A szerk.: A 71 halott politikája

A szerk.

Lett volna megoldás. A kormány megtehette volna, hogy elkezd beszélni: itthon, az ország polgárainak, és Brüsszelben, az unió hivatalnokainak. Vagy a német kormánynak. És felkészül.

Lett volna megoldás – és a megoldást, miként a problémát magát is, elég jól lehetett előre látni. Magyarországra érkezik, így vagy úgy, több ­tízezer menekült; túlnyomó többségük háborús övezetekből, Szíriából, Irakból és a tálibok visszafoglalta Délkelet-Afganisztánból, vélhe­tően a puszta életét mentve indult útnak.

Ezek az emberek nem akarnak Magyarországon maradni, utaznának tovább az unió vonzóbb országaiba. A kormány sem akarja, hogy Magyarországon maradjanak – a gond csak az, hogy ha itt veszik őket nyilvántartásba, az uniós szabályok szerint itt, Magyarországon kell elbírálni azt is, hogy jogosultak-e a menekültstátuszra. Ha jogosultak, akkor itt kell megkapniuk a menekültstátuszt; ha nem, akkor elvben vissza kell őket zsuppolni oda, ahonnan elindultak, vagy egy biztonságos harmadik országba, amit útba ejtettek. Ez nyilván kivitelezhetetlen lenne; a kormány pedig attól fél, hogy az itt regisztrált, ám státuszt nem kapó menekültek továbbvándorolnak (mondjuk Németországba), ahonnan viszont ide fogják őket visszatoloncolni (hisz itt regisztrálták őket); kezdjünk velük valamit mi. Nyilvánítsuk őket menekültnek mi, vagy ha ezt nem tesszük, küldjük őket vissza mi.

Van tehát egy furcsa érdekközösség a kormány és a menekültek között: a menekültek éppúgy nem akarnak itt maradni, ahogy a kormány sem akarja, hogy itt legyenek. Csak épp az uniós szabályok ezt nem engedik. Ezek a szabályok részben éppen ezért nem jók: ha minden az előírások szerint megy, úgy – a logika és a földrajz kegyetlen törvényei szerint – ­kizárólag az unió határán fekvő országoknak kellene a menekültáradat következményeivel szembenézni. Nekik, és csak nekik dönteni a migránsok menekültstátuszáról, nekik kéne gondoskodni róluk az eljárás ideje alatt, s nemleges elbírálás esetén nekik kéne megoldani a visszatoloncolás lehetetlen feladatát.

A kormány ebben a helyzetben megtehette volna, hogy elkezd erről beszélni: itthon, az ország polgárainak, és Brüsszelben, az unió hivatalnokainak. Vagy a német kormánynak. Felkészül a menekülthelyzet elharapózására – ezt éljük a múlt hét vége óta –, és hónapokkal ezelőtt a közös, uniós szintű megoldásért, a menekült­áradat jelentette terhek igazságos elosztásáért, segítségért, pénzért kezd Brüsszelben és Berlinben dörömbölni. Ezt persze csak akkor tudta volna komolyan vehetően megtenni, ha előre jelzi: maga is részt vesz az uniós szolidaritáson alapuló megoldásban, azaz ha hajlandónak mutatkozik bizonyos mennyiségű menekült tartós befogadására; vállalja azt, hogy fair eljárásban megadja a menekültstátuszt a magyarországi menedékkérők egy részének (az európai gyakorlat 30 és 50 százalék közötti, nálunk 9), és ezen felül még kvótázik is.

Nem tudjuk, hogy Magyarországnak hány menekültet kéne befogadnia, ezret, tízezret, ­húsz­ezret – pont erről kéne beszélnünk. A kormányzat azonban azt szeretné, mint azt maga Orbán a nyár elején világossá tette, hogy egyetlen menekült se telepedjen le Magyarországon.

Ezért a kormány a következő stratégiát választotta. Azt próbálja megakadályozni, hogy a migránsok egyáltalán útba tudják ejteni Magyarországot. (És hogy biztosra menjen, egy tör­vény­módosítással megnehezítette, de inkább lehetetlenné tette azt is, hogy Magyarországon bárki menekültstátuszt kapjon.) Hiszen ha nem a magyar határon lépnek az unió területére, akkor nem is Magyarországnak kell őket regisztrálni, s azt követően bajlódni velük. Erre szolgálna első körben a kerítés. Ezt – a migránsok „elriasztását” – kéne aztán szolgálnia minden olyan sunyi, aljas, embertelen politikai, hatósági és karhatalmi intézkedésnek, amelyek miatt e nemzet minden jóérzésű polgára mélységes szégyent és felháborodást érez. Ezért tagadja meg tudatosan és embertelenül a magyar állam a minimális humanitárius segítséget a menekültektől. Ezért tagad meg tőlük egy pohár vizet. Ezért – és persze saját nyomorultságuk és megalkuvásaik miatt – nincsenek sehol a bevett egyházi és nem egyházi segélyszervezetek. Ennek a politikának a következménye az, hogy a nemzet főpincére végre 1944-ben érezheti magát: „De a nemzetünk sorsa mindent megelőz ebben a kérdésben, a humán megfontolásokat háttérbe kell szorítani a válság kezelésében.” Egy másik barom meg arról ábrándozik, hogy lőparancsot kéne kiadni a szerb határon.

Ám azt is jól láttuk az elmúlt hetekben, hogy a menekülteket nem lehet „elriasztani”. Hacsak tényleg nem fognak nőkre és gyerekekre lőni a határon – ez mégiscsak zsenáns lenne. E politika – még a saját maga által kitűzött célokat tekintve is – maga a csőd; csak arra volt jó, hogy ne oldjon meg egyetlen problémát sem. A menekültáradatnak valóban vannak biztonsági és közegészségügyi kockázatai – a magyar kormány ezek minimális kezelésére is képtelen. Ez a politika a 71 halott politikája, amely Magyarországot – minket is, önöket is – a külföld megvetésének teszi ki. Ez utóbbi következményei lassan felsejlenek. A német és a francia kormány is megpendítette Magyarország kizárását a schengeni övezetből; s ez nyilvánvalóan csak az első lépés lenne a Magyarország – a mi és az önök – kiközösítése felé vezető úton.

Figyelmébe ajánljuk