Magyar Narancs: Tamás Gáspár Miklós élő adásban kérdezte meg Rónai Egontól, hogy mi folyik ebben a televízióban, utalva a Szabad szemmel megszűnésére, Kálmán Olga távozására és a tulajdonos Németh Sándor találkozására Andy Vajnával. Tényleg: mi folyik az ATV-nél?
Mészáros Antónia: Én is azt tudom mondani, amit Egon mondott, vagyis azt, hogy mi nem tapasztalunk irányváltást. Ugyanaz a szakmailag elkötelezett, objektíven kritikus csatorna vagyunk, mint voltunk. A főnökeim soha nem szólnak bele a műsoraimba.
MN: De az tény, hogy a kormánypárti politikusokat is kemény kérdésekkel szembesítő Szabad szemmel megszűnt, és Kálmán Olga távozott.
MA: Az én hozzáállásom biztosan nem változott, a korábbi műsorom kritikai szellemisége tovább él az Egyenes beszédben.
MN: Úgy tudom, előbb tudta meg, hogy leállítják a műsorát, mint ahogy Kálmán Olga felmondott. Tehát akkor is megszűnt volna a Szabad szemmel, ha Kálmán Olga marad.
| ||
MA: Így van. Kétségtelen, hogy a folytatás mikéntje egy ideig kérdéses volt. De az nem merült fel, hogy távoznék a csatornától, mindenképpen megoldást akartunk találni a közös munka folytatására, és közben a reggeli műsorban, a Startban is maradtam.
MN: Azonnal igent mondott az Egyenes beszédre?
MA: Nem azonnal, először mérlegeltem a körülményeket.
MN: A kormány menekültellenes kampányát gyűlöletkeltőnek tartotta?
MA: Igen.
MN: Hogyan érintette, hogy az ATV is beleállt?
MA: A csatorna hirdetéspolitikáját nem az én tisztem meghatározni, és nincs is beleszólásom. Nekem az számít elsősorban, hogy a reklám előtt és után mi hangzik el. A kormány hirdetéseitől függetlenül a műsorokban a vendégek, akár a TASZ-tól vagy a Helsinki Bizottságtól, változatlanul elmondták a kormányétól élesen eltérő véleményüket, különböző műsorokban hitelesen mutattunk be menekültsorsokat. Valóban ellentmondás feszült a migránskampány és a műsorok tartalma között, de az ATV nézői tájékozottak, el tudják dönteni, hogyan viszonyuljanak a kormánypropagandához. Az persze az én döntésem, hogy melyik csatornánál dolgozom. Ha körülnézek a magyar televíziós piacon, hogy magas színvonalú, tisztességes, független, kritikus újságírói munka melyik csatornánál folyik, akkor kézenfekvő választás az ATV. A csatorna tulajdonosának világlátása ismert, de ezt soha senki nem próbálta érvényesíteni a műsorokban.
MN: Örülne annak, ha az ATV jobban megválogatná a reklámozóit?
MA: Igen, persze. De a tévé működési költségének az előteremtése nem az én feladatom, nem is látok rá, így azt sem tudom megítélni, hogy mennyire lett volna nélkülözhető a kormányhirdetésekből befolyt pénz. Azt tudom, hogy az összes munkatárs minden hónapban pontosan megkapja a fizetését, miközben a színvonalas munkához elengedhetetlen újságírói szabadságot is biztosítják.
MN: Nem bizonytalanította el, hogy az ATV tulajdonosa, Németh Sándor Andy Vajnával és Habony Árpáddal is találkozott a közelmúltban?
MA: Meglepődtem, és persze elgondolkoztam azon, hogy mennyiben kell ennek jelentőséget tulajdonítanom. Feltettem a megfelelő kérdéseket a hírigazgatónknak, Németh Szilárdnak – Németh Sándorral soha nem találkoztam –, de biztosított arról, hogy ezentúl sem veszélyezteti semmi a műsorok függetlenségét, illetve a saját szakmai önállóságomat. És azóta sem tapasztaltam másként.
MN: Az Egyenes beszédben hány fős csapattal dolgozik?
MA: Főszerkesztő, szerkesztő, segédszerkesztő és egy gyakornok, vagyis velem együtt öten vagyunk egy adásnapon. Megbeszéljük, kit hívjunk be, milyen témákat kell érinteni. A BBC-ben, ahol azelőtt dolgoztam, jóval nagyobb stáb dolgozik egy négyperces interjún is. Úgy megterveznek mindent, mint egy hadjáratot. Magyarországon általában szerényebbek a lehetőségek, itt ezek a körülmények kifejezetten jónak számítanak.
MN: Mennyire segítik fülhallgatón keresztül a műsor közben a munkáját?
MA: Főleg a hátralévő műsoridőre figyelmeztetnek, ez általában úgy hangzik: Hagyd abba, most már tényleg hagyd abba, azonnal hagyd abba, mert kimaradnak a reklámok és az drága lesz! Persze előfordul, hogy a szerkesztőnek eszébe jut valamilyen kérdés vagy adat, ez olykor jól jön, máskor nem tartom relevánsnak. De az is zavaró volna, ha gyakran kellene egyszerre figyelnem a szerkesztőre meg a velem szemben ülő interjúalanyra. Egyébként „túlkészülős” vagyok, végiggondolom a lehetséges válaszokat, számítok az esetleges visszakérdezésekre is, eltervezem az egész beszélgetést. De azok a legizgalmasabb pillanatok, amikor olyan meglepőt mond a vendég, amire reagálnom kell. Ez előfordulhat egy szócsata közben, de nem kell hozzá feltétlenül vitaszituáció. Engem nem a viták éltetnek, a magánéletben például kifejezetten konfliktuskerülő vagyok. Egyszerűen értelmes és érvényes válaszokat szeretnék kapni, ez van, akivel könnyebb, mással nehezebb.
MN: Amikor, mondjuk, Kósa Lajossal vagy Gyurcsány Ferenccel kialakul egy lendületesebb vita, elindul egy adrenalinfröccs a szervezetében?
MA: Persze. Amikor az Estében először vezettem műsort, annyira dobogott a szívem, hogy nem hallottam a másik mondatait. El is rohantam kardiológushoz, aki közölte, hogy nincsen semmi szervi probléma, majd elmúlik az izgalom. De több kollégám szerint, ha az ember már nem izgul az adás előtt, abba kell hagyni. Most ott tartok, hogy még erősen ver a szívem, de már hallom a másik ember hangját. Egy időben a lábam is remegett az asztal alatt, szerencsére azt nem lehetett látni a képernyőn. Ismerek olyan kollégát, aki nem izgul, legalábbis nem látszik rajta. Én stresszelek.
MN: A riporteri stílusát, amit nevezzünk most „szikár szembesítésnek” vagy „BBC-stílusnak”, tudatosan építette fel?
MA: Nem. De hát a BBC-ben tanultam, s ott ez a természetes.
MN: Sok magyar tévés személyes márkát épített maga köré, Kálmán Olgától két könyvet adott ki a Libri, Veiszer Alinda műsora a keresztnevét viseli. Öntől ez a fajta brandépítés mintha távol állna.
MA: Könyvet én is írtam, az Angliában dolgozó kelet-európai munkavállalókról szól. Csak előbb írtam meg, mint ahogy műsorvezető lettem, bár ez fordítva nyilván profitábilisabb lett volna. Többen javasolták, hogy írjak az iraki háborúban szerzett élményeimről is, hiszen magyar újságírót még nem akkreditáltak háborúban a brit és az amerikai hadseregbe. De mivel más nemzetiségű, nálam tapasztaltabb haditudósítók már sokat és jól írtak erről, úgy éreztem, hogy egy ilyen könyv elsősorban önpromóció lett volna. Ez tőlem idegen, nem is érdekel, bár tudom, hogy ez nem túl korszerű felfogás manapság. A magánéletemről sem szoktam nyilatkozni, a Facebook-oldalamon sem posztolok képeket, pedig az elmúlt években sok örvendetes dolog történt velem. De úgy gondolom, hogy ez más lapra tartozik, a műsorok beszéljenek önmagukért. A nagy kereskedelmi televíziókban persze nincs választás, a szerződésekben is benne vannak a kötelező bulvárszereplések. Szerencsémre rajtam soha nem volt ilyen nyomás. Az egykori Miss Magyarország nagymamámról is csak azért írt a bulvársajtó nemrég, mert valaki véletlenül rátalált egy szépségkirálynőkről szóló könyvben.
MN: A magyar nézőknek milyen elvárásai vannak egy közéleti műsort vezető női riporter felé?
MA: Olykor a ruha, a frizura, a smink jobban foglalkoztatja a nézőket, mint az, amit egy női műsorvezető mond. Amikor először kerültem kamera elé, a szerkesztőm az adás előtt azt tanácsolta, hogy mindegy, mit mondasz, csak mutass jól. Nagyon felháborodtam magamban, mert egész nap azon dolgoztam, hogy mit fogok mondani, gyűjtöttem az információt, fogalmaztam a mondataimat, és azzal egyáltalán nem foglalkoztam, hogy legyen egy mutatós kabátom vagy elmenjek fodrászhoz. Pedig ez valóban fontos, ha nincs rendben, akkor el is vonhatja a figyelmet a tartalomról. A férfiaknak ilyen szempontból könnyebb dolguk van. De az is igaz, hogy vannak nézők, akik nehezebben fogadják el a kemény, határozott fellépést egy nőtől. Sokan azt várják el, hogy a nő legyen kedves és kellemes beszélgetőtárs.
MN: Volt olyan, hogy hátrányba került a pályán amiatt, hogy nő?
MA: Tudom, hogy sok nővel előfordul, de engem nem ért diszkrimináció.
MN: És olyan, hogy előny volt?
MA: Volt, ha nem is sokszor, és szerintem nem is Magyarországon. De például, amikor az iraki háborúról tudósítottam a BBC-t, egyedüli brit újságíróként sikerült eltöltenem pár napot a hadsereg sivatagi főhadiszállásán, és elképzelhetőnek tartom, hogy ebben szerepet játszhatott a női mivoltom. A főparancsnok ismert volt arról, hogy nem kedveli az újságírókat, ezért nem is engedett oda senkit a pályatársaim közül. De amikor egy másik tiszttel forgattam, és közben találkoztam vele, annyira meglepődött rajta, hogy egy marcona férfiakból álló stáb helyett egyetlen fiatal, mosolygós magyar lány képviseli a BBC-t, hogy kivételt tett velem, és engedélyt adott arra, hogy ott töltsek pár napot a terepasztalok mellett, ahova befutottak az információk és megszülettek a döntések. Még arra is megkért, hogy lehetőleg minden eligazításán legyek ott. Ott is voltam, kamerával a kezemben, aludni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről.
MN: Volt már olyan érzése, hogy egy interjúalany többet elárul önnek azért, mert nő?
MA: Ez legfeljebb dokumentumfilmes koromban fordulhatott elő, amikor volt rá idő és alkalmas helyzet, hogy számítson a női empátia. De stúdióban ez kevésbé működik. Hozzám főként profi nyilatkozók jönnek, viszonylag rövid, intenzív beszélgetésekre, tudják, hogy nemcsak hozzám beszélnek, hanem a nyilvánossághoz is. Itt inkább a jól célzott kérdések számítanak, a felkészültség és a kitartás, hogy az ember ne hagyja magát lerázni, elterelni, vagy a mostanában egyre gátlástalanabbul használt áltényekkel, „alternatív igazságokkal” megvezetni.
MN: Mégis ön teszi fel a kérdéseket, és az a magyar közélet jellegéből adódik, hogy a vendégek túlnyomó többsége férfi.
MA: Ez legfeljebb annyiban számíthat, hogy a férfi vendégek, különösen azok a politikusok, akik sok kommunikációs tréningen vettek már részt, tudják, hogy azonnal ellenszenvessé válnak, ha letorkolnak egy nőt. Tehát hiába nem tetszenek nekik a kérdéseim, nehezebb erőből reagálniuk, mintha egy férfival ülnének szemközt. Persze ettől még nekem is vigyáznom kell arra, hogy ne lépjek föl túl erőteljesen, hiszen nőkre is igaz a tétel, hogy aki felülkerekedik, az alulmarad, mert elveszíti a néző szimpátiáját. De ha férfi vendég akar felülkerekedni egy női műsorvezetővel szemben, az különösen ellenszenves lehet. Persze vannak, akik nem tudnak uralkodni magukon, ők rosszul is szoktak kijönni ezekből a szópárbajokból. De akik jól érzik az ilyen helyzeteket, végig udvarias stílusban tartják a beszélgetést. Van, aki kifejezetten erőltetett kedvességgel reagál, még akkor is, ha tudom, hogy a pokolba kíván a kérdéseimmel együtt.
MN: Sokat beszélt már arról a 2010. júliusi Orbán-interjúról, ami után pár héttel távozott a köztévétől. A műsor után viszont Orbán ott maradt beszélgetni. Miről?
MA: Csak azért beszéltem erről viszonylag sokat, mert sokszor kérdezték. De tény, hogy vagy negyven percig beszélgettünk, a fő téma az IMF-tárgyalás volt, a miniszterelnök még fel is elevenítette, hogy mit mondott az IMF képviselője, mit reagált ő, hogyan zajlott a legutóbbi találkozó. Kifejezetten kedves volt és joviális. Közben körül voltunk véve ideges köztévés kollégákkal. Már a fülesen keresztül, az interjú közben érzékeltem a feszült hangulatot, ami a vezérlőben uralkodott. A viszonylag frissen kinevezett kormányközeli kollégák feltehetően arra számítottak, hogy a miniszterelnök őrjöngeni fog, mert kínos kérdéseket is kapott. Előfordult egyébként már ilyen jelenet, Gyurcsány Ferenc például minden miniszterelnöki interjú után határozottan hangot adott az elégedetlenségének és annak, hogy szerinte méltánytalan kérdéseket tettem fel neki – a teljes stáb előtt. Ugyanakkor soha nem esett ezért bántódásom. Orbán helyett akkor a főnökeim fejezték ki az elégedetlenségüket, ő maga viszont a lehető legbarátságosabb hangon beszélgetett velem, és közben látványosan átnézett azokon, akik neki akartak éppen megfelelni. Vagy színjáték volt az egész, és élvezte a helyzetet. Akár tudhatta azt is, hogy úgyis eltávolítanak engem. Nem tudom, nincs is értelme ezen gondolkozni. Az biztos, hogy az Orbán-interjú nélkül is kirúgtak volna rövid időn belül.
