Gegesy előszeretettel állítja be magát pártok felett álló politikusként; 2006-ig, amikor parlamenti képviselővé választották, a "nem vagyok politikus" fordulattal jellemezte magát. Országgyűlési megbízatását megelőzően a rendszerváltás idején vett utoljára aktívan részt az országos politikában.
1960-ban költözött Erdélyből Budapestre; tizenhárom éve dolgozott az Országos Tervhivatalban, amikor mint szamizdatolvasó és a Duna-kör szimpatizánsa 1989 elején fölvette a kapcsolatot a párttal. (Addig oly távolról figyelte a demokratikus ellenzéket, hogy például Kis János nevét álnévnek hitte.) A matematikus-közgazdász a plakátragasztást, gyűlésszervezést inkább szükséges nyűgként művelte, a háromoldalú tárgyalásokon a párt gazdaságpolitikusaként viszont annál szívesebben működött. Az aktív pártpolitizálás korszakát akkor zárta le, amikor a "négyigenes" népszavazással az SZDSZ országosan ismertté és népszerűvé vált. "Normális ember nem tölti az idejét politikai párttagsággal, hanem baráti körben megvitatja a dolgokat, és szavazáskor kinyilvánítja a véleményét" - mondta a Narancsnak. Civil hozzáállása - és újpesti illetősége - dacára 1990 őszén mégis őt szemelték ki ferencvárosi polgármesterjelöltnek; tekintettel arra, hogy mindkét nagyapja polgármester volt (Tordán, illetve Marosvásárhelyen), nem volt ez a valóságtól teljesen elrugaszkodott ötlet.
Az első négy év tapogatózása után Gegesy második polgármesteri ciklusa óta bontakoztak ki azok a fejlesztések, amelyekkel pályáját a köz társítani szokta: a Ráday utca, valamint az Üllői út- Mester utca-Haller utca-Ferenc körút által határolt városrész teljes átalakítása. Az ő hivatali ideje alatt lett a Ferencváros a leginkább befogadó a belső kerületek közül az alternatív - vagy egykor annak számító - kulturális kezdeményezések irányában, legyen szó a Stúdió K-ról, a Trafóról, újabban a Krétakörről (habár a Kultiplexre nemrégiben kimondott halálos ítélet némiképp árnyalja ezt a képet). Míg
a Ráday utca
sétálóutcává alakítása, az éttermek, kávézók, galériák beköltözése idővel növelte a Körúton belüli városrész ázsióját, addig a Körúton túli vadonhoz nem volt egyszerű hozzányúlni. Gegesy egyik legjobb lépésének tartják, hogy 1990-ben nem dobta a kukába a tanácsi rendszerben fogant középső-ferencvárosi rehabilitációs tervet; ma is ennek az elvei szerint zajlik a kerület megújítása. Kétség nem fér hozzá ugyanis, hogy a rangos ingatlanfejlesztési díjakkal kitüntetett városrehabilitációs program a főváros sikertörténetévé vált. Ahogy az is tény, hogy a magántőke bevonásával zajló városmegújítás nem volt alkalmas arra, hogy egyben szociális rehabilitációvá is váljék. (A Középső-Ferencváros rehabilitációjáról és a lakosság kicserélődéséről lásd keretes írásainkat.)
Mialatt zajlott a kerület szalonképessé tétele, a színfalak mögött Gegesy sajátos politikai manőverekkel biztosította magának a polgármesteri pozíciót. A helyi politikusok párthovatartozástól függetlenül elismerik kiváló érzékét ahhoz, hogy többséget teremtsen magának, habár a koalíció a saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent ez a kerületben 2005 után. Felróják neki, hogy az utóbbi években túl sokat "udvarolt" a jobboldalnak; miként azt is, hogy a kerületi eredményeket szívesen tünteti fel személyes sikereiként. Az első ciklus harmonikus együttműködéséről a testületi üléseken nosztalgikus frázisokkal szoktak megemlékezni, ugyanis akkor, az önkormányzatiság gyakorlatában egyedülálló módon, minden nagyobb párt adott alpolgármestert.
1994-ben, amikor a szabad demokraták és a szocialisták közösen kezdtek kormányozni, Ferencvárosban az önkormányzati választásokon a liberálisok a Fidesszel, az MDF-fel, a KDNP-vel közös jelöltet állítottak a szocialista aspiráns ellen, ami Budapesten mindössze három további kerületben fordult elő. Gegesy ezt a "jó hangulatú" képviselő-testületi munka és a szocialisták országos tarolása számlájára írja (Gegesy szerint 1994-ben a húszszázalékos támogatottságú liberális pártnak nem kellett volna koalíciót kötnie a szocialistákkal). 1998-ban és 2002-ben viszont már közös baloldali polgármesterjelölt volt, és stabilan hozta is a kétharmados többséget; a "középre állás" politikáját, a "pártok feletti" polgármester imázsát azonban lejjebb kényszerült adni.
A 2006-os polgármester-választáson is negyven százalékkal futott be az első helyen, pedig akkor már csak az SZDSZ jelöltjeként indult, és esélyeit egyaránt rontotta a nyilvánosságra került őszödi beszéd, pártja (részben emiatti) rossz szereplése a fővárosi választásokon, valamint a kerületi MSZP-SZDSZ-koalíció felrobbanása. Utóbbi elsősorban a 2005 elején
Gastorg-ügyként elhíresült
és maradéktalanul sosem tisztázott botrány folyománya. A Gastorg ellen hét éve tartott a per: a cég még a rendszerváltás előttről bírta jó néhány előnyös helyen található üzlethelyiség bérleti jogát, amelyeket tetemes nyereséggel adott tovább - ellenben az önkormányzatnak változatlanul az 1994-es árfolyamon fizetett. Amikor Ferencváros első fokon megnyerte ellene a pert, a Gastorg megegyezési ajánlatot tett, aminek kapcsán korrupciógyanúba keveredett Bánsághi Tamás vagyongazdálkodásért felelős szocialista alpolgármester és Hardi Róbert, a tulajdonosi bizottság liberális elnöke. Bánsághi hajlott a megegyezésre, a polgármester viszont továbbra is a teljes tartozás behajtását ambicionálta, ezért a rossz üzletre hivatkozva megvonta Bánsághi hatásköreit; ezeket aztán - a vagyongazdálkodási kivételével - csak 2006 tavaszán, a parlamenti választások két fordulója között adta vissza. A pozíciót addig egy fideszes képviselő, Zombory Miklós töltötte be. Végül a polgármester sem ragaszkodott a perhez (noha Gegesy szerint ő jobb alkut kötött az ajánlottnál). Korábban is előfordultak súrlódások; például amikor a testület lefújta a szocialisták szorgalmazta sportcentrum megépítését, és a kerület 2005-ös költségvetését egy Fidesz-SZDSZ többség fogadta el. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a 2006-os őszi önkormányzati választásokra a koalíciós pártok nem tudtak egy közös polgármesterjelöltben megegyezni.
Gegesy húzódozva ugyan, de 2006 tavaszán elindult a IX. kerületben egyéniben a parlamenti választásokon is, ahol a két forduló közötti nagypolitikai alku kedvezően alakult számára. Õ került ugyanis Kuncze Gábor és Pető Iván mellé harmadikként azon szabad demokraták közé, akiknek a javára visszaléptek a szocialisták; az MSZP Kökény Mihály volt egészségügyi minisztert áldozta be az első fordulóban csupán a harmadik helyen végzett polgármester érdekében. (Igaz, máig vannak olyan hangok, hogy a koalíciónak nem volt más választása: Gegesy ugyanis kijelentette, hogy ő semmiképpen sem lép vissza Kökény javára.)
Noha, mint említettük, 2006 őszén Gegesy nem koalíciós, hanem SZDSZ-jelöltként indult az újabb polgármesterségért (és győzte le Kökényt, valamint a kerületben nem különösebben ismert fideszes riválist), a kompenzációs pártlista közös volt. Ezen hátrébb szorultak a Gegesy-pártiak, s így csak az Emődy Zsolt vezette liberálisok kerültek a testületbe. A koalíció kiszámíthatóbb működését most első alkalommal a frakciók egymással - s nem a polgármesterrel - kötött szerződése biztosítja, ráadásul mindkét, korábban korrupcióval meggyanúsított politikus alpolgármester lett; mindez így együtt szűkítette Gegesy mozgásterét.
Gegesy helykeresése
ismeretében nem is annyira meglepő, hogy a szeptember közepén megtartott velencei frakcióülés után szakított az SZDSZ-szel. A frakciót ennek ellenére megdöbbentette, hiszen a megfontoltnak és pragmatikusnak tartott politikustól távol állnak a hirtelen megnyilvánulások. Míg a párt országos politikusai az előzményeket firtatták, addig a kerületben régóta érzékelték Gegesy rugalmas elszakadását és tudatos építkezését egy másik irányban, kilépési szándékáról pedig június óta tudomásuk volt. Fejszámolás nélkül is kikövetkeztethető ugyanis, hogy az SZDSZ-szel - még ha megmarad is önálló pártként - egyre kevesebb esélye lenne a kerületében a szavazók többségének megnyerésére, hiszen nemcsak az országos politikai klíma, de paradox módon a Gegesy nevével összefonódott városmegújítás is egy új, inkább a jobboldalhoz húzó szavazóréteget termelt ki a Ferencvárosban. E szavazatok - és a jobboldali pártok támogatása - megszerzése érdekében célszerű volt időben szakítania az SZDSZ-szel. Helyben nagyjából két éve ismert az a lokálpatrióta szerveződés (amit rajta kívül a testületből kimaradt SZDSZ-esek és egy szocialista képviselő kezdeményezett), melynek jelöltjeként a legközelebbi önkormányzati választáson várhatóan indulni fog. Ezzel nem tesz mást, mint kivonja magát a pártpolitikai csatatérről, és azt a stratégiát választja, amit az 1990-ben még liberálisként, 1994-től azonban már függetlenként induló Derce Tamás és Tarlós István is választott.
Bár a Kóka-pártiak az első sokk után megértőbben fogadták Gegesy bejelentését, úgy tartják, egyéniben bejutott képviselőként felelősség terheli azért, hogy a szabad demokraták veszítenek egy parlamenti mandátumot (az időközi választást ugyanis nagy valószínűséggel a Fidesz jelöltje nyeri). Gegesy egészen 2008 elejéig az SZDSZ egyik legaktívabb, a szakmai munkáért lelkesedő parlamenti politikusának bizonyult, aki pártos ügyekben ritkán szólalt meg. "dzkodott a fölösleges vitáktól, a személyes vagy ideológiai indíttatású csatározásoktól, viszont költségvetési kérdésekben felkészültnek és rigorózusan pontosnak bizonyult. Aktivitása különösen önkormányzati ügyekben pörgött fel. Például keresztülvitte a fővárosi bevételek elosztásáról rendelkező új forrásmegosztási törvényt, ami kiszámíthatóbbá tette a korábbi pénzelosztási gyakorlatot, és kedvezett a Ferencvároshoz hasonlóan rossz minőségű lakásállománnyal rendelkező, illetve intenzív lakásépítést végző városrészeknek. A parlamenti szorgalomból akkor vett vissza, amikor a márciusi népszavazás és Horváth Ágnes menesztése végképp elsöpörte a liberálisok programját. "Az elnökválasztás után nagyon hamar kiderült, hogy a párt által vitt vonal eredménytelen, adott esetben saját magának ellentmondó volt" - nyilatkozta Gegesy. A szeptember közepén megtartott frakcióülésen - ahol arról vitatkoztak, hogy továbbra is ragaszkodjon-e a párt a szakértői kormány felállításához és Gyurcsány menesztéséhez - a szőnyeg alá söpörték a nyilvánvaló belső konfliktusokat, aminek láttán Gegesy "az önállóan politizáló, kívülről felismerhető SZDSZ féltése miatt" indulatosan, de eredménytelenül lépett fel.
Sikerágazat
Ferencváros rehabilitációs programjához a kezdő lökést a nyolcvanas években kidolgozott urbanisztikai terv adta, amely a lerobbant, szlömösödő munkásnegyed helyett kertvárost képzelt a Körúton túlra. A kísérlet még a rendszerváltást megelőzően elindult - ekkor kezdték el három Tompa utcai tömb átalakítását -, de a pénz elapadásával kisvártatva meg is akadt. A piaci viszonyokhoz való átszabáshoz jó néhány, a többi önkormányzat gazdálkodásától eltérő megoldást kellett bevezetni. A volt tanácsibérlakás-állomány privatizálásával például nem lehetett volna összehangolt kerületfejlesztésbe kezdeni, ezért a Ferencvárosban csak a jó állapotú házakat alakították társasházakká. A lerobbant épületek helyére újakat építettek, azzal a meghatározó, Budapest építészeti hagyományaitól elütő különbséggel, hogy a tömbbelsőkben nagy, közös belső kerteket alakítottak ki a hátsó épületszárnyak helyén. Az új köztereket - belső parkokat, utcákat, tereket - a házállomány átalakításával párhuzamosan, és azzal hasonló súllyal kezelték.
Az önkormányzat rögtön a rendszerváltás után megalapította a városrehabilitációt bonyolító SEM IX Rt.-t egy francia bankkal közösen, s az összehangolt fejlesztés receptjét is francia városfejlesztési modelltől kölcsönözték. (A franciák afféle előretolt helyőrségként kezelték e befektetést, hogy magyarországi beruházások számára előkészítsék a terepet; igaz, a számításaik végül nem jöttek be.) A harmadik részvényes egészen az ezredfordulóig az OTP volt, amely a városrészben fejlesztő cégek számára biztosított hitellel üzletet.
A francia modell lényege az volt, hogy az önkormányzati ingatlanvagyonnal kapcsolatos napi ügyeket - azt követően, hogy a testület elfogadta a Körút és a Haller utca közötti zóna szabályozási tervét - kivették a hivatali útvesztőkből. A SEM IX tehát intézi a lerobbant házak bontását, és közművesítve értékesíti a telkeket. Mivel a befektetők "tiszta" ingatlanokat kapnak, hozzájárulnak a köztérfejlesztéshez is, a SEM IX pedig visszaforgatja a bevételeit a telkek előkészítésébe és a közterek kialakításába. A magánfejlesztések - lakások, szállodák és kereskedelmi létesítmények - értékét 1986-tól számítva százhúszmilliárdra becsülik a rehabilitációs területen, ami nagyjából hatvan különböző ingatlanos cég befektetésének köszönhető. Az építkezésekkel párhuzamosan közpénzből zajlik a megmaradó házak és a közterek felújítása, amihez Ferencváros a kezdetek óta harminchárommilliárd forintot tett hozzá; kétmilliárdot uniós forrásból, kilencmilliárdot pedig az 1996 óta létező városrehabilitációs keretből nyertek el. (Az alap az önkormányzatok ingatlanértékesítéseiből befolyt pénzeket osztja újra, de számos helyhatóság szabotálja a rendszert, arra hivatkozva, hogy úgyis Ferencváros lesz a nyertes. Tény: a tizenegy év alatt tizenhatmilliárd forint jutott az összes kerületre.) A városrehabilitációs modell máig vitathatatlan sikerrel működik, még akkor is, ha a bontások mértékét, az új épületek esztétikáját (a "fagylaltszínű" házakat) vagy a kivitelezés minőségét időnként vitatják is. A lerobbant budapesti városrészek felújítására tizennyolc év alatt nem született alternatív megoldás.
Árnyoldal
A ferencvárosi modell sikerének kemény ára van, a terület ugyanis nem értékelődne fel, ha ez nem járna együtt nagyarányú lakosságcserével. A felújított házak kis, gyakran komfort nélküli lakásait összevonják, a legrosszabb állapotú lakásokat lebontják. A felújított lakások bérlőinek van esélyük maradni, a többieknek cserelakást vagy pénzt ajánlanak fel. Míg a kerület egyre vonzóbbá válik kiscsaládos középosztálybeliek, fiatal értelmiségiek, befektetési céllal lakást vásárlók számára, addig a legkiszolgáltatottabb rétegek - a zömmel a hetvenes-nyolcvanas években beköltözött roma lakosság és a régebb óta ott lakó szegény, nem roma családok - jelentős részének el kell költöznie a rehabilitációs területről. A lakosságcsere mértékéről, következményeiről furcsa módon nem készültek átfogó felmérések, annál több az anomáliákat feltáró egyedi esetek száma az illegális lakók utcára kerüléséről vagy a kerület megbízásából dolgozó biztonsági cég velük kapcsolatos bánásmódjáról. Azt sem lehet tudni, hogy a kerületben maradt szegények milyen arányban kerültek előbb-utóbb a ferencvárosi gettóba, a Dzsumbujba (aminek a fokozatos felszámolása mellett döntött a kerület). Mindenesetre az önkormányzat adatai szerint senki sem került rosszabb körülmények közé; az ilyesfajta vádakat cáfolja például a SEM IX korábbi vezérigazgatója által készített tanulmány is. A meglehetősen szűk időintervallumra, a 2003-2005-ös évekre vetített adatai szerint a házak bontása miatt elköltöző lakosság fele maradt a kerületben, de jobb lakásban, a másik fele az elsősorban Kőbányán, Csepelen, Józsefvárosban vásárolt önkormányzati bérlakásokba költözött, melyeket, ha módjuk van rá, kedvezményes áron megvásárolhatnak. Nagy általánosságban a hivatal adatai szerint a lakosság kétharmada maradt a Ferencvárosban; ez a statisztika azonban csak a bejelentett lakókat veszi figyelembe.
A legutóbbi, nagy nyilvánosságot kapott csepeli ügy nem egyedi eset. Egy tizenhét tagú roma családot költöztettek ki Ferencváros egyik bontásra ítélt házából egy ötvenkét négyzetméteres csepeli bérlakásba. A hivatal négyfősként regisztrálta a családot, s habár tisztában volt azzal, hogy a lakásban ennél többen élnek, ezt a költözés hírére meglóduló "tudatos lakásszerzési akcióként" értelmezte. Gegesy belátja, hogy az általuk alkalmazott módszer "nem jó" ezeknek a családoknak, csakhogy ha minden - úgy véli, gyakran alaptalan - lakásigényt kielégítenének, lassulna a rehabilitáció. "Miután száznyolcvan családot mozgatunk meg egy évben, ha egynek kettőt adunk, akkor a következő évben már csak kilencven lakáshoz tudunk hozzányúlni. A hátralévő rehabilitáció ideje tíz év - úgy meg húsz lenne. Hát nem." Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke és Ladányi János szociológus szerint a kerületeknek helyben kellene megtartaniuk a lakosságot, és nem máshová - jellemzően külsőbb kerületekbe - "exportálni" a szociális problémákat, még ha az önkormányzati rendszerből logikusan ez a megoldás következik is. Ladányi szerint a cigányok rossz körülmények között, de integrált környezetben élnek a Középső-Ferencvárosban, ezzel szemben a kiköltöztetés kényszerpályát, egy lecsúszási folyamat kezdetét jelenti, hiszen a fővárosban kijjebb, esetleg vidékre szorulva csökkennek a munka- és iskoláztatási lehetőségeik.
