A Liga-sztrájk és a szakszervezetek állapota - Karácsonyi akció

szerző
Besenyei Zsolt
publikálva
2007/51. (12. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az egészségbiztosítás decentralizációjáról szóló törvény miatt vagy a Gyurcsány-kormány, vagy a Liga és a Munkástanácsok szervezte politikai sztrájk bukott meg - lapunk nyomdába adásakor ez még nem volt tudható. De mit is jelent ma szakszervezetnek lenni? Milyen pénzek fölött diszponálnak? Az állam vagy a tagjaik tartják el őket?

Az egészségbiztosítás decentralizációjáról szóló törvény miatt vagy a Gyurcsány-kormány, vagy a Liga és a Munkástanácsok szervezte politikai sztrájk bukott meg - lapunk nyomdába adásakor ez még nem volt tudható. De mit is jelent ma szakszervezetnek lenni? Milyen pénzek fölött diszponálnak? Az állam vagy a tagjaik tartják el őket?

A két érdekképviselet december 15-i demonstrációjának kudarca mindenesetre a két nappal későbbi munkabeszüntetés csődjét vetítette előre. Az Alkotmány utcába a Fidesszel szövetséget kötő Liga szakszervezetek (és a Munkástanácsok Országos Szövetsége) hívták volna híveiket múlt szombatra, ám még az obligát szélsőjobboldallal együtt is csak néhány százan jelentek meg.

Abban még mind a hat szakszervezeti konföderáció egyetértett, hogy tagjaikat meg kell védeni az SZDSZ nyomására privatizálni tervezett egészségbiztosítástól - igaz, a demonstrálók szakértői mintha leragadtak volna az egészségügyi törvénytervezet egy jóval korábbi koncepciójánál. A november 10-i megmozdulásból a Liga még kimaradt, jóllehet Gaskó István Liga-elnök (a vele készült interjút lásd: "Megállapítottuk, hogy egyetértünk", Magyar Narancs, 2007. december 6.) ott volt. A Liga a novemberi 21-i sztrájkról már nem egyeztetett a további négy szakszervezeti szövetséggel, amelyek viszont nem kívánták követni Gaskóékat a karácsony előtti akcióban; a december 17-i sztrájkot az általunk megkérdezett érdekvédők egyébként politikai célúnak, s ezért jogilag tiltottnak tartották. A vasutasvezér láthatóan csak ürügyet keresett, amikor a szárnyvonalak bezárása (a többi tömörülés elfogadta a MÁV ajánlatát a halasztásra) és a nyugdíjszabályok visszaváltoztatása (már törvénybe foglalva) után hirtelen előkapta az egészségbiztosítást - s ezzel alapot adott annak a gyanúnak, hogy Orbán Viktor szolgálatába szegődött. Mindketten akcionista stratégiát követnek, de míg az ellenzéki vezérnek a kormány megbuktatása a terve (vagy nem), szakszervezeti kollégája minden bizonnyal az egyre szűkülő érdekvédelmi mezőben próbálna agresszíven pozíciókat szerezni.

A vasutas-szakszervezetek közül a sajátján (VDSZSZ) kívül egy sem csatlakozott a hétfői akcióhoz, a többi konföderáció komolyabb tagjai közül pedig csak a Cser Ágnes vezette Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (EDDSZ) és részben - a helyi szervezetekre bízva a döntést - a Pedagógusok Szakszervezete. Vélhetően utóbbi is inkább azért, nehogy elszipkázza a tagságát a jelenleg huszadakkora Liga-tag rivális, a PDSZ. A Liga és a többi konföderáció viszonya rég megromlott, aminek szakszervezeti forrásaink szerint egyaránt vannak személyes-stílusbeli, történeti és anyagi okai.

Kié a ház?

A hat szakszervezeti konföderáció egymással való viszonya (enyhe képzavarral élve) egy rossz párkapcsolatra emlékeztet: kifelé igyekeznek demonstrálni az összetartozásukat, de időnként fellebben a függöny, és kiderül, hogy - a pénzügyi alkukat leszámítva - koránt sincs békesség közöttük. Bennfentesek szerint a szövetségek két, egymástól élesen elváló csoportra különülnek: az egyiket az Autonóm Szakszervezetek Országos Koordinációja (később Szövetsége, ASZSZ), az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT), a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) alkotja, míg a másikba a Liga és a Munkástanácsok tartoznak. A belharc eredete a rendszerváltás idejére, az állampárti monopólium, a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) lebontása és vagyonának elosztása körüli csaták idejére vezethető vissza. A magát rendszerváltóként számon tartó két szakszervezet, a Liga és a Munkástanácsok az akkori névértéken több mint négymilliárd forintot kitevő - különböző nívójú és állapotú üdülőkből, szállodákból és irodaházakból - álló ingatlanvagyonra tette volna rá a kezét, amit viszont féltékenyen őrzött a SZOT utódszervezete, az 1990-ben alakult MSZOSZ. A rendszerváltó szakszervezetek az első ciklus parlamentjének nagy pártjaival ápoltak jó kapcsolatokat. A Munkástanácsokat azóta is az akkor MDF-képviselő Palkovics Imre vezeti, a Liga pedig az Ellenzéki Kerekasztal tagjaként az SZDSZ-hez állt közel: az alapító elnök Forgács Pál jobbkeze és lemondása után a szervezetet megbízottként vezető Horn Gábor ma a szabaddemokraták egyik eminens vezetője. Nyomásukra az Országgyűlés 1991-ben befagyasztotta a megmaradt SZOT-vagyont, amit egy évvel később osztott fel a hat konföderáció egymást közt. (Az 1992. decemberi rendelkezés, amit a szakszervezeti vagyon államosításának fenyegetésével kényszerített ki az Antall-kormány, kizárólag a központi vagyon szétosztását szabályozta, nem ejtett szót az ágazati szakszervezeteknél a tagdíjakból évtizedeken át felhalmozott pénzekről, és a belőlük vett ingatlanvagyonról - amit egyébként addigra a SZOT-jogutód is alaposan megdézsmált.)

Az alkufolyamat eredménye leginkább az akkor osztatlan közös tulajdonban maradt megyei szakszervezeti irodaházakban kapott tulajdonhányaddal jellemezhető. A birtokon belül lévő MSZOSZ egymaga negyven, a Liga és a Munkástanácsok harmincöt, az ASZSZ, ÉSZT, SZEF hármas együtt húsz százalékkal részesült, míg a jobboldali Szolidaritás Munkásszövetségnek és a szövetségen kívülieknek alig huszadrész jutott. Hozzávetőleg ilyen arányban osztották fel a nem közös tulajdonban maradt központi ingatlanokat is.

Aki viszont kimaradt, az lemaradt: forrásaink szerint a SZOT-vagyonból való részesedés mértéke máig meghatározza a magyarországi szakszervezetek helyzetét, amit az is alátámaszt, hogy az MDF-kormány gründolta Keresztény Szakszervezetek Országos Szövetsége (Keszosz) hiába ért el az 1993-as társadalombiztosítási választásokon hét-nyolc százalékot, és jutott két mandátumhoz a nyugdíj- és az egészségbiztosítási önkormányzatban is, mára eltűnt a sülylyesztőben. Ugyanez lett a sorsa a Szolidaritásnak (amelynek csak a neve volt közös a lengyel példaképpel), valamint a szövetségen kívüliek is legfeljebb a saját vállalatuknál szólhatnak bele érdemben az érdekegyeztetésbe. Az ingatlanvagyon felosztása máig ható érvénnyel kényszerítette rá a szakszervezeteket a szövetkezésre.

Szám, háború

A konföderációknak egyszerre érdekük, hogy minél több tagot "valljanak be" (ezzel is növelve saját jelentőségüket), illetve hogy minél kevesebbet (mivel a nemzetközi szövetségekben taglétszám alapján kell az éves hozzájárulást befizetni). Az érdekképviseletek 2003-as önbevallásának és az APEH, illetve a Központi Statisztikai Hivatal becsléseinek összevetéséből azonban kiderül, hogy jórészt az előbbi taktikát követik. Az EIRO (European Industrial Relations Observatory) kutatóintézet kérdésére a SZEF tartotta magát a legnagyobb magyarországi konföderációnak a maga - nyugdíjasokkal együtt számolt - 270 ezres tagságával. Saját számításai szerint ettől alig maradt el az MSZOSZ (240 ezer). Az Autonómok 120, a Liga 100 ezer emberről beszélt, az ÉSZT 85 ezret vallott be, a Munkástanácsok pedig 56 ezres tagságával lett a legkisebb. A konföderációkon kívül állók 30-35 ezer főre becsült tagságával együtt több mint kilencszázezer szervezett dolgozó (a foglalkoztatottak kevesebb mint negyede) még így is jelentős csökkenést mutat a rendszerváltás előtti időkhöz képest. A szervezett alkalmazottak rendszerváltáskori hányadára két adat is forog a szakszervezeti körökben, illetve a szakirodalomban. Az egyik szerint 1990-ben négymillió volt az akkor egyedüli SZOT-hoz tartozó tagok száma, míg a másik 94-95 százalékos szervezettséget említ. A kettő ugyan kizárja egymást, hiszen a létezett szocializmus teljes foglalkoztatottságról szóló illúziója miatt jóval ötmillió fölött volt az alkalmazásban állók száma, a nagyságrend mégis mutatja a munkavállalói érdekképviseletek mai jelentőségének a mértékét. Különösen, ha hozzávesszük, hogy az APEH tagdíjfizetéseken alapuló kimutatása ugyanazon évben a szakszervezetek önbevallásának alig kétharmadára tette a valós tagság számát, míg a KSH 2001-ben 610-620 ezerre, a háromévente ismétlődő munkaerő-felmérésnél pedig már csak 549 ezerre becsülte a szakszervezeti tagságot. (Jellemzőnek nevezte továbbá, hogy a nők szervezettsége felülmúlja a férfiakét, valamint az sem meglepő, hogy az életkor előrehaladtával a szervezettség nő.) A legfrissebb felmérés csak 2008-ban lesz nyilvános, de ha az utóbbi évek tendenciáját tekintjük, nem tévedünk nagyot, ha félmilliónál is kevesebbre, a 3,8-3,9 millió magyarországi foglalkoztatott alig 13-15 százalékára becsüljük a szakszervezetek létszámát.

A Narancs által megkérdezett szakszervezeti vezetők hitetlenkedve fogadták az adatokat, bár a többi szervezet nagyotmondásáról mindegyikük meg van győződve. Érdekvédő körökben teljesen jelentéktelennek, alig 5-10 ezresnek tartják például a Munkástanácsok létszámát, a Ligát még az újonnan csatlakozókkal együtt sem becsülik 60 ezernél többre (lapunknak Gaskó két hete 102 ezret mondott). A riválisok azt állítják, az ÉSZT és az ASZSZ is a felével nagyobbnak mondja magát; és legfeljebb a SZEF és az MSZOSZ önbevallását nem vitatják nagyságrendileg.

Az 1993-ban tartott tb-választáson a SZOT-jogutód még másfél milliónál is több szavazattal mért csapást az akkori fő ellenfél Ligára. Amíg az csak 12-13 százalékot kapott, előbbi csaknem ötvenet, amivel a nyugdíj- és egészségbiztosítási önkormányzatban is megszerezte a mandátumok felét. Nem mellesleg megalapozta a Horn Gyula vezette szocialisták egy évvel későbbi, földcsuszamlásszerű parlamenti győzelmét. A politikai szövetség eredményeként az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezeti vezetők a szocialista padsorokba ülhettek. A Bokros-féle stabilizációs-modernizációs csomag ügyében azonban szerepzavarba kerültek: Nemcsak hogy nem vétózták meg (35-40 fős létszámukkal amúgy nem is tudták volna), de Nagy Sándor az MSZOSZ elnökeként a többi konföderációval szemben a kormány oldalán állt az OÉT-tárgyalásokon. Emiatt 1995-ben távozni is kényszerült a posztjáról; utódai emellett azt is fölróják neki, hogy nem szervezett "szindikalista frakciót" a szakszervezeti képviselőkből, hogy ellensúlyt képezzen a sem liberálisként, sem a vagyonvitában Liga-támogatóként nem kedvelt koalíciós partner SZDSZ-szel szemben. Mindamellett az MSZOSZ nem véletlenül veszítette el a kilencvenes évek első felében 720 ezresre becsült tagságának több mint kétharmadát. A gazdasági modellváltás - az állami nagyvállalatok felszámolása, privatizációja - különösen a versenyszférában működő szakszervezeteket sújtotta. A tagság megőrzése jobbára csak a közszféra védettebb pozíciójú munkahelyein sikerült. Az új, "zöldmezős" intézményekben nem sikerült megvetniük a lábukat a szakszervezeteknek, pedig az esztergomi Suzuki-gyárba tíz éve a vasasok próbáltak betörni, míg mostanában a Liga ácsingózik a munkásokért. A tulajdonos azonban még a szervezés fázisában megakadályozhatja az érdekképviselet alapítását azzal, ha kirúgja a hangadókat. Akiket nem véd sem a munka törvénykönyve szakszervezeti tisztségviselőkre vonatkozó szabálya, sem a kollektív szerződés - mivel nincs szakszervezet, amelyet képviselhetnének, vagy amelyik tető alá hozhatná a megállapodást.

A méret a lényeg

Sok ember egy helyen, azonos feltételek között - egy szakszervezeti mogul szerint ez a titka az érdekképviseletnek. Egy ilyen tagság jól szervezhető, könnyen mobilizálható, és munkájuk nem vagy csak nehezen helyettesíthető. A nemzetközi tendenciáktól sem függetlenül az érdekvédelem az oktatásban, az egészségügyben, a szállítási és az energetikai ágazatokban, a bányászatban és a közigazgatásban a legerősebb, a szolgáltatásokban és az építőiparban a leggyengébb. Nem meglepő, hogy éppen ezek az ágazatok fenyegethetnek sztrájkkal. A bányászok magas szervezettsége ugyan sokkal inkább megcsappant létszámuknak köszönhető, de a pedagógusok, az egészségügyiek, az erőműviek mellett a reptéri dolgozók, a BKV- és Volán-sofőrök, illetve mindenekfelett a vasutasok számítanak komoly nyomásgyakorló csoportnak. A három "nagy" reprezentatív érdekképviseletével (Vasutasok, Vasutas Dolgozók Szabad, illetve Mozdonyvezetők Szakszervezete) és az öt kisebb munkavállalói tömörüléssel a máig az ország legnagyobb munkáltatójának számító MÁV dolgozóinak szervezettsége minden becslés szerint meghaladja a 70 százalékot. A vállalat egyelőre állami tulajdon, tehát egy jelentősebb sztrájk komoly kockázat a politikának is - elég csak a 2000-es, két hétig tartó nagy munkabeszüntetésre emlékeztetni. Ennek megfelelően a vasúttársaság - a privatizációig vagy legalább a vállalat feldarabolásáig - kénytelen mindent megtenni a munkabéke érdekében. A vasutasok tudhatják magukénak az ország legjobb kollektív szerződését, emellett reálbércsökkenés helyett még a 2006-os stabilizációs programból is pozitív szaldóval jöttek ki; és a MÁV egy idei megállapodás alapján már évi 600 millió forinttal váltja meg a három reprezentatív szervezet egyenként legfeljebb harminc tisztviselőjének a munkaidejét.

Az alkalmazás vagy a megváltás kényszere egyébként törvényben rögzített, a konkrét feltételeket pedig a mindenkori alkupozíciók ereje határozza meg. Ezzel amúgy a szakszervezetek - az érdek-képviseleti prominensek személyes jóléte mellett - azt is elérik, hogy rezsire gyakorlatilag ne kelljen költeni a tagdíjból befolyó, évi több százmillió forintos nagyságrendre tehető összegből. Több forrásunk szerint további bújtatott keresztfinanszírozási lehetőség a nagy, több ezer munkavállalót foglalkoztató cégeknél, hogy a vállalatvezetés és az alkalmazottak által felesben finanszírozott kiegészítő nyugdíj- és egészségpénztárak fölötti ellenőrzést átengedik a szakszervezeteknek. Jellemzőnek nem nevezhető, de egy forrásunk szerint a pénztári hiányt inkább kipótolja az egyik (bizonyíték híján nem megnevezhető, privatizált) óriáscég, mintsem ujjat húzzon az érdekvédőkkel. E gyakorlat még azokból az időkből ered, amikor maga az állam sem tett másként; engedte, hogy a szakszervezetek által ellenőrzött tb "ki-be járjon az államkasszába" (Pető Iván akkori SZDSZ-elnök megfogalmazása).

Paripa, fegyver

Az extra jövedelmek bezsebelésére azonban csak a jól szervezett nagyvállalati érdekképviseleteknek akad módjuk, a több mint száz magyar ágazati érdekképviselet túlnyomó többsége a tagdíjakból él. Az utóbbi években évi négymilliárd körül mozgott az az összeg, amely fölött ily módon rendelkezhettek, ám ennek megoszlása meglehetősen esetlegesnek bizonyult. A szakirodalom szerint az alapszervezetek magukra fordítják a tagdíjak zömét, 60 százalék helyett alig harmadukat továbbítva az ágazati központoknak. (A konföderációk maguk nem kapnak tagdíjat, őket a tagszervezeteik, és nem azok munkavállalói finanszírozzák.) Az ágazati tömörülések jó része emiatt mára lényegében fölélte ingatlanvagyonát, az adósságok időnként elvitték a konföderáció székházát is, miként történt ez az MSZOSZ Dózsa György úti palotájával is.

A hat konföderáció a gazdasági háttér fenntartása érdekében rájár az állami forrásokra is. Neumann László munkaügyi kutató a 2005-ös Munkaerő-piaci Tükörben közölt analízisében azt állítja, hogy a szakszervezeteket már a Horn-kormány óta az állam finanszírozza. Jóllehet nyíltan ezt nem teheti, a Narancsnak több szakszervezeti prominens elismerte: korábban az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány (OFA) "szociális partnerek érdekegyeztető programjának" nevezett meghívásos pályázatán a kuratóriumi tagok osztottak delegáló szervezeteiknek pénzt. Tavalytól ezt már a Munkaerő-piaci Alap Irányító Testületének (MAT) tagjaiként teszik. Ebbe hat-hat főt delegál a munkavállalói és a munkáltatói oldal, ugyanennyit a kormány. Azért épp ennyit, mert ennyi a szakszervezeti konföderációk száma, és bár a munkáltatók kilenc szervezete tagja az érdekegyeztetésnek, a forrásokon zárt körben, paritásos alapon osztoznak. Neumann szerint korábban hivatalosan uniós fölkészülésnek nevezett programokra kapták a becslése szerint évi összesen 1,5 milliárdos összeget. Egy forrásunk 1,1-1,2 milliárdot ismer el, amit azonban állítása szerint feleznek a munkáltatókkal. Az óhatatlanul a működési lyukakat is toldozó források elosztása a bizalmasan kezelt ún. oldalalkukon történik, ahol az tud erősebb lenni, aki jobb kapcsolatokkal vagy nagyobb erővel bír.

Így viszont már látszik az értelme - és a tétje - annak, hogy kinek több a tagja, s hogy miért fölfelé kerekítenek. És hogy miért akciózik a Liga.

Mindezek fényében alaptalannak tűnnek azok az állítások, melyek szerint a krónikus pénzhiány okán a szakszervezetek képtelenek komoly fenyegetést jelenteni akár a munkáltatók, akár a kormány számára (a sztrájkolóknak a munkabeszüntetés alatt nem jár fizetés, a szakszervezet segélyalapjából kell eltartani őket). Bár a pénztelenségről szóló állítást látszólag igazolhatná a Liga kudarca (már ha valóban sikertelennek bizonyul a lapzártánk utáni akció), ám egybehangzó vélemények szerint épp a Liga a leggazdagabb magyarországi konföderáció. Nem kizárt, hogy néhány százmillió minden konföderáció bankszámláján megtalálható, de a Ligáén biztosan. "A Munkástanácsokkal együtt néhány milliárd forintos lehet a vagyonunk" - mondta Gaskó a Heti Válasznak a múlt héten, sőt azzal büszkélkedett, hogy "mi vagyunk az egyetlen szervezet, amely irodaházat vásárolt magának, mert a régi lehetőségeinket kinőttük". Az elnök a jó likviditási mutatókat nyilván a megfelelő gazdálkodással magyarázná, riválisai szerint azonban ez sokkal inkább köszönhető a SZOT-vagyon elosztásakor elfoglalt remek pozíciónak, illetve a kiváló külföldi kapcsolatoknak. Az 1993-as 'ry Csaba-Horn Gábor elnökválasztási párharc központi kérdése volt például, hogy kit támogatnak az amerikaiak (Hornt amúgy, de ez sem volt elég). Konkrétan az, hogy az Egyesült Államok, mi több, a világ leggazdagabb, legbefolyásosabb, legnagyobb (bár a nemzetközi trendnek megfelelően csökkenő, mára mindössze kilencmilliós taglétszámú) AFL-CIO (American Federation of Labor - Congress of Industrial Organizations) ki mellé teszi le a pénzét. (Az amerikaiak a Soros Alapítvány mellett a fő támogatói voltak a lengyel Szolidaritásnak; Magyarországon a rendszerváltáskor a Ligát választották, amellyel azóta sem szakadt meg a kapcsolatuk. A reláció anyagi vonzatait egyedül a rivális konföderációk vezetőinek véleménye támasztja alá.)

Mindenki egyért

Gaskó és szervezete idejében fölismerte a fogyatkozó tagság és befolyás kiváltotta cselekvéskényszert. Gaskó agresszív stratégiájával kiváltotta kollégái tartós ellenszenvét, amikor a SZEF-től a Független Rendőrszakszervezetet, az Autonómoktól a villamosipariakat halászta el, illetve bevette az eddig csak vegetáló orvosszakszervezetet is - ha már sem zöldmezős pozíciót nem sikerült elfoglalni, sem a riválisokat rávenni az integrációra. A Liga-elnök továbbra is első számú célnak tartja, hogy a csökkenő tagságot az egységesüléssel, egy "szuperkonföderációnak" nevezett ernyőszervezettel ellensúlyozzák. Ennek elérésére 2000-ben Sándor László akkori MSZOSZ-elnökkel, az egykori gyűlölt ellenfél vezetőjével fogott össze. 2000-2002-ben a konföderációk balatonszemesi, mátraházi és balatonfüredi - stílszerűen egykori szakszervezeti üdülőkben tartott - találkozóikon állapodtak meg. Az integráció motorja kétségtelenül az MSZOSZ és a Liga-Munkástanácsok volt; utóbbi kettő jelenleg is együttműködik. Névleg uniót alkot az ÉSZT és a SZEF is, habár egyes tagszervezeteik - mint a felsőoktatásiak és a pedagógusok - között komoly ellentétek feszülnek. Az Autonómok máig kitartanak az önállóság mellett, mivel anno épp azért alakultak, mert sem az MSZOSZ-hez, sem a Ligához nem akartak tartozni. Ráadásként elnökük, Borsik János a mozdonyvezetők informális főnökeként a vasútnál is konkurense Gaskónak, s így okkal tarthat attól, hogy egy szuperszervezethez csatlakozással ő valójában nem vacsoravendég, hanem maga a vacsora lesz.

Mára az MSZOSZ sem szívesen fogadja a Liga - információink szerint az anyagi meggyőzést sem nélkülöző - ismétlődő ajánlatait; egyetlen egységes szervezet helyett inkább hármat képzelnének el. Egyet a magánszektor, egy másikat a közalkalmazottak, köztisztviselők, és egy továbbit a közszolgáltatások, közüzemek munkavállalói számára. Ebben a rendszerben azonban nem lenne helye a Liga-Munkástanácsoknak: az első típusnak gond nélkül megfeleltethető az MSZOSZ, a másodiknak az ÉSZT-SZEF, míg a harmadik az Autonómoknak jutna.

A külföldi példák szerint mindenesetre az akciózás jár haszonnal: minden olyan szakszervezet hátrányba kerül (megindul a tagok és tagszervezetek lassú elvándorlása), amelyik inkább tárgyal, mint sztrájkol - hiszen a bázis általában radikálisabb, mint a kényelmes körülmények között élő vezérkar. Hogy Magyarországon is így lesz-e, vagy pedig a pártpolitikai akciók miatt a tagságot inkább taszítják a megmozdulások, csak utólag derül ki.

szerző
Besenyei Zsolt
publikálva
2007/51. (12. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Ember alatti állapotok
Állatkínzás Magyarországon
Interjúk
Ennio Morricone, Mathieu Kassovitz, Vajda Gergely
Természetjáró melléklet
Teljesítménytúrák, Zemplén
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra