LCD Soundsystem: Losing My Edge
A legmazochistább, legszimplább, legzavarbaejtőbb és legjobb klipek egyike. Nem jó nézni, ahogy James Murphyt négy és fél percen át pofozzák, de lenyűgöző, ahogyan a megaláztatást tűrve, öntudatosan mondja és mondja és mondja a magáét. Arról beszél – egy mondat, egy pofon, még egy mondat, még egy pofon és így tovább –, hogy hiába nem a régi már, hiába veszít élességéből, hiába taszigálják lefelé a trónját követelő francia és londoni kölykök, DE MÉGIS, ő mindenben előttük járt – és fölényesen sorolja: ott volt 1968-ban az első Can-koncerten, Kölnben. Közreműködött 1974-ben a Suicide első fellépésein, New Yorkban. Elsőként játszott Daft Punkot a rockos gyerekeknek. És szerepelt a CBGB-ben is. Orruk alá dörgöli divatmajmolásukat: „Úgy hallom, a zenekarotokkal eladtátok a gitárjaitokat, és lemezjátszókat vettetek / Úgy hallom, a zenekarotokkal eladtátok a lemezjátszóitokat, és gitárokat vettetek / Úgy hallom, mindenki, akit ismertek relevánsabb, mint akit én ismerek / De láttátok már a lemezeimet? This Heat, Pere Ubu, Outsiders, Nation of Ulysses, Mars, The Trojans, The Black Dice, Todd Terry, The Germs, Section 25, Althea & Donna, Sexual Harassment, A-ha, Pere Ubu, Dorothy Ashby, PIL, The Fania All-Stars, The Bar-Kays, The Human League, The Normal, Lou Reed, Scott Walker, Monks, Niagra, Joy Division, Lower 48, The Association, Sun Ra, Scientists, Royal Trux, 10cc, Eric B. and Rakim, Index, Basic Channel, Soulsonic Force (’just hit me!’), Juan Atkins, David Axelrod, Electric Prunes, Gil-Scott Heron, The Slits, Faust, Mantronix, Pharaoh Sanders, The Fire Engines, The Swans, The Soft Cell, The Sonics, The Sonics, The Sonics, The Sonics.”
Mindebben nemcsak a húzós zene ragyogó, hanem a megszállottság ábrázolása is. Tényleg iszonyú mennyiségű zene halmozódott fel előttünk generációról generációra, egyszerűen nem lehet eleget tudni, eleget ismerni, éppen ezért más megszállottak előtt jól fel lehet vágni egy obskúrus előadó magasztalásával, egy ritka kiadvány birtoklásával, egy történelmi koncerten való részvétellel. Az adu ász, miszerint James Murphy ott volt a Can 1968-as és a Suicide 1974-es koncertjén, nem önéletrajzi elem – hiszen csak 1970-ben született –, hanem egy kiöregedőfélben lévő figura novellisztikus jellemrajza, aki underground múltjára hivatkozva bizonygatja, nem járt még el fölötte az idő.
Egyúttal mindez őszinte főhajtás is a nagyszerű elődök előtt. Senki nem véletlenül került be a felsorolásba, nem véletlenül kap mindenkinél nagyobb hangsúlyt Gil-Scott Heron, a legvégén pedig a 60-as évek kultikus amerikai garázszenekara, a Sonics. A klipen rövid változatban szól a Losing My Edge, amely az LCD Soundsystem első kislemezeként, 2002-ben jelent meg. Ugyanez kétszeres terjedelemben, még több névvel és én-ott-voltam sztorival hallható a 2011-es búcsúkoncert felvételén, a New York-i Madison Square Gardenben.
Nick Cave & The Bad Seeds: Tupelo
„– Jézusom! Kettő! – kiáltotta apu, de az egyik nemsokára meghalt” – írta Nick Cave az És meglátá a szamár az úrnak angyalát elején (Széky János fordításában), mintha 1989-ben megjelent regényébe ültette volna át 1985-ös albuma, a The Firstborn Is Dead címadó motívumát. A regény elbeszélője másodikként jön világra, ikerbátyja a szülés után rögvest meghal, újságpapírral bélelt gyümölcsösrekeszbe teszik. Az albumot nyitó Tupelóban a halott elsőszülöttet vörös szalaggal átkötött cipősdobozban temetik el. „Amit szombat ád, vasárnap ellopja azt” – énekli prédikátori hevülettel Nick Cave, majd Elvis Presley hangján búgja: „Oh, mama lassan ringatja kicsinyét.”
Elvis hangján, hiszen a dalszöveg szerint maga a Király született meg Tupelóban. A Királynak kellett megszületnie, hogy levegye az átkot az özönvíz sújtotta városról. Megállíthatatlan eső áztatja a regénybeli kisvárost is.
Elvis hangján, mert Elvis ikertestvére is holtan született Tupelóban, 1935 januárjában. S azért az eső és özönvíz, mennydörgés és villámlás, mert 1936 áprilisában valóban tornádó tört rá Tupelóra. Házak százai dőltek romba, kétszáznál több ember pusztult el – az egyéves Elvis ezt is túlélte. És Király lett.
De nem Elvis az egyetlen referenciapont az albumon. Nick Cave dala egyenesen John Lee Hookerre mutat, aki Country Blues című, 1962-es albumán Tupelo Blues címmel örökítette meg a tornádót követő árvizet – itt egy régi, fekete-fehér filmfelvételen látható, itt pedig egy későbbin, színesben, felirattal. Ha van egy kattintásnyi időd, ezt ki ne hagyd!
Nick Cave a Tupelót vendégszöveggel indította: a kezdő sor egy másik blueslegenda, Leadbelly számából van (Look, Looky Yonder). A harmadik nagy öreg képét pedig külön dalban hívta elő, ahogy botjával kopogtatva jön saját vaksötét útján, egyes-egyedül: Blind Lemon Jefferson.
Ami meg Elvist illeti, őt mások is megidézték. A Clash 1977 című, programadó száma még Elvis halála előtt közölte, hogy 1977-ben nincs (értsd: nem számít) Elvis, a Beatles és a Stones – de persze annyira fontos volt számukra, hogy a két évvel későbbi London Calling tipográfiája Elvis-hommage lett. S ott az Elvis-sorokkal teli Calling Elvis is a Dire Straitstől.
Don McLean: American Pie
1959. február 3-án az Iowa állambeli Clear Lake közelében lezuhant a gép, amely turnéjuk következő állomására röpítette volna Buddy Hollyt, Richie Valenst és a Big Bopper néven szereplő Jiles Perry Richardsont. Ő kevéssé van benne a rock & roll emlékezetben, Richie Valens viszont – noha még nem volt 18 – egy örökzöldet hagyott maga után (La Bamba), a 22 és fél éves Buddy Holly pedig a műfaj egyik félbetört klasszikus életművét. Másnap hajnalban a 14 éves Don McLean az általa kézbesített újságokból értesült a tragédiáról. Ez az emlék jött vissza, amikor több mint egy évtizeddel későbbi dalát a februári vacogással indította, mely nem a hideg, hanem a rossz hír miatt kapta el, valahány ház lépcsőjére letette a lapot, s az özvegyről olvasva arra gondolt: aznap meghalt a zene. A refrén utolsó sora („This’ll be the day that I die”) Buddy Holly egyik slágerét idézi: That’ll Be The Day ).
Az American Pie 1971-ben jelent meg kislemezen és albumon. Don McLean sem előtte, sem utána nem tudott ekkorát dobni, ezzel viszont telibe találta nemzedéke szívét. A címbéli (s a refrénben Miss előtaggal visszatérő) kifejezés megfejtésén sokan agyaltak: az egyik verzió szerint egy Miss Amerika szépségverseny részvevőjére mutat, a másik szerint a pitére, amelybe minden finomságot belesütöttek, miként McLean is teletömte dalszövegét az 50-es, 60-as évek popkultúrájának ikonjaival. Egy részük nevén neveztetik (mint James Dean vagy a Chevynek becézett Chevrolet), másik részük könnyen dekódolható (a „Helter skelter” és a „sergeants” a Beatlesre, az „eight miles high” a Byrdsre, a „Girl who sang the blues” Janis Joplinra, a „Jack Flash”, az „Angel”, a „Hell” és a „Satan” a Rolling Stonesra és arra a gyilkosságra utal, amelyet az altamonti fesztiválon követett el a pokol egyik angyala, egyúttal a békés tömegfesztiválok álmát is megölve), harmadik részük pedig több megfejtést is kínálhat. A klip képei segítenek eligazodni, aki pedig magát az előadót szeretné látni, kattintson ide.
Ian Dury: Sweet Gene Vincent
1955 júliusában egy 20 éves amerikai haditengerész, Vincent Eugene Craddock motorbalesetet szenvedett, bal lába ripityára tört, soha nem gyógyult meg. A katonai pályának lőttek, maradt a rock & roll. Tengerészetre utaló nevű zenekara, a Blue Caps élén, Gene Vincent művésznéven, 1956-ban rögzítette Be-Bop-A-Lula című dalát. Eredetileg egy kislemez B oldalára, mégis ezt kapták fel a rádiók, a korszak felejthetetlen darabja lett, Gene Vincent pedig a rockabilly sztárja. 1957-ben sikeres ausztrál turnén vett részt Eddie Cochran és Little Richard társaságában (e ponton nem hagyhatjuk ki az Illés-együttes 1969-es vallomását Little Richardhoz: „Sohasem lehetett valamikor rock’n’roll nélküle…”)
1960 áprilisában, Gene Vincent angliai turnéja idején újabb baleset következett: a kocsi, amelyben Eddie Cochrannel együtt ült, karambolozott. A pályája csúcsán álló, 21 és fél éves Eddie Cochran – aki el-elcsukló hangon búcsúztatta az iowai katasztrófa áldozatait, Buddy Hollyt, Richie Valenst és Big Boppert: Three Stars – másnap belehalt súlyos fejsérülésébe, Gene Vincentnek „csak” néhány csontja tört össze, s a beteg lába is megsínylette. Akadtak még ezek után is fényes pillanatai (1963-ban például a Beatles előtt szerepelt a New York-i Shea Stadiumban), de ez az évtized már nem igazán lett az övé. 1971-ben, alkoholizmusával is összefüggő betegségben hunyt el. 36 éves volt.
Ian Dury majdnem annyi idős korában, 35 évesen lett a new wave sztárja 1977-ben, mint amennyi Gene Vincent volt halálakor. Popzenei értelemben tehát öregen, ráadásul mozgássérült volt, a hangja is fakó – s mégis: átütő egyéniség. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy Gene Vincent rajongója lehetett fiatalon, mert ez a dal mindent elárul. Az első sorától kezdve (amelyet Vincent 1956-os slágere, a Blue Jean Bop elejéről emelt át, s az ő hangján énekli), tele van idézetekkel és utalásokkal (Gene Vincent rajongói biztos kiszúrják a Who Slapped John, a Be-Bop-A-Lula, a Jump Back Honey Jump Back és a Red Blue Jeans And A Pony Tail nyomait). A koncertfelvételen Dury zenekara, a Blockheads vendége Wilko Johnson, a brit pubrock színtér kedvencének számító Dr. Feelgood gitárosa, övé a szóló.
Ian Dury Gene Vincent után Elvis Presleyről és Buddy Hollyról sem felejtkezett meg: 1979-es slágere, az életvidámságra okot adó dolgokat felsorakoztató Reasons To Be Chearful Pt 3-ben mindketten helyet kaptak. Ian Dury 58 éves korában, 2000-ben hunyt el. Vajon szerepet játszott ebben az a három dolog, amelyet életprogramként népszerűsített? Ki tudja. Most mindenesetre rá emlékezve, a Sex & Drugs & Rock & Rollból előre vettük a zenét, azután jön majd a másik kettő.
Van Morrison: Jackie Wilson Said
1975 szeptemberében, egy jótékony célú nosztalgiaest közepén, a színpadon összeesett Jackie Wilson. 1958-as slágerét, a Lonely Teardropst énekelte. A közönség azt hitte, ez is a show része – végtére is a stílusába belefért volna. De ez nem játék volt: a 41 éves énekes szívrohamot kapott. Újjáélesztették, nem halt meg, de kómába esett. 1976 elején kis időre magához tért, majd újabb hosszú kóma következett. Tán jobb is: legalább nem tudott róla, hogy lánya, Sandra 1977-ben, 24 évesen, szívroham következtében elhunyt.
Utolsó fellépésekor már túl volt pályája zenitjén. És 16 éves fia elvesztésén is, akit 1970-ben lőttek agyon. Csekély vigasz lehetett számára, hogy Van Morrison hódolatát bezsebelhette, hiszen a Jackie Wilson Said 1972-ben jelent meg Morrison Saint Dominic’s Preview című albumán. „A mennyben járok, amikor mosolyogsz” – énekelte boldogságban úsztatva hallgatóit is, beleszőve Jackie Wilson első slágerét: a Reet Petite 1956-ban jelent meg. Az 50-es évek elején Jackie Wilson zenekarokban startolt, de szólóénekesként 1957-ben ezzel került a rock & roll és a 60-as évekre kifejlődő rhythm & blues és soul élvonalába. Pályája értékelésekor rendre fölmerül, hogy még többre vihette volna, ha ő is a Reet Petite egyik szerzője, Barry Gordy kiadójához, a Motown Recordshoz megy, de másképp alakult. 1984 januárjában hunyt el. Abban az évben lett volna 50 éves.
Dexys Midnight Runners: Geno
Jackie Wilson még kómában feküdt, amikor Van Morrison róla szóló dalát az eredetihez híven, csak tán még fergetegesebb jókedvvel, 1982-ben lemezre vette a Dexys Midnight Runners (halld itt). Nem erőltették az átdolgozást, inkább csak átemelték repertoárjukba, amely akkoriban fordult kelta irányba az addig hangsúlyosabb soul felől. Van Morrison szerzeménye zökkenőmentesen illeszkedett saját számaikhoz.
A Dexys Midnight Runners második kislemeze 1980-ban Geno Washington nevét dobta be a köztudatba – újra, hiszen az Angliában állomásozó amerikai katonából lett soulénekes legnagyobb sikereit 1966–67-ben érte el, amikor a Ram Jam Band élén készített néhány lemeze felkerült a brit listára. De inkább élőben, klubokban hódított, semmint a rádióban. A Geno ebbe az időbe vezet vissza, egész pontosan 1968-ba. „Már egy hete lógtam a suliból / Én voltam a legalacsonyabb a tömegben / Csak a tánclépéseket gyakoroltam és próbáltam kimaradni a verekedésekből” – énekelte Kevin Rowland, aki 15 éves volt abban az évben, s a dalszöveg szerint úgy felpörgette a törülközőjét lengető sztár, akinek kórusban kiáltották a nevét, mint a dexedrin (ennek a becézett változata áll a zenekar nevében).
Eddig a hódolat, innentől a hübrisz. „Te voltál Michael, a szerető (ez utalás Geno Washington Michael című slágerére, lásd itt, élőben) / A bunyós, aki győz / De most nézz csak rám / Föntről nézek le rád / Nem, nem hivalkodom / Én erre születtem.” Kevin Rowland a nagyképűség stigmáját magára véve jelölte ki így kettejük helyét: egykori példaképéét a feledés homályában, sajátját a csúcson. S igaz, ami igaz, a Geno Nr 1 lett Angliában. Saját lemezeivel Geno Washington soha nem járt ilyen magaslaton, de a Dexys slágere ráirányította a figyelmet, újra hívták a klubokba, s megint megtáncoltatta a népet.
The Waterboys: Has Anybody Here Seen Hank
Látta itt valaki Hanket? – kérdi Mike Scott. A keresett személy vezetéknevét nem közli, de hevenyészett személyleírást ad róla. Stetson-kalapot hord, deszkavékony, sármos, és pisztolyt visel. Ebből – meg persze a dal hangulatából és ráérősen baktató tempójából – első megközelítésben egyértelműnek tetszik, hogy a Waterboys énekese Hank Williamst keresi (aki itt a Cold Cold Heartot énekli). Képletesen, hiszen a country legendája akkor már évtizedek óta csak emlékében élt: 1953-ban, 29 évesen hunyt el. „Nem érdekel, mit tett a nőivel / Nem érdekel, mit tett, amikor ivott / Egyetlen hangot akarok hallani / Magányos öreg torkából / Látta itt valaki Hanket?” – folytatja hőse keresését elfogult szeretettel, megértéssel esendősége iránt.
No de mi van, ha Mike Scott a kanadai Hank Snow-t keresi (aki itt az I Don’t Hurt Anymore-t énekli)? Ráadásul a country másik legendás Hankje még élt, 74 éves volt a Waterboys számának megjelenésekor, akár találkozhattak is volna.
Nem tudom a megfejtést, csak azt, hogy a Waterboys remek 1988-as albuma, a Fisherman’s Blues e dala méltó tisztelgés bármelyik Hank – s velük együtt a country műfaja – előtt. Aki így keresi az őseit, az már meg is találta őket.
Prefab Sprout: Faron Young
A country alapvetően érzelmes zene – sokszor viszont érzelgős. Hogy kinél és mikor csúszik át az érzelmesség érzelgősségbe, arra nincs pontos mérce. A legnagyobbaknál is előfordulhat. Egyik hallgató észreveszi, másik nem. Van, aki szétlőné a rádiót a csöpögős countrydalok miatt, mások ilyenek között élnek.
E kettősségre mutat rá áttételesen Paddy McAloon, a Prefab Sprout énekese: „Infralámpát kínálsz a nap helyett / Papírkanalat és rágógumit kínálsz” – énekli a refrénben, a rádióadók többsége által kínált műanyag pop eldobhatóságára utalva, majd ennek példájaként felhozza a címben szereplő amerikai countryénekest és egyik legnagyobb slágerét: „Faron Youngot adsz Four In The Morning / Faron Youngot adsz hajnali négykor…”
A legenda szerint az ifjú Faron Young Hank Williams egyik fellépését látva határozta el, hogy nem pop-, hanem kifejezetten countryénekes lesz. Az is lett. Története az 50-es évek elejétől íródott. Egyik legnagyobb sikerét húsz évvel később aratta: a hajnali szerelmes vágy dala, a Four In The Morning vezette az amerikai Billboard countrylistáját, s Angliában is harmadik lett. Paddy McAloon 14 éves korában sokszor hallhatta, tán túl sokszor is. A Faron Young a Prefab Sprout második albumán jelent meg, 1985-ben, amelynek címe és borítófotója egy másik amerikai ikont idézett fel, Steve McQueent (ahogy arról már szó esett legutóbb, a dalba foglalt filmsztárok kapcsán). Így szólt a Faron Young élőben, 1985-ben, Münchenben.
Marianne Faithfull: Song For Nico
„1988-ban meztelenül ébredtem az ibizai strandon” – mondja a Losing My Edge egyik sorában James Murphy, aki ugyebár (vagyis hát, nem személyesen ő, hanem a nagy arc, akiről az LCD Soundsystem száma szól) mindig, mindenhol ott volt, ahol épp rocktörténet íródott. 1988, Ibiza: utalhat ez általánosságban az akkortájt felpörgő techno egyik fő felvevőpiacává vált spanyol üdülőhelyre, de mutathat konkrétan Nico halálának időpontjára és helyszínére is.
Nico 1988 júliusában, ibizai nyaralásán hunyt el, tragikusan prózai módon: leesett a bicikliről, fejét beütötte, és kész. Fia, Ari Delon elmondása szerint marihuánát ment vásárolni. Az év októberében töltötte volna be az ötvenet.
Sok minden belefért ebbe az öt évtizedbe – ennek a sűrítményét adja Marianne Faithfull dala. Születés a hitleri birodalomban, apátlan gyermekkor, azután egy csomó állomás – párizsi fotómodellség, római filmszerep – kihagyásával ugrás 1966-ba, Brian Jones karjaiba, majd át a tengeren, Andy Warhol és Lou Reed társaságába, azután tovább, Alain Delonhoz. Mindez csupa csillogásnak tűnhet, de Marianne Faithfull, aki hasonló élményeken esett át, részben ugyanezekben a körökben, realistább képet fest Nicóról és arról, amiben van (azaz volt): „Szarban van, habár ártatlan.”
A Song For Nico 2002-ben jelent meg Marianne Faithfull Kissin Time című albumán, társszerzője Dave Stewart.
Television Personalities: Part Time Punks
Dan Treacy 18 éves volt – s éppenséggel minden, csak nem televíziós személyiség, ahogyan együttesét elnevezte –, amikor 1978-ban első négyszámos kislemezén előállt saját kortársai kritikájával. A Television Personalities egyszerre volt belül és kívül a punkmozgalmon: belül, mert a punk autonóm szellemisége éltette, és kívül – pontosan ugyanezért. Nem a sorban állt, hanem kívülről látta és ironikus kommentárral illette azt.
Az EP címadó száma, a Where’s Bill Grundy Now? a tévériporter hollétére kérdez rá, aki 1976-ban, élő adásban káromkodást provokált ki a Sex Pistols tagjaiból, ami éktelen felháborodást keltett, s büntetést vont maga után. A Part Time Punks a „részidős” punkokon gúnyolódik, akik csak divatból csinálják: „Együtt mászkálnak / Megpróbálnak nagyon trendinek kinézni / Szerintem szégyen / Hogy mind egyformának látszanak.” Szemükre veti, hogy csak akkor merik jó hangosan hallgatni a lemezeiket és a hálószobájukban pogózni a tükör előtt, amikor a mamájuk nincs otthon. Ráadásul sznobok is: miután csapatostul felvonultak a butikjairól híres Kings Roadon, beugranak a független kiadók lemezeit árusító boltba, a Rough Trade-be, hogy megvegyék a Siouxsie & The Bansheest, amit este John Peel játszott a rádióban, vagy az O Level kislemezét, vagy a Read About Seymourt a Swell Mapstől, de mivel ezek nincsenek meg piros vinylre nyomva, ezért inkább a Lurkerstől vesznek valamit, fogat nem mosnak, de bezzeg van pénzük az esti Clash-koncertre!
Cornershop: A Brimful Of Asha
1978-ban fölösleges flancnak tűnhetett a színes lemez, hisz’ a lényeg úgyis ott van a barázdákban – de hát miért is ne? A lemez működhet műtárgyként, kuriózumként, ajándékként is, ha pedig a színek útján bővíthető a forgalom, hát jöjjenek a színes lemezek. Szép a csillogó fekete, de a többi szín is – sőt akár közölni is lehet általuk valamit. 1993-ban a Cornershop például nem véletlenül hozta ki első EP-jét, az In The Days Of Ford Cortinát curryszínű lemezen: ez is jelezte, hogy Tjinder Singh 1991-ben alakult együttese indiai ízesítésű popzenével lép színre, ahogy nevük is az indiai és pakisztáni bevándorlók sarki boltjaira utalt.
A Brimful Of Asha klipjén is dominálnak a színek, a szobát színes kislemezek árasztják el. Ezt mondja a cím is: csordultig telve Ashával. S általa az indiai filmekkel, ezek tobzódó színeivel, elmaradhatatlan táncaival, dalaival. Asha Bhosle, akivel a Cornershop dala szerint nem lehet betelni, állítólag több mint 800 film 10 ezernél több dalát énekelte el 15 éves kora, 1948 óta. Bollywood, az indiai filmipar ilyen számokat produkál. (Illusztrációként, íme két dala: retrókedvelőknek, a Caravan című 1971-es romantikus musicalből – ahol a táncosnő ajakszinkronnal próbálja követni az énekét –, a You’ve Stolen My Heart pedig a Kronos Quartettel készített 2005-ös albumáról; mindkettő a férje, R. D. Burman kompozíciója.) A Cornershop dalszövege megemlíti két másik filménekes, Mohamed Rufi és Lata Mangeshkar (Asha Bhosle nővére) nevét is, de miként az első versszakban pandzsábi nyelven elhangzik, a Királynő, a „Sadi Rani” csakis Asha: „Ő tartja életben az álmokat / Reggeltől estig / Míg kihunynak a fények / Éneke bevilágítja a főutakat / S a mozik széksoraiban / Fütyülünk a kormány állítására / Hogy emelték az életszínvonalat / Fütyülünk a víztározókra, amiket építenek…”
A dal eredetileg 1997-ben jelent meg a zenekar harmadik albumán (When I Was Born For The 7th Time) és kislemezen, de csak a lista 60. helyéig jutott. Azután Norman Cook kezelésbe vette, s a remix 1998-ban brit Nr 1 lett, 600 ezer fölött kelt el.
Vinicius de Moraes & Toquinho: Samba da Bênção
Ahogy Asha Bhosle, úgy a Vinicius de Moraes által 4.02-től kezdve sorolt brazil zenészek sem rocksztárok. Ezzel együtt megengedem magamnak, hogy ideszerkesszem ezt a dalt. Egyrészt, mert megérdemlik (nem véletlenül kíván nekik minden jót a kórus a „Saravá” kiáltással), másrészt ez a blog arról is szól, hogy megosszam másokkal, ami nekem tetszik. Akinek pedig netán ismerős a dal, amit Moraes, a költő és Toquinho, a gitáros ad elő, az nem téved: a legelső összeállításban már szerepelt ugyanez a zenéjét szerző Baden Powell előadásában. Az elhangzó nevek egy része ismerős lehet (Dorival Caymmi és João Gilberto 4.20-nál, Antonio Carlos Jobim 5.26, Carlos Lyra 5.38, Baden Powell 5.50, Toquinho 6.10, Maria Bethania 6.39), másik része talán nem (például Pixinguinha, Nelson Cavaquinho, Cartola vagy Cyro Monteiro), de semmi vész, bárminek utána lehet nézni. Érdemes.
LCD Soundsystem: Daft Punk Is Playing At My House
„Régen punkzenekarokkal játszottam házibulikban – közölte website-ján az LCD Soundsystemet vezető James Murphy. – Ezért pénzt nem kap az ember, de eladhat egy tonnányi zenekari árut, és ott alhat. Amikor átálltam a táncra meg az ecstasyra és optimista lettem, arra gondoltam, milyen szuper lenne, ha egy srác azt szeretné, hogy a Daft Punk játszana a házibuliján, felhívná az ügynöküket, az megmondaná, hogy 40 ezer fontért elvállalják, mire a srác hét éven át gyűjtené a pénzt, és amikor végre meglenne, elhívná őket. A Daft Punknak persze fogalma sem lenne, hová érkeztek, csak azt tudnák, hogy megkapták az első osztályú Air France-jegyeiket, a srác pedig mindent elkövetne, hogy a szerződésben szereplő összes kívánalmaiknak eleget tegyen. De a Daft Punk így is az alagsorban játszana, közvetlenül a mosógép mellett, mi is ott szoktunk. Egy helyi hardcore banda lenne az előzenekar, az erősítést a srác és a haverjai sztereóit összedrótozva oldanák meg. A világ legjobb bulija lenne. Célom, hogy ezt megcsináljam egy videón – találni egy igazi punkrock házat, elhívni a Daft Punkot, és az LCD Soundsystem lenne a helyi előzenekar. Elképzelem, és ez boldoggá tesz.”
Hát tessék, James Murphy elképzelte, megcsinálta. Eszelős klip lett belőle, ritmusra villogó stop-motion ember-fény színdizájnnal és valakikkel, akik úgy néznek ki, mint munkaruháikban a franciák. 2005-ben jelent meg kislemezen és az LCD Soundsystem című dupla albumon, nagyjából egy időben a Daft Punk Human After All című albumával. Mintha csak tegnap lett volna.
Legközelebb: Szex
Legutóbb: Dalba foglalt filmsztárok
