Danilo Kis-konferencia Szabadkán: Valódi multikulti

szerző
Radics Viktória
publikálva
2007/19. (05. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A "multikulti", amit nálunk ironizálva divat emlegetni, a Vajdaságban élő valóság. Aki nem hiszi, járjon utána - a retúrjegy négyezer forint sincs, három óra múlva leszállhat a vonatról Szabadkán, és láthatja, hallhatja, kóstolhatja a multikulturális realitást.

A "multikulti", amit nálunk ironizálva divat emlegetni, a Vajdaságban élő valóság. Aki nem hiszi, járjon utána - a retúrjegy négyezer forint sincs, három óra múlva leszállhat a vonatról Szabadkán, és láthatja, hallhatja, kóstolhatja a multikulturális realitást.

A régió egészen sajátos kultúrötvözetét és életmódját a Milosevic-rendszer halálos csapásai és a vele járó brutális nacionalizmus roncsolta ugyan, de nem tudta tönkretenni. Megmaradt a "nyelv nélküli közös nyelv", a "többszólamú, alternatív kultúrmodell" (Thomka Beáta), még ha az ország, mely talajt és keretet adott neki - Jugoszlávia - nincs is többé. Olyan kultúra él és virul errefelé, melynek nincs országa. Van ellenben múltja, néprajza, jelentős művészete és irodalma, hagyományai és szokásai, gasztronómiája, imaginációja és kedélyes lelkülete.

A vajdasági magyar értelmiség egy része úgy kontrázott a Milosevic-éra valóban életveszélyes stratégiájára, hogy maga is nacionalistává vált, a nép ezt itt úgy mondja: "magyarkodóvá". A Fidesz haknijainak is megvan a kártékony hatásuk. Mindazoknak, akik úgy trianonoznak, mint a verkli, és visszasírják, ami elveszett, érdekes módon éppenséggel nincs szemük a régió sajátszerűségére, nincs fülük a nyelvi zsibongására, a valódi életére - mi több, ártanak neki, egyenesen bomlasztják a hagyományokat, melyek nem nemzetiek. Ahogy ezt egy egyszerű feketicsi ember megfogalmazta: "A sokféle összekeveredésből másvalami lett."

Végel László mellett Tolnai Ottó az a vajdasági író, aki immár ötven éve szüntelenül közvetít a szerb/délszláv és a magyar kultúra, irodalom, művészet között, és aki őrzi, folytonosan továbbírja és rekapitulálja a vajdaságiasság kevert lényegét, másságát. Tolnai geopoétikája roppant gazdag, sokrétű, és állandóan alakul. Művészi világa elképzelhetetlen a délszláv festők és kedvenc szerb írói nélkül. Különös vajdasági couleur locale az övé: ott vannak benne a montenegrói festők tájai, az Adria és Dalmácia, a Neretva, Isidora Sekulic esszéisztikájának érzékenysége és még sorolhatnánk nagyon sok, Magyarországon ismeretlen nevet - és ott van, él benne Danilo Kis is.

Budapest hajlamos kimerevíteni a centrum- periféria tengelyt, pedig könnyen lehet, hogy nem a vajdasági magyar kultúra szorul rá a mi figyelmünkre, hanem mi szorulunk rá a létező multikulturalizmus inspirációjára. A találkozás esélyét nyitotta meg többünk számára a minap a Knjizevni KISobran/Irodalmi Kis-ernyő című, kétnyelvű tanácskozás a szabadkai városi könyvtárban, melynek témája Danilo Kis szellemisége és a Korai bánat című, 1969-ben megjelent prózakötete volt.

Danilo Kis 1935-ben született Szabadkán, és 1989-ben halt meg Párizsban; az akkortájt még kozmopolita Belgrád volt szellemi otthona az otthontalanságban. Apja, Kis (Kohn) Ede magyar zsidó volt, anyja montenegrói, ő szerbül írt, s a noteszeibe olykor magyarul jegyzetelt; egyik utolsó fényképén ott van az íróasztalán a Jelenkor folyóirat. Szerette mondani, hogy Ady hatására lett író - merthogy költőként nem tudta őt utolérni; Petri György külföldi felfedezői közé tartozott, Esterházy pedig neki köszönheti - de szóról szóra, ugyanis elsajátította tőle (Bojtár B. Endre fordításában) - élete legnovellább novelláját (Mily dicső a hazáért halni).

Danilo Kist a nyomorúságos kerkabarabási gyerekkora és az apja halála köti Magyarországhoz; Kis Edét 1944-ben a zalalövői körzetből hurcolták gettóba, majd onnan Auschwitzba. A magyar nacionalizmus és fasizmus egy életre megsebezték az első fogalmazásait magyarul rovó, nagy szegénységben élő kisgyereket - az antropológia ezt "negatív történelmi-társadalmi-interetnikus tapasztalatból következő mentális sérülésnek" nevezi. 47-ben Kis az anyjával elkerült Crna Gorába, és pozitívra fordította a sérülést: máris elkezdte Adyt fordítani.

A Korai bánat című kisprózakötet, melyről a szabadkai tanácskozáson szó volt, a kerkabarabási gyerekkor emlékimpresszióit tartalmazza, egészen az apa eltűnéséig és az elutazásig. Mint azt Mihajlo Pantic belgrádi professzorral együtt megállapítottuk, a könyvecske mindennek ellenére (ez Kis életszlogenje: uprkos svemu) mennyországot idéz meg, nyomorban áztatott, de ép világot, amikor még együtt volt az anyához, a nőiséghez kapcsolódó organikus, meg az apához fűződő intellektuális, történelmi félteke. Mindazonáltal repedések, hasadások vonalai (ez Kis poétikájának kulcsszava: pukotina) futnak szét a teljességen, konkrétan is: az átvonuló katonák képében megjelenik a front, megmérgezi az életet az antiszemitizmus, és a holokauszt nyoma végül személyiséghasadással fenyeget.

Kis később egész családi ciklusában/cirkuszában (Korai bánat; Kert, hamu; Fövenyóra) ezt a háborús traumát, a megbélyegzést, a megaláztatást, az apa elvesztését dolgozza fel a legváltozatosabb írói eljárásokkal. Aztán a Borisz Davidovics síremlékében áttér a kommunizmus tragédiájára (annak idején Demszky lakására kellett menni a szamizdatban megjelent magyar fordításért), míg végül A holtak enciklopédiája című elbeszélésével világirodalmi mércével mérhető, halhatatlan remekművet alkotott. Közben folyamatosan reflektált az irodalomra, melyben az életet értelemmel telítő szellemi munkát látott, és tiltakozott a totalitarianizmus minden fajtája meg az ideológiai nyomások ellen. Azon kívül, hogy író, nem tűrt más meghatározást, és semmiféle jelzőt előtte; ellene szegült az erős, kemény identitásképleteknek.

Kisnek az orosz formalistákon és a világirodalmon edzett, modern irodalomszemlélete volt, és késő modern irodalmi eljárásokkal dolgozott; mindegyik könyve más stílusú. Abban, ahogyan szorosra húzta az élet-irodalom bonyolult kölcsönviszonyt, és ahogy súlyozta az irodalom egzisztenciális szerepét, nem a romantika köszön vissza, ellenkezőleg, túlmutat a posztmodern defetizmuson. Nem véletlenül tiszteli annyira Kist Tolnai Ottó: az ő életet és irodalmat egymásba áttörő, átforgató írói-költői munkája is e po-etika jegyében áll, ő is maradéktalan odaadással, egész való életét bevetve ír, és azt éli, amit költőien megteremtett.

Soha ilyen eleven tanácskozást, mint a Kis-ernyő alatt! A jelenlevők mindegyikében volt szeretet Danilo Kis iránt. Mind "alternatívok" voltak, mert nem nemzeti kultúrában, nem akadémikusan és nem a centrum-periféria tengelyen gondolkoztak, nem mentek bele identitásdiskurzusba, s a vidéket nem lesajnálták, hanem felfedezték. Magyarországról Mikola Gyöngyi, a szegedi Tolnai-szakértő jött el, Zágrábból Ladányi István, aki most a horvát-magyar kapcsolatokat fűzögeti. Velünk volt Lovas Ildikó is, aki nemcsak Szabadkán él, hanem Szabadkát éli és írja, és irodalomszervező munkája sem akármi, miként Bosko Krsticé sem, akinek Szabadkáról írt útikönyvét Budapesten is látni kellene a könyvesboltokban; Hózsa Éva komparatista és Marija Simokovic magyar származású szerb költőnő, aki szép (magyarul kiadóra nem találó) könyvet írt Palicsról. Újvidékről Zoran Djeric költő, polonista és kisológus jött el, Belgrádból Mihajlo Pantic író, tanár, és különös megtiszteltetés volt a "másik Szerbiához" tartozó (a nacionalista rezsimekkel szembeforduló) Mirjana Miocinovicnak, Danilo Kis özvegyének és az opus őrének a jelenléte. Tolnai Ottó nélkül - akinek Ágoston Pribilla Valéria, a városi könyvtár igazgatója készséges segítője volt - nem jött volna létre ez a szabadkai szimpózium, mely a szó platóni értelmében vett igazi, többszólamú szellemi lakoma és nagy találkozás volt.

A lakoma húsos része Palicson következett, a Szabadkától hét kilométerre lévő tóparti, ligetes fürdőhelyen, melynek verandás villái, nyaralói és vendéglői egészen sajátos stílusúak, számomra megidézik Kosztolányit és Csáthot, meg a régi regények fürdővilág-hangulatát. Itt lakik Tolnai Ottó a "Homokvárban"; mitologikus költészete már behálózta Palicsot, és összekötötte a világvárosokkal. Itt található a haragoszöld vizű tóba nyúló "Költői reménység foka". Szavatolom, hogy nem hatástalan elálldogálni rajta.

Szabadka, 2007. április 25-26.

szerző
Radics Viktória
publikálva
2007/19. (05. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra