Súlyos vasúti baleset történt Budán, a Császárfürdőnél 1952. december 26-án. Huszonhatan haltak meg a helyszínen. A szerencsétlenségért Molnár Imre váltókezelőt tették felelőssé, s ítélték halálra. Az ügy aktáit a rendszerváltásig "szigorúan titkos" minősítéssel kezelték.
Molnár Imre kivégzéséről felesége a szomszédtól értesült, aki a rádiót hallgatta, később a Szabad Nép-cikket is megmutatták neki. De mivel a MÁV-nál, a rendőrségen és a bíróságon nem adtak neki semmilyen egyéb felvilágosítást, évekig abban reménykedett, hogy félreértésről lehet szó. Annál is inkább, mert az addig kifejezetten nyomorúságos körülmények között élő békésszentandrási család anyagi helyzete azután kezdett javulni, hogy Molnár a vasúthoz szegődött, ráadásul 1952 októberében állomásfőnöki dicséretben részesült.
A halál oka: ismeretlen
A korábban cselédként, napszámosként, kubikosként és takácsként dolgozó, a háborúban megsebesült 42 éves férfit csendes, szerény, szorgalmas embernek ismerték, aki - legalábbis Budapestről hazaküldött levelei alapján - a vasútnál is bizonyítani szeretett volna. 1952. december 21-én írott utolsó levelében azt írja feleségének, már alig várja, hogy három gyermekükkel együtt ünnepelhessék a karácsonyt, de erre csak a december 26-i szolgálatot követően kerülhet sor.
"Senki nem tudott semmit, anyuka csak várt, de közben megfagyott körülöttünk a levegő. Addig háztartásbeli volt, de mivel elfogyott a pénzünk, munkába akart állni, csakhogy sehol sem alkalmazták. Alkalmi munkákat vállalt, hogy legyen mit ennünk, és csak évekkel később, a körzeti doktor úr közbenjárására tudott elhelyezkedni az óvodában mosónőként - emlékszik vissza Petrás Ernőné, Molnár Imre középső lánya, aki a baleset idején 11 éves volt. - De anyám ennek ellenére nem hitte el, hogy apukát kivégezték, mindennap hazavárta."
Molnárné 1954-ben, jobb híján a Magyar Rádió segítségét kérte. "1952 karácsonya után hallottam a császárfürdői vasúti szerencsétlenségről. Férjemről azóta semmi hírt nem tudok, második éve már, hogy sem az üzemben, sem a rendőrségen, sem a Markó utcában nem tudnak vagy nem akarnak tudni róla. Én felutaztam Pestre, és személyesen kerestem a férjemet. Már kettő éve lesz, amióta itt élek bizonytalanságban és szegénységben, három kicsi gyermekemmel, és nem tudom, hogy az édesapjuk életben van-e avagy sem." A rádióból hónapok múltán érkezett válasz, melyben közlik: "bejelentését az illetékes helyre továbbítjuk", illetve "türelmét kérjük". Békésszentandrásra 1957-ben érkezett újabb hivatalos levél: a Hadkiegészítő Parancsnokság behívója Molnár Imre tartalékos részére, 1958-ban pedig a végrehajtó kopogtatott.
Molnárné csak 1985-ben jutott hozzá férje halotti anyakönyvi kivonatához. Az 1954-ben kiállított papíron a halál okát "ismeretlennek" tüntették fel.
419 forint
Miközben sem a család, sem a MÁV nem kapott hivatalos tájékoztatást arról, hogy mi történt Molnár Imrével, a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala végrehajtási eljárást indított az elítélt ellen. Mivel azt sikerült kideríteniük, hogy Molnárnak vagyona - amit az ítélet alapján el lehetne kobozni - nem volt, az eljárás fókuszába 419 forint "bűnügyi költség" behajtása került. Hogy mindez miből tevődött össze, nehéz megállapítani, 1952. december 27-én, az ítélet végrehajtása után ugyanis az eljárás költségeit még 74,80 Ft "orvosi", 178,20 Ft "ítélet-végrehajtói" és 60 Ft "egyéb" költségben határozták meg. 1955. december 9-én a hivatal "Varga" aláírással szigorúan bizalmas levelet juttatott el a Fővárosi Bírósághoz, melyben ez áll: "Értesítem a Bíróságot, hogy a nevezett a fenti számú ügyben jogerős ítélet marasztaló részének felhívás ellenére sem tett eleget, (...) ezért szíveskedjék a 419 Ft bűnügyi költség behajtása végett végrehajtási lapot kiállítani, s azt hivatalom fenti számának feltüntetésével a nevezett ingó és ingatlan vagyonára és keresetére leendő foganatosítás végett a bírósági végrehajtónak kiadni." Feltételezhető, hogy a "nevezettnek" (aki a majd' három éve kivégzett Molnár Imre volt), 1952-es bejelentett budapesti lakhelyére (a XVI. kerületbe) kézbesítették a levelet, ami azonban hozzátartozókhoz sosem jutott el. Hamarosan egy Komjáti nevű végrehajtó kereste fel Molnár egykori szállásadóját, Singhoffer Endrét, akit egyébként 1952. december 29-én az ÁVH valószínűleg rutinból már őrizetbe vett - a Molnár kapcsán lefolytatott házkutatás során ugyanis két "indexes könyvet" találtak nála, illetve FKGP-párttagsági könyvét. Miután a kiszállás nem vezetett eredményre, a végrehajtó közölte főnökeivel: "Molnár állítólag elköltözött (!!!) Békésszentandrásra". Komjáti csak egy 1956. január 27-én kelt levélből tudta meg, hogy Molnár Imrén nem lehet behajtani a 419 forintot, így február 17-én arra kérte a bíróságot, tájékoztassák az örökösök hollétéről. Pár héttel később utasítást kapott, hogy keresse meg Molnár özvegyét, amit ő azzal hárított el április 8-án, hogy "a végrehajtó örökösök után nem nyomozhat".
A bíróság májusban a XVI. kerületi tanácselnökhöz fordult, hogy nevezze meg Molnár örököseit, ő azonban nem tudott érdemleges választ adni. A fél éve húzódó behajtási eljárás októberben kapott ismét lendületet, amikor - nem tisztázott körülmények között - sikerült ismét kideríteni: Molnár családja Békésszentandráson él. Ennek ellenére a hatóságok egészen 1957. május 22-ig semmilyen lépést nem tettek - legalábbis ennek nincsen nyoma -, amikor is újból terítékre került az ügy, egészen pontosan annak tisztázása: ekkor megállapítást nyert, hogy "nincs adat arra nézve, hogy a végrehajtás folyamatban van". 1957 szeptemberében újabb végrehajtó, bizonyos Generál Miklós lép színre, aki előbb a végrehajtási lap hiányát emlegeti, majd egy hónappal később megállapítja, hogy "az örökösök személyét még nem sikerült végrehajtani". Generál 1958. február 4-én Singhoffert keresi fel, akinél lefoglalja Molnár Imre néhány személyes tárgyát, egyebek mellett egy öngyújtót és egy zsebkést. Ez a lépés 10 Ft "felmerült foglalási költséggel" jár, ami azt jelenti, hogy ettől kezdve már 429 forint a követelés. A végrehajtó a foglalással kapcsolatban megjegyzi: "Singhoffer Endre főbérlő előadta, hogy Molnár felesége és gyermekei Békésszentandráson laknak, ezért az ügyet további eljárás végett átteszem a gyulai megyei bíróság végrehajtási irodájának."
Két héttel később dr. Csont Jenő szarvasi körjegyző a következőt írja a Fővárosi Bíróságnak: "Néhai Molnár Imre hagyatéki ügyében - tekintettel arra, hogy a község által kiállított 'Értesítésben' a haláleset helye és ideje ismeretlennek van feltüntetve -, aziránt keresem meg a címet, hogy örökhagyó Molnár Imre (...) halálozásának pontos idejét - amennyiben erre lehetőség van - (...) hagyatéki eljárás céljából velem közölni szíveskedjék." Az egysoros válasz április 7-én érkezett meg Budapestről: "A nevezett 1952. december 27-én, 17.38-kor halt meg."
A három évig húzódó végrehajtási eljárás végén a szarvasi körjegyző megállapította: "Nincs mit foglalni."
El kell felejteni
A 1952. december 30-án megjelent Szabad Nép-közleményt követően a sajtó - egészen a rendszerváltásig - nem írt a balesetről, a halottak és a sebesültek számát először az 1968-ban megjelent Tanulságos vasúti balesetek című belügyminisztériumi kiadvány közölte. Soha nem derült ki, hogy mi lett a sorsa a 22 súlyos sérültnek, voltak-e újabb áldozatok, kaptak-e kártérítést. Török István jelenlegi csobánkai polgármesternek az édesanyja sérült meg súlyosan. "Anyám annak köszönheti az életét, hogy az egyik karja kilógott a roncsok közül. Több mint fél évig ápolták a MÁV-kórházban, s úgy vélem, korai halálához hozzájárult ez a baleset. Pontosan nem tudom, menynyi kártérítést kapott, ő csak arról beszélt, hogy a karóráját még a helyszínen ellopták." Egy könnyebben sérült áldozat elmondta, hogy arra kérték, készítsen feljegyzést arról, milyen kára származott. "Jeleztem, hogy elszakadt a télikabátom. Be kellett mutatnom, mire csak annyit mondtak, hogy mások örülnének, ha ilyen kabátjuk lenne. Végül 20 vagy 30 forintot kaptam, hogy foltoztassam meg." Ott Józsefné Dunabogdányban, 23 évesen, hat hónapos terhesen vált özveggyé. "Januárban volt az esküvőnk, a következő márciusra vártuk a gyereket, sokáig fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Bogdányból sokan jártak fel Pestre, a férjem is ismerősökkel utazott, akik kártyáztak. Mondták neki, szálljon be ő is, de inkább máshová ült, hogy aludjon egy kicsit. A kártyások túlélték... Én 1500 Ft segélyt kaptam, és az állam fizette a temetést, és egy évig folyósították a férjem fizetésének a 25 százalékát. Ezenkívül a MÁV folyósított havi 4 forintot, de azt már meg nem tudom mondani, miért. Éveken át kellett bejárnom érte a postára, míg aztán egyszer behívtak a vasúthoz, adtak 36 forintot, hogy ezzel lezártnak tekintik az ügyet. Beszéltem ügyvéddel, de hát akkoriban nem lehetett csak úgy beperelni a MÁV-ot, arról pedig szó sem volt, hogy az utasbiztosítást beépítették a jegy árába. Ráadásul épp akkor szüntették meg az özvegyi nyugdíjat is, pontosabban csak azoknak járt, akik legalább két gyereket neveltek egyedül. Volt, aki viccelődni próbált: 'Most akkor legalább ikreket kell szülnöd.' De emlékszem, ennél sokkal jobban felháborított az a nyomozó, aki közvetlenül temetés után keresett fel, és arról érdeklődött, hogy mit tudok a férjem szüleiről, akik maszekok voltak."
A baleset legfiatalabb sérültje 7 éves volt. "Anyukámmal együtt utaztunk, mivel iskolai szünet volt, és be kellett, hogy vigyen a munkahelyére. Úgy tudom, a második kocsiban rajtunk kívül csak egy ember élte túl a szerencsétlenséget. Három hétig voltunk közös kórteremben a János-kórházban, nagyon jó ellátásban részesültünk, amikor pedig kiengedtek bennünket, anyám 500 forint segélyt kapott. De azt kell mondjam, az életünket tette tönkre ez a baleset. Azt a vérfürdőt nem lehet elfelejteni. Anyám haláláig folyamatos stresszben élt, én egy évig alig mertem kimozdulni otthonról, nemhogy vonatra szállni. Az arcom sérült meg, a nyoma több mint ötvenhat év után sem múlt el." A neve elhallgatását kérő nőnek ma is meggyőződése, hogy Molnár Imre szándékosan idézte elő a balesetet: "Nem történhetett másképp, ez nem lehetett véletlen. A bíróság is megállapította, hogy a váltóőr bosszúból állította át a váltót, mert nem mehetett haza karácsonykor. Tudom, hogy megpróbálják áldozatnak beállítani, de nem ő volt az áldozat, hanem az a sok halott. Nem találok mentséget ennek az embernek."
Az érintetteket leszámítva mindenki igyekezett elfelejteni a balesetet, bár a MÁV-nál (1952-ben a HÉV-eket a vasút üzemeltette) kimondottan a szerencsétlenség hatására történtek bizonyos lépések, hogy többet ne fordulhasson elő ilyesmi. Határozat született, hogy haladéktalanul lássanak hozzá a favázas kocsik acélvázasításához, amit már a negyvenes évek elején tervbe vettek, illetve elrendelték a "Forgalombiztonságot Ellenőrző Osztály" megalakítását, amely arra volt hivatott, hogy "munkáját szakszolgálati és területi érdektől mentesen végezze, és ennek megfelelően tájékoztathassa a vasút legfelsőbb vezetését".
Ezekkel a lépésekkel a vasút - közvetve - elismerte, hogy a császárfürdői baleset kevesebb áldozattal járhatott volna. Ennek ellenére az első acélvázasított HÉV-kocsik csak 1956-ra készültek el.
Hatályon kívül
"1989-ben láttuk a tévében, hogy megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság, akkor kezdtünk ismét reménykedni, hogy kiderül az igazság - mondja Molnár Imre lánya. - Felkerestük őket, nagyon készségesek voltak, ám türelemre intettek, mivel annyi ötvenhatos ügyet kellett kivizsgálniuk." A hozzátartozók később a bírósághoz fordultak a rehabilitáció ügyében, és persze szerették volna megtudni, hogy Molnár hol lehet eltemetve. De csalódniuk kellett. Noha az 1990-ben megszületett, ún. "második semmisségi törvény" az 1945 és 1963 közötti törvénysértő ítéletek hatályon kívül helyezését rendelte el, 1992-ben a Fővárosi Bíróság, egy évvel később pedig a Legfelsőbb Bíróság is úgy látta: "Molnár Imrének a jogerős ítéletében megállapított cselekmény miatti elítélése nem tekinthető semmisnek."
Ekkor azonban már megjelent néhány cikk a szerencsétlenségről, sőt a nem kellően körültekintő bírósági döntés után az összeesküvés-elméletek rajongói is kiélhették magukat. Teóriájuk lényege az volt, hogy a szerencsétlenséget valóban szándékosan idézték elő, ám nem Molnár Imre, hanem az ÁVH. "A hatalomnak csak arra volt szüksége, hogy legyen egy tragédia, amit föl lehetett mutatni, s amivel ismét lehet rendszabályozni a népet", írta a Magyar Fórum. A Mai Nap 1992-es riportjában az egyik megszólaló arról beszél, hogy a baleset után "ávéhás tankokkal" zárták le a területet. Legtovább Fekete Pál, a Cseppek a tengerből - Békés megye mártírjai és áldozatai a II. világháború alatt és után című könyv szerzője ment, aki 300 halálos áldozatot emleget, és arról ír, hogy többen láttak egy ismeretlent a baleset előtt a helyszínen a váltók környékén. "Ezt megerősítette egy kondorosi ismerősünk, aki a mentésben vett részt - mondta Petrás Ernő, Molnár Imre veje. - Vasutasköpeny volt rajta, de ávós csizma." A férfi ugyanettől az ismerőstől hallotta, hogy már a baleset előtt tankokkal zárták le a környező utcákat.
"Természetesen megjelentek tankok, mással nem is tudták volna elvontatni a roncsokat" - magyarázta Károly Imre nyugdíjas közlekedési ügyész, aki 1989 után, miután hozzáférhetővé váltak bizonyos levéltári anyagok, önszorgalomból nekilátott, hogy a baleset körülményeit kivizsgálja. 1992-ben, a Vasúthistória évkönyvben megjelent Egy vasúti szerencsétlenség, amelyből koncepciós per lett című munkájában számos olyan körülményre hívta fel a figyelmet, ami kizárja, hogy Molnár Imre szándékosan állította volna át a váltót. "Arról nem tudtam, hogy a bíróság cikkem megjelenésével egy időben foglalkozott az üggyel. Megkerestem az akkori legfőbb ügyészt, Bócz Endrét, aki miután áttanulmányozta az anyagot, azt javasolta, hogy indítványozzak perújrafelvételt. A tárgyalásra 1995-ben került sor, a vasúti szakértők mellett beidéztük a még élő tanúkat is. Döbbenetes volt látni, hogy ezeknek az embereknek a többsége még akkor, 43 évvel az esemény után is megfélemlítettnek látszott. Volt közöttük olyan, aki 'Alapy úrnak' szólított engem, és szóról szóra ugyanazt mondta, mint 1952-ben."
A Fővárosi Bíróság 1995. június 26-án hirdetett ítéletet, amely Molnár Imrét felmentette a több ember halálát okozó, szándékosan elkövetett közveszélyű rongálás vádja alól. Az ítélet indoklásában ez olvasható: "A tanúk vallomásának az összevetéséből, nem utolsósorban a szakértői vélemények alapján az teljes bizonyossággal megállapítható volt, hogy a rögtönítélő bírósági ítélet alapját képező tényállás nem felel meg a valóságnak." Ugyanakkor az indoklásban azt is rögzítették: "Azt ma már pontosan nem lehet megállapítani, hogy a szolgálattevő, a naplózó, a HÉV vezetője vagy esetleg Molnár Imre gondatlansága okozta-e a balesetet."
"Anyukám ezt már nem élhette meg - mondta Molnár Imre lánya -, meghalt három évvel korábban, és az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy hazajön apám. Én már csak abban bízom, hogy egyszer hazajönnek a maradványai. A sírkőre mindkettőjük nevét felírattuk. Amíg ez nem történik meg, úgy érzem, nem tettem meg mindent, amit megtehettem volna."
(Köszönet Károly Imrének a cikk megírásához nyújtott segítségéért és a kutatást támogató 1956-os Intézet Közalapítványnak.)
