Magyar Narancs: Hogyan lesz egyszerre Budapest fõpolgármestere és európai parlamenter?
Demszky Gábor: Tizennégy éve dolgozom a különbözõ uniós szervezetekben, eddig is sokat tartózkodtam távol. Strasbourgot például sok magyar városnál jobban ismerem, annyit voltam ott. Úgy számolom, hat-hét napot leszek havonta kint, a többit Budapesten töltöm. Egy hónapban most is 26-27 napot dolgozom, azaz a hét végén csak egy napot töltök a családommal. A munkaidõ megosztása tehát nem lesz új, de régen rossz lenne, ha egyedül rajtam múlna, hogy Budapesten hogyan alakulnak a dolgok. Van egy kiváló stábom és öt hozzáértõ helyettesem. 'k a távollétemben is ellátják a feladatukat.
MN: Tényleg komolyan gondolja, hogy ha EP-mandátumot szerez, ki is megy?
DG: Igen. Határozott céllal megyek ki, és uniós képviselõ maradok mindaddig, amíg ezt nem sikerül megvalósítani. Azért megyek az Európai Parlamentbe, hogy a városok a jelenleginél több pénzhez jussanak az európai költségvetésbõl. Számomra továbbra is a fõpolgármesterség a legfontosabb munka, az unióban is a városi problémák megoldása a célom. Pénzt akarok szerezni arra, amire itthon nem tudnék.
MN: Egyszóval lobbizni megy?
DG: Igen. Azt a lobbitevékenységet kívánom folytatni Brüsszelben az összes magyar város érdekében, amit eddig Budapest javára végeztem.
MN: Miért bízik abban, hogy többet tud tenni a városokért a 732 EP-képviselõ egyikeként, mint most?
DG: Mert sikerorientált alkat vagyok. És ha azt látom, hogy a munkámnak vannak korlátai - és itthon bizony vannak -, akkor a megoldást keresem, márpedig itthon nem látom a megoldást.
MN: Miért? Épp a napokban sikerült jelentõs engedményt kicsikarnia a kormánytól.
DG: A múlt heti alkuban a tömegközlekedés és az útjavítás normatív finanszírozásával, a 4-es metró meghosszabbításával elértem a maximumot, ennél többet most nem tudok elérni. Az én életpályámon a következõ természetes lépcsõ Brüsszel, most ezt kell megmásznom.
MN: Vagyis a mostani az utolsó fõpolgármesteri ciklusa.
DG: Úgy tervezem, hogy 2006-ban is elindulok. Szeretném végigvinni, amit elkezdtem. Ha uniós támogatással a városfejlesztés nagyobb lendületet kap, akkor venni tudjuk az akadályokat, és behozzuk a lemaradást, amit az elõzõ kormány okozott. Ez a város érdeke és az enyém is, hiszen ez teremt esélyt, hogy újraválasszanak.
MN: Az akadályok vétele ráférne a városra, mert biciklivel, BKV-val és néha kocsival közlekedve is egyaránt tragikusak az állapotok. Milyen kézzelfogható elõnyei lesznek az új finanszírozási modellnek?
DG: A kátyúkra kétszer annyi pénz jut, mint eddig. Korszerûbb lesz a tömegközlekedés, több az új villamos. Végre ugyanaz a bérlet lesz érvényes a városban és az agglomerációban. A pénzügyi feltételek adottak, most már csak a technikai akadályokat kell legyûrni. Csipkártyás rendszer lesz, amivel mindenki annyit fizet, amennyit utazott.
MN: A városokért folytatott lobbizás szerintem a kampányban is vállalható cél. Ehhez képest az SZDSZ a többi párthoz hasonlóan szinte kizárólag belpolitikai üzeneteket fogalmaz meg, mint például az adócsökkentés.
DG: Arról beszélünk, hogy milyen Magyarországot képzelünk el az Európai Unióban. Én úgy látom, hogy az SZDSZ elõször nyerhet vissza valamit az 1990-es pozíciójából. Rengeteget tanultunk a múltból, én például azt, hogy nem szabad az ellenfeleket frontálisan támadni és az embereket megbántani a meggyõzõdésükben. Ehelyett elmondjuk nekik, hogy háromféle válasz van a kérdésekre: a konzervatív, a szocialista és a liberális, s ezek közül mindenki választhat. Ez az eljárás méltányos a riválisainkkal szemben. Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy a válaszadók többsége rendre a liberális alternatívát választotta.
MN: Ebben azért annak is szerepe lehet, hogy a "konzervatív" és a "szocialista" válaszok elég bárgyúra sikerültek.
DG: A riválisaink nyilatkozataiból dolgoztunk. De a lényeg az, hogy nagyon sokan ugyanazt gondolják az alapkérdésekrõl, mint mi. Ha sikerül megértetni velük, hogy közösek a céljaink, akkor már csak egy lépés annak az elérése, hogy ránk, liberálisokra szavazzanak.
MN: Egy nagy lépés az embereknekÉ
DG: Egyre többen megteszik ezt a lépést. Nemcsak a közvélemény-kutatások miatt gondolom így. Azt látom, hogy az SZDSZ újra érdekes lett. 1990 óta nem tapasztaltam ilyen érdeklõdést a különbözõ rendezvényeinken. Az emberek odajönnek, mosolyognak, kérdéseket tesznek fel, javaslataik vannak az adócsökkentéssel vagy az uniós munkával kapcsolatban.
MN: Ennek örülök, de nem anynyira a kampány hangneme érdekel, mint a hangsúlyai. Ez egy EP-választás, komoly európai tétekkel, a pártkampányok mégis szinte kizárólag a belpolitikára koncentrálnak.
DG: Vannak jelentõs belpolitikai tétek is. Ez a választás számunk-ra arról szól, hogy fontos párt marad-e az SZDSZ vagy nem. Ha igen, akkor 2004-2006 között nagyobb súlyuk lesz a liberálisoknak és a liberalizmusnak a kormányban, megvalósíthatjuk az adócsökkentési programunkat, és ez jót tesz majd a kormány népszerûségének is. Ha viszont bukunk, akkor szerintem a koalíciót nem fogják újraválasztani, és ez Budapestet is maga alá temetheti. De van még egy szempont. Mi nem választjuk külön az uniós és a belpolitikát. Ugyanazt mondjuk az európai színtéren, mint itthon. Ha itthon adót akarunk csökkenteni, nem mondjuk az ellenkezõjét Brüsszelben. A konzervatívok és a szocialisták például Brüsszelben megszavazták a munkaerõ-piaci korlátozások eltörlését, otthon viszont a külföldi munkavállalók elleni populista intézkedéseket hoztak. Mi, liberálisok nem keveredtünk ilyen ellentmondásba.
MN: Az EP-ben késhegyre menõ vita várható, hogy a következõ költségvetési ciklusban hogyan alakuljon a források elosztása. Mit szeretnének önök elérni?
DG: Jelenleg az unió költségvetésének durván 80 százaléka megy mezõgazdasági és vidékfejlesztési célokra, a városi források a maradék húsz százalékban vannak. Én azért fogok lobbizni, hogy ez az arány 70-30-ra változzon. Mivel a jövedelmek többsége a városokban keletkezik, több pénzt kell otthagyni vagy visszaadni, és kevesebbet elvenni.
MN: A redisztribúció csökkentésének szándéka logikus, de önmagában miért liberális cél a városok favorizálása? Úgy tûnik, hogy mivel az SZDSZ-nek vidéken nincs vesztenivalója, az agráriumban élõk képviseletét eleve átengedi a néppártoknak.
DG: Nem így van. Egyrészt a vidéki lakosság fele városlakó, és rájuk is gondolunk, amikor a városok ügyérõl beszélünk. Az agrárium jelenlegi támogatási rendszerével viszont tényleg nem értünk egyet. Ez nem jó a falvaknak sem. Hiszen az uniós agrárszubvenciók csak a jól mûködõ vállalkozásokat támogatják. Ezért csak azok profitálnak belõlük, akik már ma sem tudják eldönteni, hogy melyik John Deere traktorukkal menjenek tüntetni az ellen a kormány ellen, amelyiktõl a traktorvásárlási támogatást kapták. Az viszont minden falun élõnek jó, ha a közeli város fejlõdik. Ha be tudnak járni dolgozni vagy iskolába támogatott tömegközlekedéssel, az minden vidéken élõ embernek jó. Ha jó a kórház, hosszabb ideig élnek az emberek. A városok és az agglomerációk szorosan összetartoznak. Ha összeomlanak a városi közszolgáltatások, az a falun élõket is azonnal érinti. Többüket, mint ahányan a szubvenciókból részesednek. Ezért közös érdek, hogy a városok életképesek és versenyképesek maradjanak. Az adóreform mellett ezért a várospolitika az egyik fõ üzenetünk.
MN: Miért nem lehetett ezt jobban hangsúlyozni a kampányban?
DG: Egy kampányban nem lehet egyszerre mindent mondani, ezért döntöttünk úgy, hogy elsõsorban az adócsökkentésre fokuszálunk.
MN: Mindezek fényében az EU következõ hétéves költségvetésének vitájakor az agrárszubvenciók leépítésének kérdésében milyen álláspontot fog képviselni? Vidéken a kvótákat érzik az EU talán legpozitívabb hozadékának, ugyanakkor neoliberális gazdaságpolitikai szempontból a szubvenciók védhetetlenek, mert a piaci mûködés ellen hatnak.
DG: A probléma az, hogy Magyarországon egymillióan próbálnak a földbõl is megélni. Csakhogy ennyinek nem sikerül, mert nem is sikerülhet. Azt a pénzt, amit az EU az agráriumra fordít, az a nagyon kevés ember tudja igénybe venni, aki versenyképes. Mindössze 45-50 ezren vannak, akik 30 hektár feletti földterületen gazdálkodnak, közülük kétezren 100 hektár feletti birtokon. Az uniós agrártámogatások nagy része hozzájuk érkezik. Ez az, amin változtatni kell.
MN: De hogyan?
DG: A falusi szegény embert becsapja az a politika, amelyik azt ígéri neki, hogy a mezõgazdaságból az unió segítségével meg fog tudni élni. Az õ számukra munkahelyet kell teremteni helyben vagy a közeli városban, képezni és átképezni õket, hiszen õket veszélyezteti leginkább a munkanélküliség. Az agráriumban pedig az igazi megoldás az ökogazdálkodás és a tájgazdálkodás meghonosítása lenne, mert ehhez valóban el lehetne nyerni uniós támogatást. Azt azonban elismerem, hogy számunkra most nem ez a fõ csapásirány.
MN: Az, hogy Magyarország mennyit tud profitálni az uniós tagságból, jelentõs részben attól is függ, hogy sikerül-e átalakítani a közigazgatási rendszert, és a létrejövõ régiókkal betagozódni az EU megfelelõ struktúráiba. Hogyan látja a reform esélyeit?
DG: Borzasztó, amit a magyar politika ebben az ügyben csinál, egyetlen kormány sem meri vállalni a konfliktusokat a megyékkel. Elhatalmasodott a helyi érdek, a provincializmus és a butaság. Hiába készült több koncepció, a merev megyei és állami, közigazgatási struktúrákat nem sikerült áttörni. Túl sok az ellenérdekelt. De a pártokat sem látom, amelyek felsorakoznának a reform mögé.
MN: Hogyan lehet összeegyeztetni az SZDSZ atlantista, az iraki intervenciót pártoló külpolitikai álláspontját a párt által is kívánatosnak tartott közös uniós kül- és védelmi politikával, ami bizonyosan nem ezt az irányt preferálná?
DG: Annak, hogy milyen lesz Európa biztonság- és külpolitikája, óriási tétje van. Annak, hogy a szabadság, az emberi jogok, a kisebbségi jogok tisztelete általánosan elfogadott alapértékké válnak-e. Irakban sem Irakról, hanem a szabadságról és az emberi jogokról van szó, ezért támogatta az SZDSZ a magyar katonai kontingens kiküldését. Természetesen az Abu Ghraib-börtönben történteket elítéljük, és ez sajnos rontja az Irak-politika hitelét is. Egy óriási hiba történt, amit azonban nem távozással, hanem a jelenléttel és az ENSZ bevonásával kell orvosolni. Nekünk, rendszerváltó szabad országként azonban mindenképpen azon az oldalon kell állnunk, ahol a szabadság erõi vannak.
MN: Ez nagyon jól hangzik, de van realitása a közös külpolitikának?
DG: E pillanatban nincs. Az alapelvekben való megegyezésnek van realitása, minden másról óriási viták lesznek. De optimista vagyok. Az unió nem hajó, ami halad egy irányba, és mi csak felszállunk rá. Befolyásolhatjuk, hogy merre haladjon. Különösen Irak ügyében, ami az európai közvéleményt leginkább megosztó kérdés. Mi Lengyelországgal és az újonnan belépõ tagországokkal együtt komoly tényezõként formálhatjuk az európai biztonság- és külpolitikát. Sajnos amilyen jó az unió infrastruktúra-fejlesztésben, versenyszabályozásban, annyira csõdöt mondott minden európai válsághelyzetben. Az USA nélkül nem bukott volna meg a Milosevic-rendszer, nem jött volna létre a daytoni békeszerzõdés, nem született volna meg a kosovói rendezés. Európa nem tudott olyan erõt és határozottságot felmutatni, amivel mérvadóan befolyásolhatta volna ezeket az eseményeket. Amikor népirtás folyik, akkor nem elég beszélni: az Egyesült Államok, amikor elhatározza, békét teremt.
MN: Most Irakban nem volt népirtás, az indokokról pedig, amelyekre tavaly az intervenciót alapozták, kiderült, hogy nem helytállók.
DG: Ezt másképp látjuk, Szaddámot meg kellett buktatni. De nem hiszem, hogy nekem kellene a Narancs hasábjain biztonságpolitikáról vitatkoznom.
MN: Rendben. Európai parlamenti képviselõként azonban szavaznia kell majd az új európai alkotmányról. Az SZDSZ és ön az unió új alapdokumentumáról eddig fõleg azt hangsúlyozta, hogy nem elfogadható Isten vagy a kereszténység megemlítése, jóllehet a franciák ellenkezése miatt hónapok óta tudható, hogy az alkotmány világnézetileg semleges lesz.
DG: Valóban úgy tûnik, hogy nem lesz ilyen utalás, és ezt jelentõs liberális vívmánynak tartom. Azért ellenezzük a kereszténység említését, mert úgy gondoljuk, hogy az emberek egyenlõk, és ha az alkotmányban hivatkozás történik valamelyik világnézet kitüntetett szerepére, abból késõbb diszkriminatív eljárásokat lehet eredeztetni. Ezzel persze nem a keresztény értékeket tagadjuk, ellenkezõleg. A keresztény-zsidó civilizáció értékeit meg kell védeni Európában, és az egyházaknak történelmi feladatuk van ezen a területen.
MN: De milyen egyéb preferenciáik vannak az alkotmánnyal kapcsolatban?
DG: Az, hogy minél elõbb szülessen meg, mert anélkül az unió nem mûködõképes. Ezért azt remélem, hogy még az ír elnökség alatt megszületik az új alaptörvény.
Miklósi Gábor
