Mos Def: Mathematics
Mi az utolsó cseppről beszélünk, ami már túlcsordul a pohár peremén, s elérkezik a pont, ahol az ember nem bírja tovább, üvölteni kezd, odacsap, fegyvert ránt vagy vonat elé ugrik – élethelyzet, temperamentum, idegállapot függvénye. Angolul utolsó csepp helyett a szalmaszálat emlegetik, amely feltöri a teve hátát. Erre futtatja ki mondandóját Mos Def: „Miért törte fel egyetlen szalmaszál a teve hátát? Itt a titok: millió szalmaszál volt alatta – matematika az egész.”
Ahány szalmaszál, annyi disznóság. Előbb-utóbb ezek összeadódnak. Ahhoz, hogy átlássuk, mi történik, tudás és tudatosság kell – azaz matematika. „Ha meg akarsz tanulni rímelni, előbb tanulj meg összeadni” – figyelmeztet a rapper, miközben kulturális és tudományos utalásokkal és statisztikai adatokkal teli szövegében egy sor gazdasági, politikai és társadalmi „szalmaszálat” vesz számba. „Az utóbbi húsz évben 69 milliárdot költöttek nemzetvédelemre, de még mindig félelemben élünk. / Amerika legnagyobb városainak a felét negyedrészt feketék lakják, ezért nyomják ezekbe az összes cracket. / Grammra adják, kilóra veszik. / Ötperces bírósági tárgyalás, és máris lecsuktak. / Az amerikaiak 40 százalékának van mobilja, így mindent hallhatnak, amit mondasz, ha nem vagy otthon. / Michael Jacksonnak igaza volt, You Are Not Alone…”
A 40 százalékos mobiltelítettség nyilván jócskán elévült 1999 óta – akkor jelent meg Mos Def (sz. Dante Terrell Smith, későbbi művésznevén Yasiin Bey) első szólóalbuma, a Black on Both Sides egyik kislemezén a Mathematics –, de tökéletesen érzékelte a helyzetet a Jackson-dallal jelzett telefonlehallgatást illetően, miszerint „nem vagy egyedül”. 1999-ben még nem volt vészterhes jelentése a 9/11-nek: a törtszám ma már azonos a terrorizmussal, és magába sűríti a mindent átható kormányzati megfigyelés indoklását. Az ezt leleplező Edward Snowden 1999-ben még csak középiskolába járt. Hogy Mos Def zenéjét ismerte-e, nem tudom, de a matek meg az informatika biztos jól ment neki.
Nine Inch Nails: Zero-sum
Matematika, informatika, valószínűség-számítás, játékelmélet, egyik idegenebb terep számomra, mint a másik, megpróbálok úgy kikecmeregni belőlük, hogy ne totál hülyeséget hagyjak magam után. Ha mégis, javítsatok ki. A játékelmélet zéró összegűnek nevezi azt, amikor csak egymás rovására növelhetjük nyereségünket. Amennyivel gyarapszik egyikünk, annyival szegényedik a másik. Nincs együttműködés, csak harc.
Ilyen zéró összegű játszmát vizionál Trent Reznor a Nine Inch Nails 2007-es albumát, a Year Zerót záró számban, amelynek refrénje az informatika alapját képező kettős számrendszerre utalva vonja meg a jobb sorsra érdemtelennek bizonyuló emberiség mérlegét: „Szégyellhetjük magunkat / Kezdettől kudarcra ítéltettünk / Isten kegyelmezzen / Koszos kis szívünknek / Szégyellhetjük magunkat / Mindenért amit tettünk / S mindenért, amik voltunk / Csak nullák és egyesek.”
A szerző által filmként is elképzelt album kerettörténete szerint a címbéli nulladik évnek 2022-t kiáltja ki az iszlamista terrortámadások után teljhatalmat gyakorló, fundamentalista keresztény kormány Amerikában, amelynek cyber ellenzéke 2007-be küld vissza online figyelmeztetéseket, hogy az album jelenidejében élők tegyenek valamit a diktatúra kialakulása ellen. A Zero-sum depressziós hangulata nem kecsegtet kedvező fordulattal. Minden további helyett lásd Hó Márton kritikáját .
João Gilberto: Samba de uma nota só
Az alapoknál kezdeni. Egyetlen hang is alkothat melódiát. João Gilberto dalában sokáig egyetlen hang szól, aztán bejön egy „rendes” skála, majd vissza megint ahhoz a bizonyos egyetlenhez. Van, amikor az egyszerűség maga a tökély – ez ilyen. Meghallod, s egy életre megjegyzed, tiéd marad, soha rá nem unsz. Első pillanattól az örökkévalóságig, ideális szerelem.
Csak egy kis szamba, de jó tanáccsal szolgál. Ahogyan egyetlen hang képes mindent elmondani, úgy az életben is célravezető az egyszerűség. „Sokan csak beszélnek és beszélnek, de nem mondanak semmit vagy majdnem semmit / Én is felhasználtam a teljes skálát, és tudom, hogy végül semmire vagy majdnem semmire jutottam / Visszatérek hát az első hanghoz, ahogy vissza kell térnem hozzád is / Abba az egyetlen hangba beleöntöm minden szerelmem, amit érzek irántad / Aki teljes műsort akar, ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó / Egyedül találja magát / Inkább az egyetlen hangot játszd hát, amit ismersz.”
João Gilberto 1960-as albuma, az O amor, o sorriso e a flor indult ezzel a dallal. Egy évvel később kiadták Amerikában is, csak a szerelmet, mosolyt és virágot emlegető romantikus címet cserélték üzletileg racionálisabbra és a bossa novát reprezentáló előadó státuszához méltóbbra: Brazil’s Brilliant João Gilberto. Akinek érdemeiből mit sem von le, hogy a Szamba egy hangra zenéjét Antonio Carlos Jobim írta (a dallamot kísérő akkordok számát persze nem korlátozva egyetlenegyre), portugál szövegét pedig Newton Mendonça. Stan Getz és Charlie Byrd 1962-es albumán, a Jazz Sambán instrumentális verzióban szólt, Jobim angol szövegével pedig a Getz Au Go Go című koncertalbumon énekelte először Astrud Gilberto, 1963-ban. Itt, gitáron kísérve önmagát, João Gilberto adja elő, itt pedig nagyzenekari átiratban Antonio Carlos Jobim.
10.000 Maniacs: Eat For Two
„Óh, babatakarók és babacipők, babapapucsok, babakanalak és babakék falak” – kezdi Natalie Merchant. Gyanútlanul azt hihetnénk, egy kismama boldog áradozása következik. Ehhez képest már a második sor letérít az idill útjáról: „A fejemben élő álomgyerek egy kölcsönágyon fogant lidércnyomás / Ma már tudom, beüt a ménkű / Rám egyszer már lecsapott, és agyonvágott / Könnyelműségem növekszik bennem / Kettő helyett eszem, kettő helyett sétálok, kettő helyett lélegzem most.”
Dal a nem kívánt terhességről. Arról, ahogy a lány utólag tudja már: inkább el kellett volna szaladnia, nem pedig kockáztatni, és engedni a fiúnak. Most aztán ehet kettő helyett.
Az Eat For Two nyitotta a 10.000 Maniacs 1989-es albumát, a Blind Man’s Zoot. Az MTV Unplugged műsorában 1993-ban adták elő. Natalie Merchant néhány hónappal később kilépett a zenekarból, amelynek az 1981-es kezdettől, 17 éves korától tagja volt. A felvétel nemcsak az akusztikus hangszerelés és a lassabb tempó miatt különbözik az elektromos verziótól, hanem azért is, mert két sorral előbb ér véget: „Kettő helyett sétálok? Botladozok inkább. Kettő helyett lélegzem? Nem kapok levegőt” – énekli, és elszorult szívvel hallgatjuk, ahogy zihál. Az itt látható másik tévéfelvételen Natalie Merchant kapkodó lélegzetvétele után leáll a zenekar, s már csak őt halljuk, mint aki magára maradt a bajával, de valahogy érezni: az idő múlása hozzászoktatja a helyzethez, és ugyanúgy szereti majd a gyerekét, mintha tervezték volna: „Öt hónap, és egyre nő / Öt hónapos vagyok, már kezd meglátszani.”
The Clash: Know Your Rights
A hármas következik, amely ezúttal nem a szám címében szerepel, hanem beljebb. „Közszolgálati közlemény következik… gitárral. Ismerd meg a jogaidat… Mind a hármat” – szólít fel Joe Strummer, és ahogyan beharangozza, hogy mindössze három darab joggal bírsz, felforgató tartalmat vetít előre. Meg is kapjuk, pengeéles gitár és a legcsupaszabb alapritmust kalapáló dob kíséretében.
„Egyes számú. Jogod van ahhoz, hogy ne öljenek meg. A gyilkosság bűn. Kivéve, ha rendőr vagy arisztokrata követte el. Ismerd meg a jogaidat.
Kettes számú. Jogod van pénzhez, élelemre. Feltéve, természetesen, ha nem zavar némi nyomozás, megaláztatás. S ha elég jól drukkoltál, rehabilitáció. Ismerd meg a jogaidat.
Hármas számú. Jogod van a szabad beszédhez. Amíg csak nem vagy olyan ostoba, hogy tényleg kinyisd a szád. Ismerd meg a jogaidat.
Ezek a jogaid. Mindhárom.
Bizonyos körök szerint mindez nem elég.
Hát… Irány az utca. Rohanj. Nincs otthonod? Törj, zúzz.
Végül felolvasom a jogaidat.
Jogod van hallgatni. Figyelmeztetlek, hogy bármit mondasz, feljegyezhető, fel lesz jegyezve, s bizonyítékként fel lesz használva ellened.
Figyelj ide. Rohanj.”
A Know Your Rights indította a Clash 1982-es albumát, a Combat Rockot. Rég szóltak ennyire harapósan. Egy dupla és egy tripla album után feszes szimplával, s egy új korszak kezdetének ígéretével álltak elő. De kiderült: a záróakkordot pengették meg. Valami nagyon elromlott, Joe Strummer és Mick Jones látni sem bírta többé egymást. Hamarosan kezdhettünk múlt időben beszélni a Clashről.
Massive Attack: Group Four
A Clash hármasa nem a címben, hanem a szöveg belsejében bújt meg, a Massive Attack négyese viszont pont fordítva viselkedik: ott virít a címben, belül viszont sehol. A zenekar 1998-as albuma, a Mezzanine utolsó előtti számához fűzött magyarázatok szerint egy biztonsági szolgáltatásokat nyújtó brit cég, a Group Four Security nevére utalhat a cím. Nem mintha a nálunk is működő G4S reklámhordozója volna a lemez, de a szám valóban egy éjjeliőrről szól, helytálló lehet a magyarázat.
A Group Four nélkülöz minden konkrétumot, nem vagyunk helyhez vagy eseményhez kötve – időhöz is csupán annyiban, hogy éjszaka van. Nem történik semmi. Két hangot hallunk, egymástól függetlenül, egymást váltva, néha egymásba érve. A férfi halk, prózai tónusban beszél, a nő kiismerhetetlen dallamokat énekel, hangja álomszerűen úszik a levegőben. Végtelenül lassan telik az idő. A férfi megiszik egy termosz ébren tartó teát, ajtózárakra, néma képernyőkre és magazinokra mered, miközben a biztonsági kamerák őt is figyelik. A nő az érzékszerveire hagyatkozik, levegőt vesz, énekel arról, hogy énekel, szemét lehunyva ábrándozik, hallja a csillagos eget. A férfi a nő mellé képzeli magát, várja a reggelt.
A lemezen 3-D, a Massive Attack rappere halk szövege fölött Liz Frazer (Cocteau Twins), a dal társszerzője énekel. A megjelenést követő turnén terhessége miatt ő nem vendégeskedhetett, de helyette Debbie Miller is tökéletes élményt nyújtott, mint ezen a barcelonai felvételen hallható.
The Doors: Five To One
Mi az öt és mi az egy? Mi aránylik így mihez? Morrison-magyarázók és Doors-dekódolók több mint négy évtizede keresik a választ, ami talán nem is létezik, mert több válasz lehetséges, csak ezek egyike sincs ott a dalszövegben. Aki pedig megírta, nem oldhatja fel a rejtélyt. Jim Morrison ezt is magával vitte végzetes párizsi fürdőkádjába 1971 júliusában.
Az egyik hihetően hangzó megfejtés szerint öt az egyhez volt az esélye annak, hogy ha Vietnamba visznek harcolni, otthagyod a fogad. 1968-ban, amikor a Waiting For The Sun album zárószámaként megjelent, abszolút húsba vágó kérdés volt ez Amerikában. Te leszel-e az az egy az ötből? Akár erre utalt, akár nem, Morrison még ennél is továbbment: „Five to one, baby / One in five / No one here gets out alive.” „Öt az egyhez. Egy az ötből. Senki nem kerül ki élve ebből” – hörögte prófétai hévvel, amit már csak azért is megtehetett, mert a five-ra pontosan rímel az alive. De nemcsak a túlélési esélyt adta nullára, hanem tükör elé állította generációját, az önvizsgálat eredményére két variációt kínálva fel. Az egyikben illúziókat táplált (mi, fiatalok egyre erősebbek leszünk, hiába van az öregek kezében fegyver, mi vagyunk többen, győzni fogunk, átvesszük a hatalmat), a másikban leszámolt az illúziókkal (vége a mulatságnak, hiába jössz virággal a kezedben, idővel pár dollárért te is eladod magad).
Vagy ez az olvasat is téves lenne, és Jim Morrison másra gondolt? Akárhogy is, a Five To One a Doors-életmű egyik alapdarabja – nem véletlenül jött belőle az első Morrison-életrajz címe (Jerry Hopkins, Danny Sugerman: No One Here Gets Out Alive, 1980). A videó alatt a Live at the Aquarius Theatre című koncertalbum szól, de a tisztább hangzás, és Ray Manzarek orgonista basszusjátéka meg Robbie Krieger gitárszólója miatt érdemes meghallgatni a stúdióverziót is.
The Jimi Hendrix Experience: If 6 Was 9
Jim Morrison kritikusan viszonyult saját nemzedékéhez, Jimi Hendrix már-már szentségtörően. Legalábbis a szám első felében, ami afféle személyes függetlenségi nyilatkozat: ha a nap megtagadná, hogy kisüssön, ha a hegyek a tengerbe omlanának, ha a hatos átfordulna kilencesbe, sőt ha az összes hippi lenyírná a haját, bánja is ő, megvan a saját világa, azt éli, senkit nem fog utánozni. Miután így megkülönböztette magát még a hippiktől is, mégiscsak velük vállal közösséget, szemben a fehér galléros konzervatívokkal, akik ujjal mutogatnak rá az utcán, azt remélve, hogy a fajtája hamarosan kipusztul – hát nem, ő magasra emeli lobogóját, a konszolidált társadalomból önként kiszakadó különcök zászlaját. Az „I’m gonna wave my freak flag high, high” verssorban lévő freak jelentései között van a drogos is, amire ráerősít a lebegésre utaló high high és az első rész énekbeszédjét követő, kaotikus furulyázásba torkolló pszichedelikus hangorgia.
Ez Jimi Hendrix és triója, az Experience, 1967-ből, az Axis: Bold As Love albumról. Ahonnan Peter Fonda és Denis Hopper átemelte az 1969-es Szelíd motorosok filmzenéjébe.
Ugyanabban az évben volt a woodstocki fesztivál, ahol Hendrix – ha nem is szó szerint, de lényegében – együtt lépett fel Johnny Winterrel. A bluesgitár hófehér – konkrétan: albínó – mágusa most július 16-án, 70 éves korában elhunyt. 1969 májusában összejöttek kicsit egy New York-i stúdióban. Ha hinni lehet a képnek, Hendrix basszusozott. Az Earth Blues Jam című demófelvétellel emlékezhetünk rájuk. Nem valami nagy szám, de mégiscsak…
Culture: Two Sevens Clash
A nem hívő nehezen vagy egyáltalán nem tudja elképzelni, miként lehet egyáltalán hinni bármiféle próféciában. Hány világvégét jósoltak már meg? És hány következett be akkor, amikorra jövendölték? Na mindegy, kompromisszumként fogadjuk el, hogy a nagy, az igazi, a végleges világvége felé vezető út megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb, de így is, úgy is rettenetes, részleges világvégék közepette vezet, legyen az szökőár, földrengés, bányaomlás, máglyahalál, népirtás, szerelmi bánat, megalázó vereség vagy épp kedvenc kisautónk homokozóban felejtése.
Mindez úgy jön ide, hogy a Culture dalának is egy jóslat a kiindulópontja: eszerint az 1977-es évszámban lévő két darab hetes, különösen pedig az 1977. július 7-én esedékes négy darab hetes együttállásakor valami apokaliptikus esemény következik majd be. „Mi marad akkor, ha a két hetes összeütközik?” – tette fel a kérdést a jamaicai énektrió a riogatás, pánikkeltés legapróbb jele nélkül. Az apokalipszis boldog fogadására felkészítő refrének közötti versszakokban a rasztafariánus prófétaként tisztelt Marcus Garvey megvalósult jövendöléseit sorolják. Az Allmusic szakírójának megfogalmazása szerint a Two Sevens Clash „telve van az életöröm, a mély spiritualitás és ama hit keverékével, hogy a történelmi igazságtalanságok hamarosan helyre lesznek hozva”.
Előbb kislemezen jelent meg 1977-ben, majd a Culture egyik legjobb albumának címadó dalaként. S természetesen túlélte a hetesek összeütközését. A trió első számú hangja, Joseph Hill még közel három évtizeden át énekelhette, de a kerek évfordulót már nem érte meg: 2006 augusztusában, egy berlini fellépése közben a színpadon összeesett, és meghalt.
Alanis Morissette: Eight Easy Steps
A nyolc könnyű lépés, amelyet Alanis Morissette ígér, egy életen át tartó tanulási folyamatot feltételez, amelynek ő maga a legjobb oktatója. Aki hozzá fordul, elsajátíthat minden fontosat. Mint például:
– hogyan hazudjunk önmagunknak, s így mindenki másnak is
– hogyan ne bízzunk meg azokban, akiket állítólag a legjobban szeretünk
– hogyan tettessük, hogy jól vagyunk, s nem szorulunk senki segítségére
– hogyan érezzük értéktelennek önmagunkat mindaddig, amíg nem szolgálunk vagy segítünk másoknak
– hogyan irányítsunk másokat úgy, hogy tökéletes hasonmásainkká váljanak
– hogyan gyűlöljük a nőket, miközben állítólag feministák vagyunk
– hogyan viselkedjünk istenfélő módjára, ha valójában álszentek vagyunk…
…és így tovább, pergő nyelvvel, egyvégtében elhadarva a tanfolyam tartalomjegyzékét – de csak a kérdéseket sorakoztatva, a válaszok, a nagybetűs Életvezetési Módszer bemutatása nélkül.
Mindez persze a külön könyvesbolti szekciót alkotó, bestsellerlistával rendelkező „How to” szakirodalom paródiájaként értendő.
Az Eight Easy Steps Alanis Morissette hatodik albuma, a 2004-es So-Called Chaos nyitódala. A Liz Friedlander rendezte klip érdekessége, hogy új felvételek készítésével és az énekesnő régi klipjeinek digitális manipulálásával elérték, hogy úgy fessen, mintha azokban ezt a szöveget énekelné. Koncerten pedig így hangzott 2008-ban, Brixtonban.
The Temptations: Cloud Nine
A Byrds 1966-ban nyolc mérföld magasra röpült (Eight Miles High), Jimi Hendrix 1967-ben magasra emelte zászlaját (If 6 Was Nine), a Sly & The Family Stone 1969-ben Woodstock népét akarta magasba vinni (I Want to Take You Higher). Ugyanekkor a Temptations a kilencedik felhőn lelt nyugalmat és boldogságot. Annak ellenére, hogy a dalszöveg csak a szabadulás szimbólumaként szól a kilencedik felhőről, s a hallgató fantáziájára van bízva, hogy kitalálja, milyen eszköz vezet oda, az adott kulturális és zenei klíma azt az értelmezést erősíthette, hogy drog hatására érzi magát az ember felhők magasában, ahol elmenekülhet, elszakadhat a földi nyomorúságtól.
Ehhez képest kifejezetten, mondhatni földhözragadtan konkrét ama családi és társadalmi környezet leírása, ahonnan menekülni kell. Gyermekkor a nyomornegyedben, tízen alszanak a kalyiba egyetlen szobájában, élelemre alig telik, az apa nem ismeri a munka értelmét, rosszul bánik családjával, s aki innen indul, az hiába keres, nem talál munkát, az élet kegyetlen harc, este az utcán senki sem érezheti magát biztonságban. Ezért vágyódik el innen, millió mérföldre a valóságtól, a szabadságba.
A Cloud Nine a Temptations 1969-es albumának címadó dala, s egyúttal a vokális pszichedelikus soul korszakának nyitánya volt. Barry Gordy, a Motown feje alig akarta kiadni a drogos asszociáció miatt, de végül engedett, s a dal nemcsak sikeres lett, hanem az első Grammy-díjat is elhozta kiadójának.
Spain: Ten Nights
„Tíz éjszaka, ami alatt eldől / Tudok-e egyedül élni” – a zenekart vezető Josh Haden a tét komolyságához illő végtelen lassúsággal, szótagolva énekel. Mintha fékezni akarná az időt, hogy minél később teljen le a magányos imádkozással teljes tíz éjszaka, amely eldönti sorsát. Hátha ez segít, hogy ne érjen véget a szerelem, bár rosszat sejt: „A mese végéhez közeledik, ahogy tíz angyal földre ereszkedik.”
A Ten Nights a Spain első albumán (The Blue Moods of Spain) jelent meg 1995-ben. Azóta kisebb-nagyobb szünetekkel, tagcserékkel, de máig jelen vannak az amerikai alternatív színtér melankolikus szegletében. A zenekar történetében itt merülhetünk el, Josh Haden hallgatása közben pedig egy néma percet szentelhetünk édesapja, a nemrég elhunyt dzsesszbőgős, Charlie Haden emlékének is.
Miként az emlékezést szolgálja a 10 + 1. szám is:
Ramones: 53d & 3rd
Egy-két-hár-négy! Így szokták kezdeni, és gyerünk, fejjel a falnak. De ez a 2 perc 18 másodperc saját mércéjükkel mérten kissé lassúnak és hosszúnak tűnhet, habár ennyi idő alatt a Ramones bőven elmond mindent, amit akar.
A címbéli számok két New York-i utca találkozását jelölik – a helyet, ahol férfi prostituáltak várnak kuncsaftjaikra. „Te vagy, akit soha nem szed fel senki / Nem vagy ettől rosszul?” – énekli Joey Ramone egy utcára kényszerült vietnami veterán bőrébe bújva. A dalszövegből kihagyásos balladai technikával bontakozik ki a jelenet tragikus vége Dee Dee hangján, akit hajdan szintén ezen az utcasarkon lehetett megtalálni: „Előkaptam a borotvát / Megtettem, mit Isten megbocsát / Zsaruk a sarkamban / De bebizonyítottam: nem vagyok buzi.”
Ezzel az 1976-os felvétellel búcsúzunk a napokban elhunyt utolsó Ramones-alapítótól, Tommy Erdélyitől. A képen balról ő a második, a Narancs nekrológja további zenékkel itt, ő pedig akció közben a dobnál, egy borzasztó hangminőségű, 1976-os New York-i koncertfelvételen itt.
Következő témánk: Közel-Kelet
