"Életműve osztályhűségre, tisztaságra, közéleti bölcsességre tanít... Élete szinte lencseként gyűjti egybe fél évszázad minden eseményét, fordulatát" - hangzott a méltatás Dobi István sírja felett, s bár az első mondattal ma már alighanem kevéssé azonosul a közvélekedés, a második állítás nagyjából helytállónak tetszik. Az 1898 szilveszterén, Szőnyben született Dobi István ugyanis a negyvenes évektől egészen a haláláig az ország vezetőinek sorába tartozott, s a szalámipolitikának becézett hatalomátvételi procedúrában éppúgy jutott neki szerep, akárcsak 1956-ban, majd a forradalmi munkás-paraszt kormány stabilizálódásában.
Balról előz
A szegényparaszti származású, hat osztályt végzett Dobi némi 1919-es vöröskatonáskodás, majd egy évtizednyi szocdem párttagság és alapszervezeti elnökösködés után 1936-ban csatlakozott az ideológiai vándormadár, Eckhardt Ferenc Független Kisgazdapártjához. Az 1962-ben kiadott kétkötetes önéletrajzában (Vallomás és történelem) foglaltak szerint az elkötelezett népfi már ekkor következetes baloldali és kommunistaszimpatizáns volt, ám párttársa és utóbb pártelnöke, Nagy Ferenc visszaemlékezése szerint "a kisgazdapárt és a Parasztszövetség szervezése körül nem árulta el azt a baloldali hajlandóságot, amely később a kommunisták befolyása alá hajtotta". Dobi mindenesetre beépült az FKgP vezetésébe. Mint a földmunkásszakosztály és tagozat elölülője még Szárszón is szóhoz jutott, s 1943-as beszédében ekképp nyilatkozott: "A dolgozó parasztság felemelkedésének útját pedig a demokráciában és a szocializmusban látom."
1944-ben azután behívták katonának, s egy munkaszolgálatos század mellé osztották be, ahol hivatalos életrajza szerint "emberséges magatartásával megkülönböztetett tiszteletet vívott ki magának", míg más utólagos híresztelések éppenséggel kilengéseiről szóltak, melyek úgymond zsarolhatóvá tették személyét. A rövid szovjet fogságot követően mindazonáltal három párt is pozíciót kínált az eladdig csak a képviselő-jelöltségig jutó Dobinak, aki végül Rákosi Mátyástól kért hasznos eligazítást. "Én tanácsoltam neki, hogy maradjon a kisgazdapártban. Megmondtam, hogy mi majd minden erővel támogatjuk, s ha nehézségei lesznek, forduljon csak nyugodtan hozzánk" - írta e beszélgetésről a nagy tekintélyű moszkovita. Aztán majd eme érzékletes Dobi-anekdotával folytatta emlékiratát: "A kommunista párttól azért, úgy látszik, nem tudott szervesen elszakadni, mert egy alkalommal, talán 1945 szeptemberében látom, amint két-három kisgazdával vitatkozik a parlament folyosóján, s hallom, hogy az egyik megszólal: te ne beszélj, te kommunista vagy, most is itt a pártkönyved a zsebedben. S azzal már nyúl is biztos kézzel Dobi külső kabátzsebébe, s kihúzza onnan a piros tagsági könyvet. Amint négyszemközt maradtam vele, azonnal elvettem tőle, nehogy még valami bonyodalom származzon belőle."
Ilyesformán Dobi előbb államminiszter, majd földművelésügyi miniszter lett, ám vezetői tehetetlensége még a kisgazdamezőnyből is kirítt, így nem csoda, hogy Nagy Ferenc kormányfő többször is szabadulni próbált alkalmatlan beosztottjától. Csakhogy legnagyobb meglepetésére a szovjetek által igazított Szövetséges Ellenőrző Bizottság és személyesen Vorosilov marsall ragaszkodott Dobi kormánytagságához. "De itt van ez a Dobi. Jóravaló, demokratikus parasztember. Kár lenne őt eltávolítani a kormányból, mert nem érdemelné meg az ilyen elbánást" - hangzott a személyi érzékenységekre oly figyelmes Szviridov altábornagy, Vorosilov magyarországi helyettese intése, s a megrökönyödött miniszterelnök eztán nem is szabadulhatott Dobitól. Aki meg is hálálta a támogatást, s neve rendre ott szerepelt azon nyilatkozatok alatt, amelyek a kisgazdapárt reakciós elemeit, a köztársaság elleni öszszeesküvőket bélyegezték.
Nagy Ferenc 1947-es lemondatása után (amikor is Vida István 1977-es protokolléletrajza szerint a miniszterelnök úgymond Dobira testálta a párt vezetését), Dobi lett a kisgazdapárt elnöke, s rádióbeszédben határolta el magát elődjétől: "Nagy Ferenc és társai a régi úri bitangok világát akarták visszahozni." Vezetésével a 45-ben abszolút többséget szerző kisgazdapárt mindössze 15 százalékot nyert az 1947 augusztusi választáson, s bár ez az eredmény hőzöngésre késztette a párt indulatokban és kombinációkban mindenkor gazdag nagyválasztmányát, Dobi pozíciója nem rendült meg. Sőt, 1948 decemberében miniszterelnökké lépett elő, miután a szintén kisgazda és kedélyesen parírozó Dinynyés Lajos végképp elhasználódott. Egészen 1952 augusztusáig Dobi töltötte be a végrehajtó hatalom első számú tisztségét, ám valódi szerepe kimerült a koalíciós látszat, majd a paraszti képviselet biztosításában.
Ittas vezetés
Bár 1949-ben még gyorsan elvégeztettek vele egy gyorstalpaló főiskolát, Dobi a történelmileg oly eseménydús években jobbára legkedvesebb időtöltésének adózott. Marosán György, aki 1949-ben, a szovjet párt és állam vendégeként együtt nyaralt a Krímben a hivatalban lévő miniszterelnökkel, utóbb így írt erről: "...Dobival nagyokat iszunk. Nagyon tud inni - ebben verhetetlen. Ezt különösen akkor állapítottam meg, amikor meglátogattuk a krími Maszadra borkombinátot. Irigyeltem és egyben csodáltam őt. Az ivás az én problémáimat nem feledtette el velem." Marosánt nem sokkal később letartóztatták, majd halálra ítélték, míg "Dobi bácsi" tovább morzsolta miniszterelnöki működésének napjait. De hozzá nem értése és zavaró járatlansága (képtelen volt a minisztertanács üléseit levezetni és határozatokat kimondani) mind nagyobb főfájást szerzett mentorának, Rákosinak, akit saját visszaemlékezései szerint maga a Gazda, Sztálin ösztönzött Dobi felfelé buktatására, mondván: "Maguknak kényelmes Dobi, aki puha ember, miután tizenhét évig dolgozott egy 'jó' kuláknál, most ugyanolyan békésen dolgozik magukkal."
Így 1952-ben Dobit áttelepítették a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács elnöki tisztébe, s hivatalos életrajza szerint e posztról "növekvő aggodalommal szemlélte a szocializmus építésében bekövetkező torzulásokat". S amikor eme aggodalmainak állítólag hangot adott, hivatalát rövid időre a Városliget peremére telepítették át, hogy onnét kelljen a parlamenti fogadásokra bebumliznia. Rákosi egy szóval sem emlékezett meg ezekről a vitákról, viszont annál élénkebben rögzült benne a meglepetés, hogy 1953-ban, a Nagy Imrét miniszterelnökké előléptető moszkvai eligazításra Berijáék Dobi államfőt is elvárták. "Mindenki meg volt lepődve, hogy Dobit is meghívták, holott hivatalosan nem is volt a párt tagja, s minden jó tulajdonsága dacára tudtuk róla, hogy nem nagyon titoktartó, s környezetének, amelyben elég sok a kétes elem, mindent el szokott mondani..." Dobi azután a helyszínen is frappírozta Rákosit, midőn Nagy Imre nevét elővezette a szovjet párt prezídiuma, s az államfő egyedüliként így helyeselt: "Ez jó lesz, Nagy Imrét szeretik a parasztok."
Sávváltás záróvonalnál
Talán e halovány kiállásnak is volt némi szerepe abban, hogy az 1956-os forradalom napjaiban hivatalosan senki sem kérdőjelezte meg Dobi pozícióját. Valószínűbb azonban, hogy a viharos napokban egyszerűen kézre esett a Parlamentbe bebútorozó, nem akadékoskodó államfő, aki ha kellett, fegyverletételre felszólító nyilatkozatot adott közre, de ha úgy alakult, vita nélkül feleskette a Nagy Imre-kormány mindahány új és újabb tagját. Egyedül a Varsói Szerződés felmondásának szándéka késztette aggodalmas felszólalásra Dobit, aki Andropov nagykövettel való konzultációra kérte a kormányt. A kisgazdákkal újólag kapcsolatot kereső elnök (korábban szolid, de pozitív szerepet játszott Kovács Béla hazaengedésében), aki azonban a revánsra készülő kommunistáknak is hozta-vitte a híreket, november 4-én is a Parlament épületében tartózkodott. Saját visszatekintése szerint Tildy Zoltán testőrsége megelőzőleg letartóztatásba helyezte, s a pincében fogva tartotta, míglen a szovjet csapatok ki nem szabadították, ám más visszaemlékezők ettől eltérően örökítették meg e történelmi sorsfordulatot. Kopácsi Sándor például ekképp idézte az "észrevehetően most sem józan" Dobi találkozását a Parlamentet körülzáró szovjet csapatokkal: "Dobi vörös arccal, tántorogva közeledett. Az ezredes ráparancsolt, hogy írja alá a magyar csapatok kapitulációs nyilatkozatát. Dobiban azonban felcsillant méltóságának utolsó szikrája, és valami olyasmit mondott: ha a Szovjetunió képviselője beszélni akar velem, az irodámban rendelkezésére állok. Aztán megfordult, és bizonytalan léptekkel hivatali szobájába indult." Bibó István is találkozott az épületben posztoló Dobival: "Nem sokkal ottmaradásomat követően... jött Dobi István, és megkérdezte, hogy miért maradtam. Én mondtam, hogy demonstrációból. Nem szólt semmit, sötéten összehúzta magát, és azt kérdezte, hogy kapok-e enni. Mondtam, nem. Majd küldet."
November 4-e után komoly legitimációs tényezőként figurált az engedelmes Dobi, aki nemcsak felmentette a Nagy Imre-kormányt és feleskette Kádárékat, de körútjaival és nyilatkozataival a vidék népének pacifikálásában is szerepet vállalt. Elnöki hivatalának formális legitimáló erejéről árulkodtak egyebek mellett az 56-ot követő másfél évet végigszónokló Marosán beszédei is, amelyekben visszatérő fordulattá vált e tétel: "Hát én ugyanúgy Dobi Pista bácsi kezébe tettem le az esküt, mint Nagy Imre! Õ akkor törvényes?! Én nem vagyok törvényes?!" De miközben nagyban szolgálta (különösképpen 1957. májusi országgyűlési beszédével) az ellenforradalmi diskurzus uralmát, Dobi meglepő módon tovább ápolta kisgazda ismeretségeit is, s még segíteni sem átallt. Így például az idősebb Antall József (45-ös minisztertársa) megkeresésére közbenjárt az ifjabb Antall érdekében, s hatékony interveniálása Biszku belügyminiszternél sokat segített a kommunistákat "kibekkelő" leendő státusférfin. (Ehhez lásd Rainer M. János: Lemerülés vagy megkapaszkodás? c. tanulmányát az '56-os Intézet 2002-es Évkönyvében.)
1959 őszén azután végképp letette a voksát a forma szerinti társutas, s felvételét kérte az MSZMP-be. Különösebb fennakadás nélkül fel is vették, sőt még a Központi Bizottságba is bekerült. Eme aktust röviden így összegezte 1962-es, kilencszáz oldalas, ám az 1945 utáni eseményekkel szűk másfél lapon végző, s persze aligha saját kezű visszaemlékezésében: "Hazaérkeztem." A konszolidáció előrehaladtával Dobi István munkaköre újra pusztán ceremoniálissá szűkült: lapogatta Gagarin oldalát, átvette a Sába királynője érdemrendet az etióp négustól meg a Lenin-békedíjat a szovjet elvtársaktól, s a még Dobi Istvánnét is kitüntető iráni sah egészségére elmondott pohárköszöntőjében megemlékezett Reviczky Károly XVIII. századi latin Hafiz-fordításáról és Arany János perzsa metrumban írott verseiről. (Lásd Várkonyi Tibor: Õcsászári felsége, Beszélő, 1997/8-9.) S mindeközben kedélyes anekdotafigurává, sörös-boros viccek Dobi Pista bácsijává alakult. A Dobi és Kádár János közötti telefonbeszélgetés "itt Taskent / ittas kend" hacseki félrehallása máig számos változatban fellelhető a viccfolklór közforgalmában. Ám előrehaladott és egészségét felőrlő alkoholizmusa, amiről az utolsó fotóin egykönnyen felismerhető delíriumos tekintet is bizonyságot adhat, mind több protokolláris kellemetlenséget eredményezett, s az új gazdasági mechanizmus hajnalán amúgy is anakronisztikus figurává vált elnöknek immár mennie kellett. 1967-ben Losonczi Pál lépett a helyére (parasztelnök helyére paraszt - ez volt a kádári szövetségi politika egyik sarokköve), míg a nyugdíjas Dobi előbb az Országos Szövetkezeti Tanács elnöki székébe, majd alig egy évvel később a Munkásmozgalmi Pantheonba került át. Emlékét Budapesten a galopp mellett futó Dobi István út őrizte, s néhány községben mindmáig lelhetünk Dobi utcára.
Alkalmasint egy-egy kocsmával.
