volna kizárólag ez elleni lázadást látni a punk szándékoltan faragatlan fellépésében, de kétségtelenül benne volt ez is. London – a dalszöveg szerint a dugóban araszoló autósok és az esténként tévét bámulók tömkelege, kiterjesztően értelmezve a megállapodott polgárság konszolidált világa – égett az unalomtól. Ezt a döglött csöndet zavarta meg a punk, e tespedtség végét jelezte a Clash minden gesztusa, erre utalt a refrénben szereplő segélyhívószám, a 999 tárcsázása.
A London’s Burning a zenekar első albumán jelent meg (The Clash, 1977), s a korai brit punk sokat idézett alapvetéseinek egyikeként előhívta a lendületes punk-reggae ötvözetet teremtő The Ruts egyik legismertebb számát is: a Babylon’s Burning tulajdonképp a London’s Burning helyzetleírását folytatta 1980-ban.
Sonny Okosun: Fire In Soweto
London is látott súlyos utcai csetepatét 1976-ban (lásd Clash: White Riot), de mindez kismiska a Sowetóban történtekhez képest. A Dél-afrikai Köztársaság egyik legnagyobb, csaknem kizárólag feketék lakta városában, a Johannesburggal egybeépült Sowetóban száznál több halálos áldozatot követelt a sortűz, amikor 1976. június 16-án a fajvédő rendszer ellen tüntető tízezres diáktömegbe lőttek a rendőrök.
A ma már emléknapba foglalt tragikus eseményt idézte fel Sonny Okosun dala, amelyet a nigériai zenész 1977-ben, Londonban vett fel. A zimbabwei, angolai és namíbiai harcokat is emlegető Fire In Soweto az afrikai reggae első igazán nagy dobása és az apartheidellenes mozgalom himnusza (az ennek hőseit, Steven Bikót és Nelson Mandelát megéneklő dalokhoz erre vezet a vészkijárat).
Talking Heads: (Love Goes To) Building On Fire
Miközben Joe Strummer London, Sonny Okosun pedig Soweto lángjait festette az égre, David Byrne más léptékű tűznyelveket zenésített meg. Problémája akadt a szerelem fogalmával („nem tudom definiálni a szerelmet, ha az nem szerelem”), aminek első megközelítésben nincs sok teteje, de jól belegondolva egyáltalán nem mindegy, hogy adott pillanatban valaki szerelmes-e vagy sem. Mégiscsak jobb, ha tisztában vagyunk az érzelmeinkkel, a sajátjainkkal és a másikéival, mintha nem. A szerelem mibenlétén, meglétén vagy hiányán meditálva életbe vágó kérdéshez jutott el David Byrne: „Melyik az arcom / Melyik egy épület / Melyik áll lángokban?”
Biztos akad, aki falra mászik az ilyesmitől, én bírom az intellektualitását, fanyar humorát, és egyáltalán, a Talking Heads életművét, elejétől a végéig. Ez itt speciel a legeleje: a (Love Goes To) Building On Fire – eredeti írásmódja szerint Love → Building on Fire – volt az első kislemezük 1977-ben, hét hónappal az első album előtt, amire rá se tették. 1979-es koncertverzióját később jelentették meg (The Name Of This Band Is Talking Heads, 1982), hogy aztán 1983-ban újabb gyújtogatós számmal álljanak elő: Burning Down The House.
U2: The Unforgettable Fire
1983-ban, amikor War című albumával turnézott Amerikában a U2, a chicagói Peace Museumban megnézték a hirosimai és nagaszaki bombázás japán túlélőinek képzőművészeti kiállítását, amelynek címe az atomrobbanást követő tűzvész elfelejthetetlenségére utalt. The Unforgettable Fire. Ez ihlette a zenekar következő, 1984 őszén kihozott albumának címadó szerzeményét. A kislemezen is megjelent dal szövege éppoly impresszionisztikus, mint amilyenné az album hangzásvilágát formálta zenei producerként Daniel Lanois és a Talking Heads hangzását is döntően befolyásoló Brian Eno. Bono dalszövegében semmi utalás az atomra (bombaszámok iránt itt tessék érdeklődni), szinte bármiről szólhatna. Ha nem beszéltek, írtak volna a keletkezéstörténetéről, aligha lehetne a tűzhöz kötni, pláne az atomvillanást követő tűzvészhez.
Billy Joel: We Didn’t Start The Fire
„Nem mi gyújtottuk meg a tüzet / Mindig is égett / Amióta világ a világ / Nem mi gyújtottuk meg a tüzet / Nem mi voltunk / Sőt, megpróbáltuk eloltani” – énekli listavezető slágerében és tizenegyedik albumán (Storm Front, 1989) Billy Joel. A kisember, aki csak olvassa, hallgatja, nézi a híreket és a hírességeket, mindazt és mindazokat, akikkel és amikkel tele a sajtó, rádió, tévé. Köztük egy sereg politikus, akiknek közük van a tűz lángra lobbantásához, hideg- és valóságos háborúkhoz. Billy Joel a születése, 1949 óta eltelt négy évtized történéseit szedte csokorba, személy- és földrajzi neveket, könyv-, film- és dalcímeket, jelentős eseményeket, több mint százat, Truman amerikai elnöktől a Coca-Cola és a Pepsi reklámháborújáig. Bekerült a felsorolásba a U2 (mármint a Szovjetunió fölött 1960-ban lelőtt amerikai kémrepülőgép) és Budapest is (merthogy 1956-ban lángolt), egy sorban Brigitte Bardot-val, a faji megkülönböztetés elleni polgárjogi mozgalom kibontakozásában szerepet játszó Alabama állammal és Hruscsovval). Amilyen pörgős a dal, olyan lehangoló, azaz realista a konklúziója: „Nem mi gyújtottuk meg a tüzet / És miután elmegyünk / Ugyanúgy ég majd tovább, tovább, tovább, tovább…”
Buena Vista Social Club: Candela
Bekerült Billy Joel szikrázó történelemfüzetébe Fidel Castro és a disznó-öbölbeli invázió, vagyis az 1959-es kubai forradalom vezére és a megdöntését célzó, két évvel későbbi, kudarcos amerikai partraszállási kísérlet is. Akkortájt még fiatalok voltak a csodálatos zenészek, akiket Ry Cooder amerikai gitáros, Nick Gold angol lemezkiadó és Wim Wenders német filmrendező jóvoltából 1997 után megismertünk és megszerettünk – addigra megöregedtek, de lemez- és filmfelvételeik múlhatatlan életörömről, a zenélés életkortól független élvezetéről meséltek. Ezt sugározza a Candela is. Első jelentése gyertya, de inkább a lángról, a tűzről van itt szó, az ellenállhatatlan ritmusról és a táncról, a női test erotikus mozgásáról, amely fellobbantja a férfi vágyát, megperzseli a szívét. Az első versszak a doboló patkányé és a táncoló macskáé, aztán színre lépnek az emberek, mindenekelőtt Margarita, aki maga a tűz, olthatatlan lángra gyújt. Hívni kell a tűzoltókat. És – ez is ott van az Ibrahim Ferrer énekelte szövegben – hívják Faustino Oramast, a dal szerzőjét is, aki ugyan nem játszott a Buena Vista Social Clubban, de megérte annak sikerét, s remélhetőleg részesült a bevételeiből is, két évtizeden át, mielőtt 2007-ben, 96 éves korában elhunyt.
Josienne Clarke & Ben Walker: Fire & Fortune
A Candelában képletes a tűz, Josienne Clarke és Ben Walker klipjében tragédiával fenyegetően konkrét. Amikor épp nem erdei horrort játszanak, Josienne gyönyörűen énekel, Ben pedig ugyanígy gitározik. Amúgy Josienne gitározik és furulyázik is. Az utóbbi évek legnagyobb felfedezettjei között tartják számon őket, éltetik és gazdagítják a brit folkhagyományt. Nothing Can Bring Back The Hour című albumuk elismeréseként elnyerték a BBC 2015-ös Folk-díját. 2013-as albumuk címadó dala, a Fire & Fortune nem mesél történetet, a balladisztikus szöveg inkább csak sejteti, mit mérhet az emberre a sors – kinek szerencse, kinek tűz, egyiknek suttogás, másiknak sikoly…
Lamb: Bonfire
„Gondolkoztál már azon, miért léteznek olyan napok, amikor mintha az egész világ összeesküdne ellened? Nem ismerem a választ, de megpróbálok nem kiakadni a kérdéseken. És égni, akár egy jó örömtűz, mindenben, amit csinálok. Máglyaként lobogni, mert tudom, hogy akkor célba érek. Rég ideje van a lelki nagytakarításnak. Annyira túlkomplikáljuk az életünket. Ha sétálsz, csak sétálj. Ha ülsz, csak ülj. Ha létezel, csak legyél. S mindenekelőtt ne térj le a magad választotta ösvényről. És égj, mint egy jó örömtűz, mindenben, amit csinálsz. Lobogj máglyaként, és célba érsz” – íme Lou Rhodes életvezetési tanácsai a Bonfire-ból, a Lamb második albumáról (Fear Of Fours, 1999). Fent egy tíz évvel későbbi olaszországi koncertfelvétel, itt az eredeti lemezverzió és egy másik gyúlékony szám, 2011-ből: Build A Fire.
Oi Va Voi: S’brennt
2009-ben, amikor hosszabb szünet után Lou Rhodes és a billentyűs Andy Barlow, azaz a Lamb ismét összeállt egy turnéra, amelynek Vercelliben rögzített koncertjét a Bonfire zárta, az Oi Va Voi megjelentette negyedik albumát: a Travelling The Face Of The Globe egyik csúcspontja a S’brent. Szalóki Ági énekli megindítóan, jiddisül. Mordechai Gebirtig krakkói költő és dalszerző az 1936. márciusi pogromot öltötte dalba, amikor az antiszemita erőszak lángba borította a zömmel zsidók lakta közép-lengyelországi falu, Przytyk házait.
Ég a stetl, ég a mi kis városunk, de az emberek csak állnak és nézik ahelyett, hogy oltanák, nézik, mint harapóznak el a lángok és nyelik el az összes házat, ég a stetl, testvér! Ám hiába a segélykiáltás, győz a tűz, felülkerekedik a közöny, eléri célját a gonosz. Mordechai Gebirtig, akit 75 évesen, a krakkói gettóban öltek meg, mindezt átélte. Amikor érte jöttek, semmi oka nem volt abban reménykedni, hogy valaha, valaki, pláne egy több mint hatvan évvel későbbi angol zenekarban vendégeskedő magyar énekesnő előadja majd a dalát, amelyben megjövendölte népe sorsát: úgy végzik, mint a házaik, a tűzben, hamuvá és füstté válva. Hátborzongató ezt hallani azzal együtt is, hogy a dalok és emberek túlélésének ténye azt mondatja: mégsem tudott mindent elpusztítani a tűz, amelynek táplálására pedig éveken át milliószám szállították az áldozatokat Európa minden részéről a vonatok.
Legutóbb: Eső, folyó, óceán – 49. Dalok a vízről
Legközelebb: Vonatok
