Magyar Narancs: A Magyar Zsidó Levéltár az ön kezdeményezésére vált le öt évvel ezelőtt a Magyar Zsidó Múzeumról, most pedig az ön vezetése alatt újra egyesül vele. Miért kellett akkor különválni?
Toronyi Zsuzsanna: Az akkori múzeumigazgatóval komoly szakmai ellentéteink voltak, és csak így éreztem biztosítottnak, hogy a levéltár anyaga hozzáférhető, kutatható maradjon.
MN: Mi változott most?
TZS: Jött egy új hitközségi vezetés, amely látta, hogy az elmúlt öt évben mit végeztünk a levéltárban, és úgy gondolták, valami hasonlót kellene csinálni a múzeumban is.
MN: Kevés unalmasabb dolog van egy levéltárnál, gondolhatnánk, önök azonban kiállításokat, látványraktárat építtettek. Miért és miből?
TZS: A kívülálló a zsidó közösséget és a levéltárat is valami titokzatos dologként látja. Úgy gondoltam, ha mi ezt a két „titkot” felfedjük, az érdekelni fogja az embereket. Ráadásul nagy szakmai kihívás például egy héber nyelvű német iratot izgalmassá tenni. Egyedül voltam státuszban a levéltárban, amikor kaptam egy megkeresést, hogy legyünk részesei a Judaica Europeana programnak, amely tíz zsidó tárgyú gyűjtemény digitalizálását, a digitális tartalmakra épülő oktatási programok létrehozását jelentette, és a célja végeredményben az volt, hogy a zsidó hagyományt beleírjuk az európai hagyományba. Ebből a pályázati pénzből tudtuk az első munkatársat felvenni. A másik pályázat egy uniós turisztikai tender volt, amiből két projektet valósítottunk meg: a súlyos raktárgondokat úgy oldottuk meg ebből a pénzből, hogy látványraktárat építettünk. A Goldmark terem felújítását, az új kutatószobákat, a digitalizálást pedig úgy, hogy mint turisztikai attrakciót felépítettük az Itt lakott Rosenthal – A pesti zsidónegyed története című kiállítást. Mindösszesen húsz tárgy látható a kiállításon. Egy-egy tárgy egy-egy évtizedet reprezentál, de a kiállítás része egy virtuális térkép is, ahol tíz idősíkban további 2200 dokumentum kapcsolódik az egykori zsidó negyedben élő személyek, családok történetéhez. A folyton bővülő számítógépes platformon bárki megjelenhet, ha behozza emlékeit, történetét.
MN: A zsidó múzeum viszont alig pályázott, a digitalizáció el sem kezdődött, az időszaki kiállítások véletlenszerűek, terei elhanyagoltak, állandó kiállítása 30 éves, lassan maga is múzeumi tárgy lesz. Lebontják?
TZS: Dehogy, múzeumi tárgyként kezeljük.
MN: Komolyan muzeális tárgy lesz az az állandó kiállítás, amely elsősorban a zsidó ünnepeken használt ötvöstárgyakat vonultatja fel?
| ||
TZS: Igen. Egy III. századi római sírkővel kezdődik és a holokauszttal végződik, a kettő között pedig ott van egy befogadhatatlanul nagy, elsősorban szakrális ötvöstárgyakat felvonultató kiállítás. De ez a kiállítás maga is egy fosszília. Természetesen leporoljuk és kiegészítjük ezt a kincstár jellegű tárlatot, főleg multimédiás eszközökkel. Az emeleten, a mostani időszaki tárlatoknak helyet adó teremsorban azonban létrehozunk egy párhuzamos kiállítást, ahol csupán negyven tárgyat mutatunk be. E tárgyak történetének viszont nem csupán egy elemét emeljük ki, hanem megkísérlünk elmondani mindent, amit tudunk az alkotójáról, a funkciójáról, a tulajdonosairól, hogy miként került a múzeumba, élte át a vészkorszakot... Nem ikonként akarjuk felmutatni a tárgyakat, mint a 19. századi muzeológia tette, hanem a kortársi reflexiókkal együtt. A mi dolgunk egy kis közösség identitásának az erősítése, kifelé pedig ennek a közösségnek a bemutatása.
MN: Nem lesz fárasztó a látogató számára?
TZS: Nem kronologikus, narratív kiállítás lesz, hanem egy salátabár, ahol nem kell mindent végigenni, hanem összeválogatni a számunkra legizgalmasabbnak tűnő falatokat.
MN: Megmarad a kiállítás végén a technikailag meglehetősen katasztrofális állapotú, holokausztot bemutató rész?
TZS: Biztosan nem. Itt van mellettünk a világ egyik legautentikusabb holokauszt-emlékhelye, a Dohány utcai sírkert, ezzel nem kell konkurálni a falakon belül.
MN: Aminek a történetéről sokáig a múzeumlátogató nem tudott meg semmit.
TZS: 2010 óta ez nem így van, az árkádokban lévő tablókon elmeséljük, hogy itt állt Theodor Herzl szülőháza, majd a telken épült fel az emancipáció jegyében az első világháborús emlékhely, a Hősök Temploma. A zsidók és nem zsidók találkozóhelyeként felfogott nyitott árkádsor által határolt, focipálya nagyságú térből 1945-ben a gettó szükségtemetője lett, ahová 2283 embert temettek el. Egyébként van a Páva utcában egy Holokauszt Emlékközpont a Nemzeti Múzeum égisze alatt elkészített kiállítással, nekünk nem kell a holokauszt történetét elmesélnünk.
Ez különben is a magyar nemzet történetéhez tartozik. Nekünk inkább arról kell beszélnünk, hogy a zsidó közösség szellemi életében, mentalitásában, a továbbélésben milyen reakciókat váltott ki a holokauszt ténye. Bemutatnám az OMZSA Hágádát, amit a zsidó közösség azért adott ki, hogy jövedelméből a zsidótörvények következtében munkájukat elveszített tagjait segítse, vagy egy deportáló vonatból kidobott levelet, ami aztán szerepelt az Eichmann-perben is. Vagy hazahoznék egy olyan tárgyat, amit az aranyvonattal hurcoltak nyugatra a németek, majd a felszabadító csapatok külföldi múzeumoknak adtak át. Ezek sokkal több kérdést vetnek fel, mint a pusztítás maga.
MN: Ha az időszaki kiállítások helyét elfoglalja az állandó kiállítás kiegészítése, hol lesznek azok?
TZS: Egyrészt vándorkiállításokat szeretnénk csinálni a Nyugat busz- vagy az Élet menete vagonkiállítás mintájára: mi is egy berendezett buszkiállítást vinnénk el országszerte, de nem a holokausztot, hanem a zsidó közösség gazdag kulturális örökségét mutatnánk meg. Másrészt úgy tűnik, most végre elindul a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújítása, aminek az irodaház részében van háromemeletnyi, múzeumi célra hasznosítható tér. Itt nem a tömegturizmus igényeit elégítenénk ki, mint a Dohány utcai központi kiállítóhelyen, hanem elsősorban a hazai közönséggel kommunikálnánk. Az bizonyos, hogy nem befogadó galériaként szeretnénk működni, mint korábban gyakorlat volt a Zsidó Múzeumban, hanem a saját anyagunkra támaszkodó kiállításokat szeretnénk csinálni, együttműködve más egyházi és világi gyűjteményekkel.
MN: A provokatív politikai lépések mellett mi volt az oka annak ön szerint, hogy félresiklott az idei holokauszt-emlékév?
TZS: Nem lehet néhány hónap alatt letudni egy trauma feldolgozását. Ez egy hosszú előkészítést igénylő folyamat, épp olyan, mint egy pszichiátriai kezelésé. Ezt az időt meg akarta spórolni a kormány. Nem csak ez a kormány. Rázúdította a társadalomra a problémát, a feldolgozást segítő gesztusok nélkül.
MN: Teljes kudarc?
TZS: Az bizonyos, hogy „emlékezetpolitikailag” nem érte el a célját, de a helyi közösségek egy részét mégis sikerült aktivizálni, több helyen indultak el gyűjtések. Most fogunk egy konferenciát rendezni arról, mi valósult meg, milyen tanulságai vannak az emlékév eseményeinek.
MN: A levéltár is visszautasította a holokauszt-emlékév civil alapjától elnyert állami pénzt. Ön volt az egyik kezdeményezője a Memento70-nek; az ehhez csatlakozott szervezetek adakozásból akarták előteremteni a visszautasított állami összeget. Mi volt ennek a célja?
TZS: Többek között arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy nem kell mindent az államtól várni. Hogy a zsidó közösségben nagy hagyományú közösségi áldozatvállalást, adakozást újra kellene tanulni. A múzeummal kapcsolatban is szeretném ezt az utat folytatni. A múzeum nem szentély, hanem fórum az én fogalmaim szerint, amihez a közösség minden tagjának köze van, amit támogatnia kell akár pénzzel, akár önkéntes munkával, a tárgyaival, a saját múltjával.
MN: A Memento70 honlapján az áll: „Tisztán emlékezünk”. Aztán kiderült, hogy több mementós szervezet mégis elfogadta az állami pénzt. Nem problematikus ez?
TZS: De az. Ugyanakkor megértem azokat a szervezeteket, amelyek elfogadták a pénzt, hiszen az ő adóforintjaik is részesei a támogatási összegnek.
MN: Hogyan értékeli, hogy – a honlapjuk szerint – csupán 11,63 millió forint, a teljes összeg 6 százaléka gyűlt össze? Ez kudarc?
TZS: Nem kudarc, mert inkább elvi jelentősége volt a Memento70-nek. Néhány programra össze is gyűlt a pénz, például az egyik kolléganő múzeumpedagógiai kiadványának megjelentetésére. Ez az akció a projektek „társadalmi szükségességét” is megmérte. Egyébként sem vagyok híve, hogy minden faluban legyen egy pusztán kőből épült holokauszt-emlékmű.
MN: Mennyire produktívak ezek az egyre szaporodó emlékművek?
TZS: Ha egy közösség kontinuitásáról van szó, nem beszélhetünk csak annak elpusztításáról. A pusztításokra való emlékezésnek nagy hagyománya van a zsidó emlékezetben, a többihez hasonlóan ez a legutóbbi is integrálódni fog. Nem kell bezárkóznunk az utolsó, még nagyon eleven pusztítás emlékébe. Másrészt pedig van egy olyan érzésem, hogy a politika számára a halott zsidó a jó zsidó. Akire lehet emlékezni, akinek emlékművet lehet építeni, amit át lehet adni, ahol aztán beszédet lehet mondani. Mérhetetlenül több haszna lett volna, ha az ezekre szánt összeget a társadalmi konfliktusokról szóló oktatásba fektetik. E köztéri emlékműveknek ma már nincs különösebb jelentőségük. Annak van, hogy mit gondolunk róluk, vagy mit tudunk valójában arról az eseményről, aminek emléket állítanak. A Szabadság téri német megszállási emlékmű üzenete is könnyen megfordítható volt azzal, hogy a tiltakozásokból létrejött körülötte egy másik, az Eleven emlékmű. Ezek az ügyek katalizáltak, ugyanakkor polarizáltak is, mindenkinek élesen állást kellett foglalnia.
MN: Amivel a holokauszt emlékezete, a zsidóság vállalása is politikai állásfoglalás lett.
TZS: A magyar társadalom jelöli ki a zsidó közösség helyét a saját ötszáz éve meglévő kettészakítottságának térfelein. Amíg ezen a magyar társadalom nem lesz túl, addig a zsidóság is kénytelen ezt valamilyen mértékben elszenvedni.
MN: Ön is részt vett magyar és külföldi szakértőkkel, zsidó vallási vezetőkkel a Sorsok Háza bejárásán nyáron. Mit láttak akkor?
TZS: Schmidt Mária azt kommunikálta, hogy mi láttuk a forgatókönyvet...
MN: …sőt tetszett is önöknek.
TZS: A valóság ezzel szemben az, hogy tizenvalahány térnek a látványtervét láttuk. Ezekben a termekben eredeti, autentikus tárgy alig lesz, a túlélők visszaemlékezéseit lehet majd nézni, hallgatni. Szóval forgatókönyvet nem láttunk, nem tudjuk, milyen szövegeket vágnak össze a felvett interjúkból, hol lesznek a hangsúlyok. A látványtervek nem hordoznak történeti információkat, vizuális giccsek, hasonlóak, mint a Terror Háza, számos olyan elemmel, amit máshonnan másoltak, mint például a Jad Vasemben lévő gyerekek csarnokához hasonló „Könnyek terme”.
MN: A diákok és a külföldiek imádják a Terror Házát...
TZS: Biztosan lehet szeretni, csak nem tekintem múzeumnak. A múzeumban szerintem a tárgyaknak és a tereknek kell beszélniük, nem pedig műanyag kliséknek. De ennél fontosabb probléma, hogy létezik már egy Holokauszt Emlékközpont, felesleges duplikálni. Persze tudom, arról van szó, hogy a jelenlegi kormányzat is meg akarja örökíteni a maga holokausztnarratíváját. Meg is teszi. Engem azonban jobban érdekel, hogy a tervezett Sorsok Háza mellett lévő Salgótarjáni úti zsidó temetőt rendbe tudjuk tenni.
MN: Ez is szerepelt az emlékév programjában, miért olyan fontos ez?
TZS: Mert szinte végtelenek az interpretációs lehetőségei. Ott nyugszanak azok, akik megteremtették a modern Budapestet, Magyarországot, Vázsonyi Vilmostól a csepeli Weisz Manfréd családjáig. Azt gondolom, nem tudjuk befolyásolni a Sorsok Háza üzenetét, de elérhetjük, hogy a Salgótarjáni úti temetőben megmutatható legyen, hogy ez a zsidó közösség mit adott a magyar társadalomnak.
