„Ez végzetesnek bizonyult Kádárék számára”

Földes György történész, a Politikatörténeti Intézet igazgatója
szerző
László Ferenc
publikálva
2016/8. (02. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai – néhány hete jelent meg a Napvilág Kiadónál az e témának szentelt monográfia és válogatott dokumentumgyűjtemény. A szerzőt a kádári külpolitika alakulásáról, a legnyugatibb Kelet pozíciójáról kérdeztük.

Magyar Narancs: Kádár János külpolitikája, s nem a Kádár-korszak külpolitikája áll a két kötet címében: volt ebben valamiféle provokatív vagy éppen apologetikus szándék?

Földes György: Rövid és egyértelmű a válaszom: se ez, se az. Még csak az a szempont sem motivált, hogy így talán jobban eladható egy ilyen könyv. A magyar külpolitika 1956 és 1988 között – ez szélesebb téma lenne, s én nem törekedtem diplomáciatörténeti szempontból teljes feldolgozásra, minden korabeli külpolitikai vagy külkereskedelmi tárgyalás és egyezmény áttekintésére. A cím körülhatárolása felment e feladat elvégzése alól. Ugyanakkor Kádár személyének kiemelése nem a történelem szubjektivizálását célozza, hanem azt, hogy Kádár stratégiájának és e stratégia határainak megállapításával, taktikájának tanulmányozásával többet érthessünk meg azokból a külső és belső körülményekből, amelyek között a szocialista Magyarország egykor létezett. Ez a szándék magyarázza könyvem talán legfőbb újítását is: a kül- és a belpolitika szoros összekapcsolását az elemzés során. Úgy írtam meg, mintha egy több száz évvel ezelőtti korszakról írnék. Csakis az volt a szándékom, hogy elhelyezzem ezt a korszakot a magyar nemzet, a magyar állam történetében. És persze ebben sincsen semmi provokatív, hiszen történészként ez a munkám.

MN: Ez a három évtized a magyar külpolitika, Magyarország nemzetközi presztízse, és Kádár személyes nemzetközi tekintélye szempontjából is egyfajta sikertörténetnek észlelhető.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

FGY: Az ország az 1956. november 4-ét követő teljes elszigeteltségből a hatvanas évek második felére kitört, s előbb reformtörekvései, majd a hetvenes évektől az enyhülés következetes, és olykor a szovjet állásponttól is merészen eltávolodó képviselete révén valóban megnövelte nemzetközi tekintélyét. Magyarország presztízse a hetvenes-nyolcvanas években jóval meghaladta azt a szintet, amit az ország nagysága, lélekszáma vagy gazdasági súlya indokolt volna. Ez a felértékelődés természetesen nem csupán a magyar politika sikere, eredménye volt: része volt benne a két világhatalom játszmájának, hisz a Nyugat és olykor még a Szovjetunió érdeke is az volt, hogy a reformország szerepét önmagának kiharcoló Magyarországot látványosan megbecsülje.

MN: Ebből a megbecsülésből jócskán kijutott Kádárnak is, aki a dokumentumgyűjtemény tanúsága szerint is sokkalta több volt valamiféle ravaszkodó sutyeráknál: inkább tűnik nemzetközi összefüggésekben gondolkodó európai politikusnak.

FGY: Kádárnak először a keleti blokkon belül sikerült tekintélyt szereznie, már a kommunista pártok 1957-es moszkvai világtalálkozóján meggyőzően szerepelt. Magyarországtól nyugatra ekkor még értelemszerűen roppant negatívan ítélték meg a személyét, de a hatvanas évek végére itt is kezdett markánsan megváltozni ez az értékelés. Ebben szerepe volt az ország belső stabilitásának, de annak is, hogy Kádár önálló arcéllel rendelkező politikusnak bizonyult. Valóban szolgálni kívánta az enyhülés folyamatát, és a „békés egymás mellett élés” számára és a magyar vezetés számára többet jelentett a háború hiányánál. El kell olvasni, hogyan írtak vezető nyugati politikusok Kádárról vagy Kádárnak: Willy Brandttól George Bushig vagy Margaret Thatcherig. „Szívünk verése azonos” – írta Kádárnak 1983-ban az idősebb Bush az Air Force 2 fedélzetéről, majdnem azonos szavakat használva, mint Brezsnyev.

MN: Ez a nemzetközi tekintély jelentős részben abból a vélelemből eredt, hogy Kádár befolyással bír a Kremlben, hogy a szovjet pártfőtitkároknál súlya van a szavának.

FGY: Hogy Hruscsov becsülte és – úgy is mint saját választottját – kedvelte Kádárt, az köztudott. Ami Brezsnyev és Kádár viszonyát illeti, erről épp a könyv megírását megelőző kutatások során kényszerültem revideálni korábbi álláspontomat. Egyértelművé vált ugyanis számomra, hogy Brezsnyev igenis túllépett a Hruscsov leváltását követő napok konfliktusán, és hogy élete végéig nagyra becsülte Kádárt. Ennek a személyes érintkezésükben épp úgy számos nyoma volt, mint akár Brezsnyev 75. születésnapjának moszkvai ünnepségein, ahol Kádárt mintegy a többi szocialista vezető fölé emelték a jelzésértékű, nyilvános gesztusok. A Brezsnyev örökébe lépő Andropovval ugyancsak régi politikai barátság fűzte össze Kádárt, hiszen 1956-ban ő volt a budapesti szovjet nagykövet, s utóbb is többször tárgyaltak egymással. Gorbacsov szintén fokozott tisztelettel kezelte Kádárt, már csak azért is, mert ő egészen másképp tekintett a magyarországi reformokra, mint elődei. Ám Gorbacsov nemzetközi szereplése mégis véget vetett Kádár különleges helyzetének, mert ő más szintre emelte a szovjet külpolitikát.

MN: A Szovjetuniótól biztos távolságban lenni és a Szovjetunió biztos közelségében maradni – könyvében valahogy így jellemezte a kádári külpolitika stratégiáját. Melyek voltak e külpolitika sarokpontjai?

FGY: Kádár szocialista Magyarországot akart, és ehhez nélkülözhetetlennek tartotta a Szovjetunió támogatását, Magyarország részvételét a kommunista világmozgalomban. Nem akart az általa imperialistának ítélt Nyugathoz tartozni, de általánosságban is az enyhülés híve volt, és kiállt a nyugati kapcsolatok javítása mellett. Annál is inkább, mert idővel mind nyilvánvalóbbá vált: az ország vezetése csak abból az irányból képes érdemi hitelt szerezni a gazdaság fejlesztéséhez, illetve az életszínvonal és ezáltal a társadalmi-politikai stabilitás megőrzéséhez. Sőt az ország vezetése a nyugati hitelek segítségével előbb elodázta a valódi válságkezelést, majd nekilátott egy újabb gazdasági reform végrehajtásához. Vagyis döntően a belpolitika szolgálatába állított külpolitika volt ez: nyugodt körülményeket teremteni a rendszer működése és fenntartása, valamint bizonyos nemzeti érdekek érvényesülése számára. A függetlenség nem szerepelhetett a külpolitika által szolgálandó nemzeti érdekek között, ellenben a gazdasági-társadalmi fejlődés, a közös kulturális kincs gyarapodása igen.

MN: Itt említhető viszont a kádári külpolitika legnagyobb és tartós deficitje: a határon túli magyarság kérdésének folytatólagos mellőzése.

FGY: Kádár – és ezzel nem egy vezetőtársa is így lehetett – azt a következtetést vonta le a 20. század történetéből, és éppenséggel 1956-ból is, hogy a magyar nacionalizmus veszélyes. Veszélyesebb, mint a környező országok nacio­nalizmusai. Ez a döntően téves meggyőződés belülről fogta vissza Kádárékat, de korántsem ez volt az egyetlen, s pláne nem a legnagyobb akadálya annak, hogy a szocialista Magyarország felvállalja akár a konfliktusokat is a határon túli magyarság jogai érdekében. A Szovjet­unió sem nézte volna jó szemmel az ilyen vitákat. Azután a párizsi békéknek – ellentétben a Versailles környéki békékkel – nem voltak kisebbségvédelmi pontjai, s ezekben az évtizedekben voltaképpen egyetlen európai ország sem pártolta a nemzetiségi ügyek nemzetközi fórumokon való megtárgyalását. Kollektív kisebbségi jogokról Helsinki után sem esett szó, mely jogok amúgy ma sem szerepelnek a nemzetközi jogban, még ha született is már e tárgyban néhány ráutaló állásfoglalás. De mindez nem csökkenti a magyar vezetés felelősségét, hiszen egészen a nyolcvanas évekig még a problémák nyilvános megemlítésétől is tartózkodtak, és következetesen hátrasorolták a határon túli magyar kisebbségek ügyét a külpolitikai prioritások között. Igaz, Kádárnak ezzel kapcsolatban is volt belső használatra egy jól hangzó érve: nem akar olyan kijelentéseket tenni, amelyeknek azután mások, vagyis a határon túl élő magyarok innák meg a levét. Ez a gyakorlat azután csak 1985-től kezdett megváltozni, amikorra viszont a határon túli, főleg az erdélyi magyarság problémáinak mellőzése már a belpolitikai feszültséghez, a hazai értelmiség elégedetlenségéhez is jelentősen hozzájárult.

MN: Lehet-e röviden megvonni a kádári külpolitika mérlegét?

FGY: Tartózkodnék a sommás megállapításoktól, és nem is az volt ezzel a könyvvel a célom, hogy igazoljam vagy elítéljem ezt a külpolitikát. Hanem csak az, hogy a mai olvasó számára érzékeltessem, milyen kihívásokra milyen válaszokat tudott adni a magyar külpolitika, amely több-kevesebb sikerrel működött. De hogy milyen árnyaltan értendő a sikeresség, azt jól jelzi például a nyolcvanas évek hitelmenedzselésének „sikere”. Ez meghosszabbította és ugyanakkor meg is rövidítette a rendszer létét, hiszen a válsággal való szembenézés elodázására kínált időt, és ez végzetesnek bizonyult Kádárék számára. Kétségtelen, hogy ez a külpolitika értelmezte a nemzeti érdeket, szolgált egy antinacionalista nemzetépítési politikát, valóságos együttműködésre törekedett a nyugati országokkal is, komolyan harcolt az enyhülésért, miközben ragaszkodott a szocializmushoz, annak szövetségi rendszeréhez. Én rekonstruálni próbáltam ezeket a folyamatokat, azokat a nemzetközi és hazai struktúrákat, tereket, amelyekben lezajlottak. Megmutatni Magyarország helyzetét nemzetközi erőtérben 1956 és 1988 között. Nem igazolni vagy cáfolni, hanem megérteni, értékelni akartam Kádár külpolitikáját. A rendszervitákat nem a történészeknek kell lefolytatniuk.

szerző
László Ferenc
publikálva
2016/8. (02. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    reuters
    2016. április 02., szombat 20:20
    Na, igen. Mindössze az a probléma, hogy a Kádár rendszer tárgyilagos leírása alig egy negyedszázad múltával olvasható.
    Rendszerváltáskor, és azt követő hosszú években szó sem volt arról, hogy Magyarország anno a szovjet blokk irigyelt országa volt.
    Ezt a jó magyar nép is egy perc alatt elfelejtette. 89-90 után itt majd' mindenki üldözött és elnyomott volt (lett!) az előző rendszerben. (Bezzeg most már milyen jó nekünk, ugye kedves hölgyek-urak!)

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Sinkó Eszter és Kincses Gyula
Mi várható az egészségügyben?
Harc a független bíráskodásért
Interjú a lengyel ombudsmannal
Horváth Viktor író
Tankom – könyv 68-ról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra