Mint emlékezhetünk rá, a német lágerek e szerint az ab ovo baloldali ellenállók százezreinek és mellesleg az ártatlan civileknek, köztük szovjet polgároknak meg (mert a végén illett őket megemlíteni) a származásuk miatt üldözötteknek a kiirtására szolgáltak, ebben a sorrendben - elvégre az eszkatologikus történetfilozófiai mítosz számára csak az elkötelezett élcsapat mártíriuma a fontos, a névtelen, politikailag semleges, adott esetben ellenséges, ráadásul zsidó áldozatok csak zavarták az összképet.
A helyhez egyáltalán nem illő Szakasits- és Rajk-portrék, továbbá a magyar kiállítás lepusztultsága láttán joggal háborodott fel miniszterelnökünk, s ekkortól már sínen volt az ügy. A tapasztalást elhatározás, azt meg tettek követték: új kiállítás kell ide, amit majd a miniszterelnök nyit meg mondjuk 2000. május 9-én, a győzelem napján. Előbb a Stumpf-féle überminisztérium kapta meg az ukázt, majd hamarosan kiderült, hogy az ügy fő felelőse a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, míg a konkrét forgatókönyv a Magyar Nemzeti Múzeumban készült, Ihász István, a legújabb kori főosztály vezetője irányításával, két lépcsőben, három szakértő, nevezetesen Schmidt Mária, a miniszterelnöki főtanácsadó, Schweitzer József országos főrabbi és Stark Tamás történész (Történettudományi Intézet) közreműködésével - bár az utóbbi két konzultáns utólag tagadta, hogy (szak)véleményének bárminő hatása lett volna az utóbb elkészült szövegtervezetre, sőt felháborodtak, amiért nevüket felhasználták az ügyben.
Visszaszívás
Az elkészült forgatókönyvet a szaktárca még megküldte néhány lektor számára szakvéleményezés céljából, s ebből lett azután a baj. A felkért személyek, a korszak történész kutatói darabokra szedték az eredeti tervezetet mind szakmai, mind szemléleti-ideológiai szempontból. Tiltakozott a Mazsihisz is, ami a Népszabadságban jelent meg - mellesleg a Mazsihisz elnöke utóbb úgy nyilatkozott, hogy fogalma sincs, ki juttatta el a legkedveltebb napilaphoz az eredetileg "tárgyalási alapnak" szánt szöveget. Ez mindenesetre minden korábbinál élesebben fogalmaz, többek között kimondja, hogy a Mazsihisz a leghatározottabban ellenzi a tervezett kiállítás megrendezésének erőltetését, továbbá javasolja, hogy a témában járatos szakértőket bízzanak meg az új forgatókönyv megírásával. A - mint kiderült, nem a nyilvánosságnak szánt - állásfoglalás ennél súlyosabb minősítéssel is él: a Horthy-apologetikát tartalmazó, alig burkoltan antiszemita kiállítás megrendezése Auschwitzban nem lehet a magyar kormány szándéka. Ha mégis ezt a forgatókönyvet valósítják meg, Jeruzsálemtől Washingtonig és Budapesttől Berlinig gyűrűző nemzetközi botrány lesz.
A dolog hatott, az érdekeltek csendben igyekeztek visszaszívni a dolgot: előbb Schmidt Mária kérte az NKÖM-et az előkészületek leállítására, majd a szaktárca (nevezetesen Vissy Zsolt, a témáért felelős helyettes államtitkár) néhány hét múlva, a Mazsihisz-közlemény nyilvánosságra kerülése után maga is tett egy javaslatot a Nemzeti Múzeumnak, hogy ugyan álljanak már le, habár ők nem értették az egészet: elvégre a terv még csak terv volt.
Az eredeti forgatókönyv
És bár az Ihász által megálmodott kiállításból a botrány után feltehetőleg kevés valósul majd meg, nem érdektelen megvizsgálnunk a benne foglaltakat és az általa sugalltakat: a nevezetes irományt kénytelenek vagyunk a miniszterelnöki tanácsadói holdudvar által forszírozott új történetírás dokumentumának tekinteni. Erről a Karsai László vezette történészcsoport (nekik Turán Róbert, aMagyar Zsidó Múzeum igazgatója továbbította a nevére érkezett lektori felkérést) már jelentésének előszavában leszögezi: a forgatókönyv megvalósulása olyan kiállítást eredményezne, amelynek megtekintése után a látogató nem vihetné magával emlékül a magyar holokauszt hiteles történetét.
Pedig a forgatókönyv biztatóan indul: a szerzők leszögezik, hogy a legyilkolt zsidók (nyilván a Magyarországról deportáltakról van szó) magyarok voltak, ráadásul vallásukat tekintve sokan keresztények (ez utóbbi megjegyzés némileg feleslegesnek, de legjobb esetben is érthetetlennek tűnik), ráadásul felhív a közös emlékezés fontosságára, elvégre a holokauszt az egész emberiség gyásza, nem csak a zsidóké (ez lehetne a részvét és az együttérzés gesztusa, de jelezheti a kisajátítás szándékát is). Igaz, ugyanezen bekezdésben szerzőink kinyilvánítják vágyukat egy "nemzeti önmarcangolás nélküli", valódi önismeret, illetve egy, a "faji mítoszokat elutasító" öntudat kialakítására - amelyek közül az első - nagy fájdalmunkra - ismét csak a múlttal való szembenézés elszabotálását akarja jelenteni, az utóbbi óhaj pedig a forgatókönyv egyetlen lábon maradt szakértőjének (s egyben miniszterelnöki főtanácsadónak) sajátos diskurzuselmélete ismeretében (lásd: Schmidt Mária: Az "antiszemitizmus elleni harc" szerepe a rendszerváltás éveiben című művét) legalábbis kétértelmű.
Úttörők, törvények, pogromlovagok
Mindez azonban úgyszólván mellékes, elvégre a szöveg érdemi részében alapvetően téves, hiányos, pontatlan és hamis állítások sorakoznak, s ezek elég munkát adtak a lektoroknak is. Először is a forgatókönyv elismétli a sokszor cáfolt, amúgy főleg a tájékozatlanok és/vagy antiszemiták által hangoztatott állítást, mely szerint az első világháborút megelőző fél évszázadban főleg a bevándorlás következtében duzzadt csaknem duplájára a magyarországi zsidók lélekszáma. A valóságban, amint azt Kovács Alajos, az antiszemitizmusát cseppet sem leplező statisztikus már a húszas években kimutatta, az említett korszakban a zsidók közül többen vándoroltak ki, mint amennyien be (a különbség 113 800), így a szakirodalom a népességnövekedést elsősorban a kedvezőbb demográfiai mutatókkal (több gyerek, alacsonyabb halandóság, magasabb átlagéletkor) magyarázza, ráadásul - amint azt a történész lektorok is megállapítják - az asszimiláció egyáltalán nem segítette a létszámnövekedést, elvégre a polgárosodottabb-asszimilált családokban kevesebb gyerek született. A forgatókönyv ráadásul elismétli azt az ugyancsak többször cáfolt sztereotípiát, mely szerint a zsidóság en bloc vált a tőkés fejlődés "vezető rétegévé", amit persze a következő bekezdésében már maga a tervezet szövege cáfol, midőn arról értekezik a szerző, hogy homogén zsidóság nem is létezik, elvégre foglalkozási-szociológiai, sőt vallási és politikai kategóriák mentén maga is több csoportra oszlik. Ennek részletezésére már nem vállalkozik a szöveg, amint arra sem, hogy a dualizmus korának zsidó vallási megosztottságát vagy a regionális, szociális, életmódbeli különbségeket bemutassa a leendő látogatóknak. Nem esik szó Istóczy Győzőről és az ő Országos Antiszemita Pártjáról, arról, hogy az Istóczy-mozgalom az európai eszmetársak körében is méltányolt, úttörő szerepet játszott az emancipáció utáni, modern, politikailag artikulált antiszemitizmus megteremtésében, mint ahogy nincs szó a tiszaeszlári vérvádügyről meg az ott született példás (felmentő) ítélet utáni antiszemita hisztériáról (ezt akkor a Tisza Kálmán vezette kormány erős kézzel letörte). Nincs szó az 1895-ös recepciós törvényről meg a következő évben született polgári házasságról szóló törvényről sem, amely lehetővé tette a vegyes házasságokat, s amely elleni tiltakozásként alakult meg az ultramontán, konzervatív, hangsúlyozottan katolikus és antiszemita Néppárt. Ezzel szemben a forgatókönyv már a Monarchia koráról szólva sem mulasztja el, hogy megemlékezzen a (nyilván leendő) zsidó kommunistákról, amit némiképpen leront az a tény, hogy tartózkodik a baloldali radikális mozgalmakban (szociáldemokrácia, anarchizmus, szindikalizmus, bolsevizmus) megesett s szintúgy mítoszokkal övezett zsidó szerepvállalás finomelemzésétől.
Ez persze visszaüt, hiszen az első világháború elvesztését követő forradalom és ellenforradalom forgatókönyvünkben szereplő leírása során könnyen megzavarodhat az olvasó, aki egyrészt értesül arról, hogy az "1919 tavaszán rövid ideig" (amúgy augusztus elejéig) fennállt "Szovjet (Tanács)köztársaság terrorisztikus módszereket alkalmazott", így a bukás után "a magyar történelemben először felvetődött a kollektív felelősség elvének alkalmazása" - és ha még ebből sem találtuk volna ki, alább olvashatjuk, hogy a radikális és szociáldemokrata vezetők, valamint a kommunista népbiztosok nem több és nem kevesebb mint hatvan százaléka zsidó származású volt. Ebből a szöveg szerint egyenesen következik, hogy a megcsonkított Magyarországon "a liberalizmus, a baloldaliság, a forradalmiság, a kommunizmus, a szocializmus elutasítása összekapcsolódott bizonyos politikai antiszemitizmussal, jóllehet (némely) zsidók maguk is idegenkedtek ("soraikban is fellelhető volt a fentiekkel szembeni idegenkedés") a fenti eszméktől, azaz a szöveg logikája értelmében saját maguktól.
A forgatókönyvnek három bővített mondatban sikerül összezagyválnia mindent, ezzel szemben a téma szempontjából releváns tényekről nem esik szó, mint például arról, hogy az 1918-as őszirózsás forradalmat nem feltétlenül ugyanazok vezették, mint az 1919-es kommünt, de a megtorlásokban sokszor (például zsidó származásuk miatt) nekik is osztozniuk kellett, hogy a vörösterror, lévén polgár-(burzsuj-)ellenes, maga is számos zsidó áldozatot követelt, hogy 1919 késő nyarától-őszétől addig példátlan antiszemita hullám söpört végig az országon, hogy bár a zsidók túlnyomó többsége nem volt se kommunista, se szocdem, ez sem segített a megítélésükön és sokszor a sorsukon, hogy a fehérterror számos esetben zsidópogromokat és zsidók ellen elkövetett tömeges rablógyilkosságokat (Orgovány, Izsák) takart, hogy a nyíltan antiszemita erők domináns pozícióba kerültek az első szabad, általános választójog alapján megtartott választásokon, és ez tette lehetővé a botrányos, korábban szerzett jogokat visszavevő numerus clausus törvény elfogadtatását is, hogy a tipikus magyar single issue mozgalom, a minden más témát az antiszemitizmus köré rendező és számos merényletért, gyilkosságért felelős Ébredő Magyarok Egyesülete 1920-ra több mint félmillió tagot számlált, hogy a fehérterror és az uszító hecckampányok elől még a konzekvensen ellenforradalmár legitimista Vázsonyi Vilmosnak is (újból) emigrálnia kellett, s hogy végtére az 1919-20-as antiszemita indíttatású gyilkosságok (legyen azok motivációja a tiszta fajgyűlölet, avagy emellett még a haszonszerzés és a bosszú) elkövetőit Horthy minden ígérete ellenére ("aki rabol, az lógni fog") sem vonták felelősségre, pontosabban megóvta őket a kormányzói amnesztia, hogy azután 1944/45 telén kerüljenek elő, mint Prónay Pál, a hírhedt különítményes pogromlovag.
A forgatókönyv szövege megpróbál tudósítani ugyan a numerus clausus törvényről, de ezt is rosszul és hiányosan teszi, így nem tudja meg az olvasó, utóbb a látogató, hogy ez a törvény csak a tudományegyetemekre vonatkozott, hogy vidéken és a fővárosi egyetemeken máshogy hajtották végre (Budapesten szigorúbban, ráadásul itt gyakoribbak voltak a "keresztény" diákok által "zsidó" diáktársaik ellen elkövetett atrocitások, mind közönségesen a zsidóverések), s hogy 1928-ban a törvény antiszemita passzusait csendben eltörölték.
A béke szigete
Itt azután nagyobb ugrás következik az időben: legközelebb az 1938-39-es zsidótörvényeket említi a forgatókönyv, amiket a náci Németország erőszakolt volna ki (ami egyszerűen nem igaz). Ráadásul mindezt az európai korszellem megnyilvánulásaként fogja fel a szerző, miközben tudjuk, hogy a valódi európai demokráciáknak eszükbe sem jutott zsidótörvényeket hozni. Nem szerepel itt a zsidótörvények előzményeinek bemutatása, sem az, hogy milyen politikai viták zajlottak közben, hogy milyen érvek hangzottak el ellenükben és milyenek mellettük, hogy miért fogadták el őket az egyházi vezetők, hogy mik voltak benyújtásuk és elfogadásuk motivációi, gazdasági hatásai (nem esik szó a százezernyi tönkrementről). A negyvenes évek sem részesülnek különb bánásmódban: a szöveg Magyarországot - nyilvánvalóan békés - szigetnek minősíti a háborús tengerben, ahol a zsidók viszonylag védettséget élveztek, s ahol a német nyomás ellenére megakadályozták a zsidók elhurcolását. A Karsai vezette történészcsoport erről joggal említi meg, hogy a zsidóság későbbi sorsa szempontjából semmiképpen sem volt a béke szigete Magyarország (ellentétben több más európai országgal, a magyar zsidóság többségét elpusztították), hogy a németek a megszállás előtt nem fejtettek ki komoly nyomást a zsidók deportálásának érdekében, hogy a menekültekkel és bizonytalan illetőségűekkel igencsak kegyetlenül bántak a magyar hatóságok, már ha azok zsidók voltak (1941-ben vagy 17 ezer zsidót dobtak át a helyi hatóságok Körösmezőnél az akkor már magyar-német határon, többségüket odaát meggyilkolták), nem történik említés az Újvidék környéki mészárlásról, melynek mintegy 700 zsidó áldozata is volt, s melyet, akkor egyedüllálló módon, felelősségre vonás is követett - más kérdés, hogy az elkövetőknek akkor még sikerült megszökniük. Nem sokat tudunk meg a munkaszolgálatosok valódi sorsáról sem, például arról, hogy minél távolabb kerültek az országtól, annál kisebb esélyük volt a túlélésre, s hogy - a történészcsoport megállapítását idézve - a fronton történt veszteségek leírásakor illő megemlíteni, hogy több ezret közülük saját feljebbvalóik öltek meg.
Társadalmi szolidaritás
A legtragikusabb epizód, a deportálások ismertetésekor szintúgy tetten érhető a minden "önmarcangolástól" mentes múltszépítgetés. A forgatókönyv szerzői legjobb igyekezetükkel mentegetik Horthyt, márpedig a kormányzó a német megszállás után is a helyén maradt, s ezzel legitimálta az új németbarát bábkormányt, amelynek - a Karsai-féle történészcsoport megállapítása szerint - egyébként is szabad kezet adott a zsidókérdésben, aláírta a szélsőségesen antiszemita belügyi államtitkárok (Endre, Baky) kinevezését, és csak a budapesti deportálásokat akadályozta meg. A forgatókönyv interpretációja szerint a zsidók deportálását tisztán az Eichmann vezette speciális kommandó szervezte, amely a magyar kormánytól függetlenül működött, s amelynek munkáját csak a BM Endre László államtitkár vezette osztálya segítette.
A valóság, amint azt a történészek megjegyzik, ezzel szemben az, hogy Eichmann magyarországi tevékenységét egész sor belügyminisztériumi osztály, továbbá az alájuk tartozó közigazgatási, közbiztonsági szervek is segítették, hogy a zsidók életét ellehetetlenítő rendeleteket magyar kormányszervek hozták, hogy a deportálásokat magyar hatóságok irányították (mondjuk úgy: Eichmann útmutatásai alapján), hogy a 200 fős német kommandó csak a helyi viszonyokat tökéletesen ismerő, teljes magyar közigazgatási, csendőri és rendőri apparátus összehangolt támogatásával és aktív közreműködésével tudta feladatát végrehajtani. A forgatókönyvből nem értesülünk arról sem, hogy a most rehabilitálni kívánt csendőrök élen jártak a deportáltak kifosztásában és sokszor megkínzásukban. És persze az sem derül ki, ami a kortársak számára még nyilvánvaló volt, hogy a zsidók elhurcolásával szemben semmilyen jelentős ellenállás nem mutatkozott - sem a "keresztény" lakosság, sem a magyar hatóságok részéről (az erejük teljében lévő zsidó férfiak pedig éppen munkaszolgálatban voltak). Sőt: a történészek megállapítása szerint a társadalom többsége közönyösen fogadta zsidó honfitársai üldöztetését, a forgatókönyv állításával szemben nem nyilvánult meg a "társadalmi szolidaritás ezernyi apró jele". Ezzel szemben szinte ölték egymást az emberek a deportáltak lakásaiért, általános volt a tülekedés a zsidóktól elrabolt ingóságokért, s az új, keresztény tulajdonosok tudták vagy remélték, hogy soha nem kell visszaadni azokat igazi tulajdonosaiknak.
Márpedig - s ez a lektoráló történészek véleménye is - ezen tények ismerete nélkül lehetetlenség megérteni, hogy az Auschwitzban megölt mintegy egymillió zsidó legnagyobb hányadát, relatív többségét Magyarországról deportálták, mégpedig példátlanul rövid idő alatt: 1944 májusában volt olyan két hét, amikor 200 ezer deportált érkezett a korábban jóval kisebb fordulatszámhoz szokott halálgyárba, s tudnunk kell azt is, hogy ez idő alatt a Höss-Mengele páros és munkatársaik a végkimerülés határán dolgoztak - a remekül szereplő magyar közigazgatás és erőszakszervezetek örök szégyenére.
A forgatókönyv további részében azért zömmel már "csak" a pontatlanságok és a tévedések dominálnak. Viszont az utolsó néhány sorban jön a régi nóta, a felelősséghárítás (csak két nagyhatalom között választhattunk, s az egyik persze rosszabb volt, mint a másik) meg a holokauszt diszkrét relativizálása (ha a holokauszt-áldozatokhoz hozzávesszük még az elesett katonákat, a táborban meghalt hadifoglyokat, a hadműveletek polgári áldozatait meg a szovjetek által elhurcolt és odaveszett civileket, azután kerekítünk, kijön egy jó nagy szám, aminek már csak a harmada zsidó). A forgatókönyv utolsó mondatával még megemlíti, hogy a "véres történelem színt váltva folytatódott, s jöttek a háború utáni kollektív megtorlások, ki- és áttelepítések, deportálások, lágerek - kevésbé módszeresen, alig dokumentáltan" -, ami perfektül így is van, csak ezt éppen nem az auschwitzi kiállításon kellene firtatni, hanem valahol másutt és máskor.
Auschwitz ugyanis a magyar történelem legnagyobb temetője, ahol mintegy 400 ezer honfitársunkat pusztították el, gyakorlatilag és jórészt egy-két hónap leforgása alatt. Éppen ezért, ha majd a miniszterelnök megnyitja a fent ismertetetthez képest remélhetőleg egészen más koncepció és forgatókönyv alapján elkészült kiállítást, erről kéne végre őszintén beszélni, mert a soával kapcsolatos süketelést éppen eleget hallhattuk már a szocialista ántivilágban, melyet oly hévvel bír gyalázni a maga gyanús állagú gyökerei után kutakodó "polgári" és "nemzeti" és "konzervatív" ideológuscsapat.
Reménykedjünk, hogy soha nem találnak rájuk.
Barotányi Zoltán
