Magyar Narancs: Miért tartott ilyen sokáig a CEU magyarországi akkreditációja?
Teplán István: Amikor 1991-ben megalakult az egyetem, nem volt annyira fontos az akkreditáció, inkább más úton, sajátos tudományos hozzáállásával próbált reputációt szerezni magának. Másrészt a jogállás sem volt akkor elég rugalmas egy ilyen, nem konvencionális szerkezetű iskola befogadásához. Akkor még három helyszínen, Budapesten, Prágában és Varsóban folyt az oktatás, de a cseh és a lengyel felsőoktatási törvények is előírták, hogy első diplomáig tartó alapképzést is kell folytatni. Az amerikai törvények ezt nem írták elő, ott még földrajzi megkötöttség sem volt, akár a Holdon is alapíthattunk volna egyetemet. Ezért lett a CEU-nak először amerikai akkreditációja, 1996-ban. Az európai törvények nagyon szigorúak, még azt is előírták, hány tudományterületen kell működnie egy intézménynek. Az 1999-es bolognai nyilatkozat szerint azonban az lehet egyetem, amelyben a bachelor, master és doktori (PhD) szintek közül legalább kettő megvan, és az egyik doktori. Úgyhogy a bolognai rendszer pont a CEU-ra lett kitalálva, mert mi alapvetően a mester- és a doktori képzés területén mozgunk. A mesterprogramjainkat még akkreditáltatni kell, de a történelmi és a közgazdasági doktori iskola már teljes körű akkreditációval rendelkezik.
MN: Milyen ideák alakították az egyetemet az első években?
TI: A CEU tulajdonképpen egy előadás-sorozatból nőtt ki, amelyet még 1989 előtt rendeztek Dubrovnikban, és amelyet a Soros Alapítvány finanszírozott. Jugoszlávia akkor semleges terület volt, így itt gyűltek össze mindenféle társadalomkutatók a kelet-közép-európai térségből, akik az akkori politikai margón működtek. Ekkor már persze lehetett érezni a változások szelét, így itt fogalmazódott meg először, hogy kellene egy ilyen posztgraduális intézmény, ahol együtt tanulhatnak a régió különböző országaiból jött emberek. És ez az álom valóra is vált. És bár - mint ezt akkor még kevesen sejtették - a régió néhány éven belül mindenféle összecsapások színtere lett, itt a legnehezebb időben is egy padban ültek szerbek és horvátok, azeriek és örmények, még ha voltak is kisebb súrlódások.
MN: Hogyan jött a képbe a három helyszín?
TI: Már az első pillanattól fontos kérdés volt, hogy ez az egyetem a térség diákjait szolgálja-e ki, vagy magáról a térségről szóljon. Hogy egy akadémiailag kiváló, de mainstream iskola legyen-e, ami csak földrajzilag van máshol, mint mondjuk a Columbia Egyetem vagy a London School of Economics, vagy pedig a problémák, amiket tárgyal, a térség problémái legyenek, tehát relevánsak az idejövők számára. A CEU igyekezett az utóbbi utat választani, és ezzel érni el egy magas akadémiai színvonalat. Ehhez jött az az eredeti elképzelés, hogy egyfajta network-egyetem legyen. Budapest nem is az első számű jelölt volt a központra: felmerült Pozsony, Moszkva, aztán Prágában és eleinte Varsóban indult meg az oktatás több tanszékkel. De valahogy ez nem bizonyult reális elképzelésnek, mert nagyon drága egy ilyet fenntartani. Annyi könyvtár, annyi diák, támogató egység kellett, hogy egyszerűen irreálissá vált ez a vállalkozás. De ettől még network-egyetem ma is abban az értelemben, hogy nagyon sok kapcsolata van a régióval.
MN: Miért éppen Budapest maradt az egyetlen működési területe a CEU-nak?
TI: A prágai oktatás úgy kezdődött, hogy az akkor még egyben lévő Csehszlovákia első elnöke, Václav Havel felajánlott ott egy épületet. Később annak az épületnek a helyzete, fenntartása bizonytalanná vált, ráadásul a már említett akkreditációs okokból bizonyos viták is kezdődtek az akkor már cseh kormánynak az oktatási minisztériumával. Valahogy elfogytak ott a helyi energiák. Úgyhogy ez együtt vezetett ahhoz, hogy egy helyre konszolidálódott az egyetem. Ez egy programba is került egyébként, mert a művészet- és építészettörténeti program specifikusan Prágára épült, és nem is folytatódott azután Budapesten.
MN: Mennyire volt anyagi támogatás kérdése, hogy annyi hasonló, közép-európai együttműködésben gondolkodó projekt közül éppen a CEU bizonyult működőképesnek?
TI: Valóban jó néhány ilyen kezdeményezést láttam kifáradni. Sok minden kell ahhoz, hogy a támogatók ne lépjenek el a projekt mellől, hogy megmaradjon a lelkesedés. A CEU-t nagyon sokáig kritizálták, főképp az Antall-kormány idején, néhányan azzal támadtak bennünket, hogy a CEU túl kozmopolita, túl idegen, volt is egy alkotmánybírósági beadvány, ami szerintem nonszensz volt: alkotmányellenes-e, hogy a CEU csak angolul oktat. Volt sok hasonló támadás Prágában és Varsóban is. Itt az volt a szerencse, hogy volt egy mag, néhány ember, akiknek nem fogyott el az energiája, és volt Soros György, akinek nem fogyott el a bizalma, és aki minden buktató és nehézség ellenére végig kitartott az egyetem mellett, átsegítette a gyermekbetegségein. Nagyon sokat lendített a helyzetünkön például az, hogy 1995-ben végleges helyre költözött az egyetem. Előtte bérelt épületekben laktunk. Amikor lett saját épület, akkor például az oktatók már szívesebben maradtak itt hosszabb távon. Nyilván sokan voltak itt lelkesedésből az első években, de később már meg kellett támogatni ilyen módon az intézményt. Néhány évvel ezelőtt Soros letett egy "endowment"-et, egy több száz millió eurós összeget, amivel útjára bocsátotta az egyetemet; ahogy ő fejezte ki, elvágta a köldökzsinórt. Ha az egyetem többet költ a bevételénél, azt magának kell előteremtenie. Ezért van, hogy az utóbbi 2-3 évben már arra törekszünk, hogy minél több diák állja részben vagy egészben az oktatás költségeit.
MN: Érezhető az elitképzés jellegén a változás azáltal, hogy költségtérítéses lett a CEU?
TI: Minden egyetemnek ez az egyik legnagyobb dilemmája: hogy tudniillik miképpen lehetne minél nagyobb mértékben növelni a hallgatók számát és így az intézmény forgalmát is anélkül, hogy ez a minőség rovására menjen. A teljes tandíjmentesség nagyon jót tesz a minőségnek, mert amíg mindenkinek ösztöndíjat adhattunk, addig válogathattunk a jobbnál jobb diákok között, és így viszonylag hamar nagyon komoly pozícióhoz jutottunk az egyetemek piacán. Hangsúlyozom, hogy a hallgatók zöme ma is kap legalább valamilyen részleges támogatást, főképp a doktori programokon, ahol például minden hallgató egy szemesztert tölthet valamelyik más ország egyetemén. De valóban, mostanra ez a bizonyos, most mindegy, hogy milyen előjellel, de elitképzésnek nevezett forma már átalakult, és egyre inkább a tömegképzés felé tart. 1991-ben két program indult 30-30 hallgatóval - ma ez egy több mint ezer diákkal bíró, külön üzleti iskolával, MBA-képzéssel (Master of Business Administration), rengeteg programmal rendelkező intézmény, ahol figyelembe kell venni a trendeket. Ez sokszor alapvetően arról szól, mint például az MBA-kar esetében is, hogy majd milyen állást fognak kapni, hogy fogja ez a karrierjüket elősegíteni. Ami rendjén való, és még csak nem is biztos, hogy ront a minőségen: az executive MBA-programunk például előkelő helyen szerepel a Financial Times listáján. De népszerű területek a kommunikáció és az európai tanulmányok is, ezeken a területeken van érdeklődés és túljelentkezés a diákok részéről, és ehhez szokás igazítani az egyetemek kínálatát.
MN: Mi lett a CEU sajátos közép-európai profiljával?
TI: Az nemcsak a képzés átalakulása miatt módosult. A CEU egyik sajátossága, hogy állandó változásban van, és más egyetemeknél szokatlan rugalmasságra van szükség a menedzseléséhez. Ami a kutatási területeit illeti, mindig sok úttörő kísérlet volt. Ha jól tudom, itt létesült először gender studies tanszék a térségben, és itt volt az első igazán jó környezetpolitikai tanszék is. Ilyen stúdiumok ma már nagyon sok helyen működnek. A CEU a rendszerváltás idején alakult: '89 táján Közép-Európa nagyon fontos, érdekes régió volt, a világ professzorainak legjava jött ide tanítani, kutatni, mert a tudományos érdeklődés ide vonzotta őket. Mostanra már ez a korszak lezajlott, piacgazdaság van, és így az átmenet, a "transition" kutatása sem erre a régióra fókuszál elsősorban. És a CEU-n is a "transition" utáni problémák váltak egyre fontosabbá: a jövedelemeloszlás, az egyenlőtlenség, a szegénység, az EU, az EU bővítése. Tehát egyrészt a társadalomkritikai tudományok már nem jelentenek többé újdonságot a térségben, másrészt maga a régió is egyre inkább olyan problémákkal küzd, mint a többi európai ország. Ez valamennyit elvesz a CEU sajátos jellegéből, ezért nekünk elsősorban arra kell rámennünk, ami igazán attraktívvá tesz egy egyetemet: a színvonalra.
MN: Annak, hogy a CEU egy székhelyen működik, bizonyára megvan az a kockázata, hogy túl sok magyar diák jön ide.
TI: Természetesen nincs kvóta, de a magyar akkreditációval a korábbinál is jobban megnőtt a magyar diákok érdeklődése, hiszen magyar és amerikai PhD-t szerezhetnek itthon, ösztöndíjjal, ami nagyon attraktív dolog. Mégsem lehet azt mondani, hogy bármelyik területen vagy tanszéken domináns súlya lenne bármelyik nemzetiségnek. Ma több mint 60 országból jönnek ide diákok, az utóbbi években az ázsiai országok érdeklődése különösen megnőtt, sokan jönnek Kínából, Indiából, Indonéziából.
MN: Hogyan tudják eladni a CEU-t egy kínai vagy egy indonéz diáknak?
TI: Hát, mint mindenki más. Oktatási vásárokon, utazásokkal, személyes kapcsolatokkal. Van egy ún. alumni, a már ide jártak fóruma. De ha már valamilyen országból volt itt valaki, akkor valószínű, hogy fognak még onnan jelentkezni, és használjuk is a volt diákokat erre, hogy propagálják az intézményt. A CEU ilyen szempontból is amerikai típusú, mert számon tartjuk, követjük az itt végzetteket, hogy ki milyen sikert ért el, hol van. Segítjük őket elhelyezkedni a nyugati munkaerőpiacon. Európai diákjaink zöme visszatér a saját hazájába, de általában nagyon jók a statisztikáink: a Világbanknál, nemzetközi szervezeteknél, követségeken vagy a saját országuk kormányzatában is vannak volt hallgatóink. A mostani román igazságügy-miniszter itt végzett, a CEU jogi karán, és Szlovénia, Litvánia kormányában is volt már CEU-s diák. Õk tartják is egymással a kapcsolatot, szóval ilyen szempontból az alapítók álma megvalósult.
