A szerk.: Charlie-k vagyunk

A szerk.

Azért vagyunk Charlie-k, mert csak.

Azért vagyunk Charlie-k, mert két fanatikus gyilkos meggyilkolt nyolc újságírót. Ezen a módon, a Magyar Narancs e heti számának címlapjára kihelyezett kis fekete flekkel juttatjuk kifejezésre szolidaritásunkat – egyfelől az áldozatok iránt, másfelől azon ismeretlen kollégák és nem kollégák iránt, akiket ez a merénylet megfenyegetett.

Ebben a helyzetben sem mellékes az, hogy mit gondolunk a Charlie Hebdóról és rajzairól. Ártatlan emberek halomra lövését elítélni egy dolog; de valamiféle összetartozást vállalni velük megint egy másik. A szolidaritásra magyarázatot kell adnunk saját magunknak is.

false

 

Fotó: MTI/EPA

A Charlie Hebdo elveiről, írásairól, nézeteiről való tudásunk erősen korlátos – a múlt hétig a lap létezéséről is legfeljebb halvány fogalmunk volt. Arról, hogy a néha szellemes, néha infantilis, sőt, ordenáré vallásellenesség a francia kulturális hagyomány kontextusában mennyire volt felforgató vagy radikális, még kevesebb lövésünk van – úgy sejtjük, kevéssé. De azt tudjuk, hogy a Charlie az iszlámot, a zsidó és a katolikus vallást egyformán és egyforma vehemenciával, sőt durvasággal gyalázta. És ami a legfontosabb: a Charlie nem biztatott erőszakra. A Charlie nem uszított és nem fenyegetett senkit, legfeljebb azzal, hogy nevetségessé teszi; leginkább saját maga előtt. Igen, a Charlie-t olvasva sokan érezhették mélyen megsértve magukat – de a Charlie-t nem volt kötelező olvasni. A Charlie továbbá nem akarta magánvilágnézetét, az ateizmust hivatalossá tenni, ne adj’ isten elpusztítani ideológiai ellenfeleit. Azt a szabadságot, amit magának megkövetelt – hogy a saját fejével gondolkodhasson –, nem tagadta meg mástól sem. E szabadság nélkül nincs jó társadalom és jó politika; s ezért nem szabad megengednünk, hogy erre a szabadságra erőszak legyen a válasz. Meglehet, a Charlie – az egyes vallásokkal szembeni részrehajlás-mentessége dacára, hiszen mindet ugyanúgy megvetette – az iszlám követőit bántotta a leginkább, s ez, tekintettel a franciaországi muszlimok marginális helyzetére, szegénységére és kiszorítottságára, számunkra, e lap számára idegen és visszatetsző*; mint ahogy gúnyolódni is leginkább a politikai vallásosságon szoktunk. Most azonban a bátorságuk előtt emelünk kalapot. És nem csak azért, mert a Charlie nálánál sokkal erősebb, hatalmasabb és gazdagabb intézményekbe kötött bele. A lap szerkesztőségét 2011-ben egyszer már kibombázták, újságírói, rajzolói állandó halálos fenyegetettség árnyékában dolgoztak.

Ezért gondoljuk őket a szabad gondolat mártírjainak.

 

* Ez a szöveg január 13-án íródott, azóta erről - részletesebb információk birtokában - némiképp mást gondolunk, a kérdésre hamarosan visszatérünk.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.