Az 1969-es budapesti világbajnokságon harmincezer ember szurkolt érte a verseny ötödik napján, a pesthidegkúti repülőtéren, s százak futottak vele és körülötte – lelkesedésükkel támogatni a bajnokot. Ötödik és egyben utolsó egyéni világbajnoksága igazolni látszott Balczó megannyi hittel vallott meggyőződését: egyén és közösség erőt adó kapcsolatáról, a sportban kristálytisztán megnyilvánuló igazságról, a „meghaladni önmagunkat” magasabb parancsáról. Azután 1972-ben, a müncheni olimpián végre az egyéni olimpiai bajnokság is sikerült neki, tizenkét évi várakozás után, a kitartás diadala gyanánt.
| ||
1960-ban nagy esélyesként csúszott le a dobogóról, 1964-ben egy felfújt óracsempészési ügy tartotta távol a tokiói olimpiától, az 1968-as mexikóvárosi olimpián pedig mindössze 11 ponttal (4964-4953) maradt el a győztes svédtől. Közben persze nyert minden mást: két olimpiai aranyat csapatban, az öt egyéni mellé másik öt világbajnoki aranyat a magyar csapat húzóembereként, s 15 magyar bajnoki címet, melyek között még egy egyéni párbajtőrbajnokság is ott találtatott.
A nagy sportoló azonban mindeme sikerek révén még bizonnyal nem vált volna magától értetődően a korszak egyszerre emblematikus és enigmatikus alakjává. Balczónak már régóta legendája volt, ám külön- és magában állása, rendszeridegen küldetéstudata Kósa Ferenc 1977 tavaszán bemutatott portréfilmjéből, a Küldetésből vált felkavaróan nyilvánvalóvá a nagyközönség számára. A nyíregyházi evangélikus lelkész fia a protestáns etika erősen egyénített, sportra és életre, önmagára és a világra egyaránt következetesen érvényesített gyakorlatát beszélte ki és tette érzékletessé ebben a remek filmben, s ennek imponáló hatása alól jobbára azok a nézők sem vonhatták ki magukat, akiktől a vallásos hit és a követelő missziós tudat éppúgy távol állt, mint a késő Kádár-kor erkölcsi szempontokat kiiktató, „gyakorlatias” világa.
Balczó példája hitelességében imponált, ám követésre nemigen csábított, s ez a tény nagycsaládjának körén túl magányosnak mutatta a visszavonult sportembert. Az öttusa világában nem tartottak igényt a szakértelmére, politikai és erkölcsi elvárásainak egyetlen rendszer sem kívánt megfelelni, s kapott bár Munka Érdemrend arany fokozatát vagy Magyar Örökség-díjat, a mindenkori hatalom számára Balczó sosem volt kényelmesen ünnepelhető szoboralak. Személyes meggyőződés dolga, hogy követendőnek vagy akár csak rokonszenvesnek véljük-e Balczó útját – kívül a sport kicsiny, és „laboratóriumi tisztaságúnak” még így sem látszó körén. A most 75 éves Balczó András rég maga sem remél már ilyen győzelmet: „Miért lenne a nyerés az én járandóságom? Csalódtam magamban, megbocsátottam magamnak, kevesebb vagyok, mint gondoltam, ti se gondoljatok többnek. Csak ennyi vagyok, jó, hogy rájöttem erre.”
