Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: A könyv alcíme (Mindennapi szociálpolitika a Kádár-korban), bizonyára megmelengeti az idősebb olvasók szívét.
Horváth Sándor: Lehetséges, de a "jóléti szocializmus" egyik legnagyobb ellentmondása éppen a szociálpolitika. Klasszikus értelemben ugyanis szociálpolitika alatt a piaci versenyből fakadó vagyoni egyenlőtlenségek tompítását értjük. Ám egy olyan rendszerben, ahol minden az állam atyáskodásán múlik, természetesen nem valósulhatnak meg a piaci verseny feltételei sem. Így aztán bajosan nevezhetünk szociálpolitikának olyan "vívmányokat", hogy például mindenki elmehetett dolgozni vagy lakáskérvényt adhatott be. Ráadásul nem létezett valódi szociális érdekvédelem.
MN: Végeredményben mindenki állami támogatásra szorult?
HS: Elvileg igen. Mivel minden állami monopólium volt, a rendszer társadalmi támogatottságát az állam juttatásokkal honorálta. Ennek az ötvenes évek elején még csak egy viszonylag szűk kör lehetett haszonélvezője - elsősorban a párthierarchia csúcsán állók, a különféle erőszakszervezetek dolgozói, illetve akiket a propaganda felhasznált: sportolók, művészek vagy éppen az élmunkások. És mivel akkoriban magántulajdonról még csak beszélni sem lehetett, az állam ezt különféle kiváltságokkal helyettesítette - e szűk réteg számára. Ugyanekkor a szociálpolitika mint fogalom megszűnt, hiszen elvileg a szocializmus megvalósítása jelentette a szociálpolitikát is. 1956 után azonban a korábbi jelszavakban már senki nem hitt, az új vezetésnek ki kellett találnia, hogy tudná a kiábrándult tömegeket elcsábítani, és egy olyan rendszer mellé állítani, ami a népakarat ellenében, fegyveres megszállás, megtorlás közepette jött létre. Kádár elég hamar felismerte, hogy a legegyszerűbben úgy tudja legitimálni és stabilizálni rendszerét, ha a juttatások és a juttatásra jogosultak körét jelentősen kibővíti. Jellemző, hogy a szociálpolitika és a szociális munka kifejezéseket 1957-től kezdik ismét használni; Budapesten, a Fővárosi Tanácsnál megalakul a Szociálpolitikai Állandó Bizottság is, bár a szó jelentése továbbra sem egyértelmű. Egyfelől a szűkebb - még a háború előttről származó - értelmezés élt, mely szerint a szociálpolitika elsősorban a családtámogatás, a gyermek- és ifjúságvédelem, valamint a munkaképtelenek gondozása, de emellett szociálpolitikának nevezték a teljes egészségügyi, oktatási és nyugdíjrendszert vagy éppen a lakáshelyzet kezelését. Ez a sajátos szociálpolitika kétszeres hasznot hozott Kádáréknak: nemcsak a rendszer társadalmi bázisát tudták megteremteni, de ugyanezt a bázist egyúttal kiszolgáltatottá, rendszerfüggővé tették. Ráadásul éppen ezt a gondoskodást lehetett az egyre nyilvánvalóbb nyugati jóléttel szembeállítani.
MN: Könyvében a budapesti lakáshelyzet megoldására tett lépések tekinthetők az egyik leghangsúlyosabb elemnek. Miért éppen a fővárost választotta kutatása tárgyául?
HS: Leginkább az izgatott, hogy a szociálpolitika hogyan jelentkezett a mindennapi gyakorlatban. Az országos elemzés valószínűleg érintetlenül hagyott volna egy sor jellemző problémát, ezért fókuszáltam a fővárosra. Mivel a gondoskodó hivatalnokok és a kérvényezők mindennapi kapcsolatai érdekeltek, elsősorban a Fővárosi Tanács, a pártszervezetek és a szakszervezetek alsó hatalmi szintjén keletkezett iratokból indultam ki. Ezek zömében a bürokraták rendre egymással vitatkoztak, miközben a fővárosi lakosság igényeire és érdekeire hivatkoztak. Ahogy időben előre haladtam, úgy tűnt, a juttatásokról folyó viták részleges megjelenése a sajtóban nem csupán fokozója, hanem okozója is volt a társadalmi egyenlőtlenségek tapasztalatának. Amikor már lehetett a kisnyugdíjasokról, a gyesen lévő nők munkaerő-piaci problémáiról vagy a lakások elosztásának visszásságairól nyilvánosan is beszélni, mintha a források szerzői, a hivatalnokok is Csipkerózsika-álmukból ébredtek volna fel. Holott ezek a problémák már az állami juttatások kiterjesztésekor megjelentek.
MN: A lakáshiány már a XX. század elején hatalmas problémát okozott a fővárosban. 1945-ben még inkább romlott a helyzet, és a hetvenes évekig, a panel megjelenéséig az új lakások építésének üteme enyhén szólva sem állt arányban az igényekkel. Ráadásul 1950-ben létrejött Nagy-Budapest, a lakosság száma több százezerrel nőtt. Hogyan lehetett ilyen körülmények között egy olyan ígéretet komolyan venni, hogy "nyugalom, elvtársak, előbb-utóbb minden dolgozó kap lakást"? Egyáltalán volt ilyen ígéret?
HA: 1956 előtt kicserélődött a főváros lakosságának jelentős része, a lakáshoz jutásnak pedig már 1944-től kezdve elég sajátságos módszerei alakultak ki. Az ostrom idején egyszerűen elfoglalták a lakásokat. A háború után az állam tette ugyanezt, majd az államosított lakásokat teljesen önkényesen osztogatni kezdte. Persze sokkal nagyobb volt az igény, mint amennyit teljesíteni lehetett, és ezzel az igénylők is tisztában voltak. Nem csoda, hogy a lakáskijárásnak kialakultak a különféle trükkjei. Például az igénylő beadott kérelmet a lakóhelyén, a munkahelyéhez tartozó kerületben, és ugyanezt tették a családtagjai is, így aztán elképzelhető volt az is, hogy tíz különböző lakáskérelem ugyanazokat az igénylőket jelentette.
MN: Vagyis az ügyeskedők jártak a legjobban?
HA: Minél közelebb volt valaki a párthoz, annál nagyobb esélye volt, hogy lakáshoz jusson, de legalább ennyire fontos volt a megvesztegetés, a kapcsolatok felhasználása. Nem klasszikus értelemben vett korrupcióról volt szó - legfeljebb utólag nevezhetjük annak -, hiszen az ilyesmi teljesen hétköznapi érdekkijárási módnak számított, enélkül lehetetlen volt bármit elérni. A rendszer eleve úgy működött, hogy már a hivatali illetékeshez is csak megvesztegetés árán lehetett bejutni, de például a lakáscserét is csak a "megfelelő" kapcsolatok révén lehetett engedélyeztetni. Az efféle mutyizás tehát hétköznapi gyakorlattá vált - ezt az emberek elfogadták, tudomásul vették, az efféle kijárás az egyedüli piaci érvényesülési móddá változott.
MN: Egyáltalán nem számított az igénylő szociális helyzete?
HS: Kezdetben a lakáskiutalásnál nem a szociális helyzet volt a legfontosabb szempont, de amikor már nagyon sok lakáskérvény összegyűlt, rájöttek, hogy át kell térni valamiféle igényjogosultsági rendszerre. A kiemelt státuszban a sokgyermekes, fiatal házasok - jellemzően fizikai dolgozók - voltak, ám az is jellemző volt, hogy ők a periférián lévő, alacsonyabb színvonalú lakótelepi lakásokhoz juthattak.
MN: Átadásuk idején a lakótelepi lakásoknak sokkal komolyabb presztízsük volt, mint a lepusztult bérlakásoknak.
HS: Valóban, hiszen a rezsi alacsony volt, ezért senkit nem zavart, hogy kispórolták a szigetelést... A panellakások hibái, az építők hanyagsága csak később kezdett kiütközni, bár szinte minden lakótelepnél már a kivitelezésnél előjöttek azok a problémák, amik később megsokszorozódtak. Ennek ellenére valóban nem lehet kizárólag negatívan beszélni a lakótelepek létrejöttéről. A második világháború után Budapest lakossága nemcsak kicserélődött, de jelentősen emelkedett is, ráadásul nagyon sokszor eleve az egykori nyomortelep helyén épültek a lakótelepek. De az már nem igaz, hogy ezek a beruházások az ott lakók problémáját oldották volna meg. A József Attila-lakótelep valóban a Mária Valéria-telep helyén épült, ám az új lakásokba nem a környéken élők költöztek be. A hátrányosabb státuszúaknak, például a segédmunkásoknak nem nagyon volt lehetőségük, hogy az állami elosztású lakásokból részesüljenek.
MN: Ők továbbra is szegények maradtak?
HS: Nem lehet általánosítani, de többségük továbbra is periférián maradt, ám a periférián élőkről nem illett beszélni - a probléma burkolt kezelésére a munkásszállók és a szociális otthonok rendszere szolgált. Ez utóbbiakba kerültek azok a teljesen elszegényedett nyugdíjasok, akik a létminimum alatt éltek, a legnyomorúságosabb munkásszállások egy részén pedig azok az emberek laktak, akiket ma hajléktalanoknak mondanánk.
MN: Mit jelentett a Kádár-korszak nyugdíjreformja, és miért szolgálta ez a rendszer legitimációját?
HS: A gyes, a családi pótlék és a nyugdíjrendszer kiterjesztése miatt a családok legkiszámíthatóbb állandó jövedelemforrásává az állam vált. A családok állami juttatásból részesülő tagjai azonban dolgozni szerettek volna: a kismamák és a nyugdíjasok beadványokkal árasztották el az állami szerveket, hogy engedélyezzék számukra a munkát. Azonban az egyre szűkülő állami beruházások és munkaerőpiac ezt nem tette számukra lehetővé, másrészt az állam is korlátozta munkavállalásukat, így kényszerből és érdekből is a második gazdaságban vállaltak munkát. Az állam ezzel elősegítette, hogy az emberek jelentős része megszokja, hogy jövedelmét a második gazdaságból egészíti ki. Az így megszerzett pénzt ezután akár ingatlanba is fektethették, mivel egy idő után ismét lehetőség nyílt a lakásvásárlásra. A jóléti rendszerekről szóló irodalom egyik legidézettebb szerzője, Esping-Andersen szerint minél kisebb arányban részesülnek az alacsonyabb jövedelműek az állami újraelosztásból, annál nagyobb az elosztási rendszer támogatottsága. A biztosítási elv kiterjesztésével Kádárék saját legitimitásukat is növelték. A nyolcvanas években ez a láthatatlan konszenzus bomlott fel a rászorultsági elv kényszerű bevezetésével, ami a nyugdíjak és segélyek elértéktelenedéséhez, egyúttal a rendszer támogatottságának csökkenéséhez is vezetett.
MN: Összehasonlítva a korábbi helyzettel vagy látva a mostanit, mégsem meglepő, hogy sokan nosztalgiával gondolnak a Kádár-kor szociálpolitikájára.
HS: Mivel a szocializmus négy évtizede alatt a többség a különféle juttatások haszonélvezője lehetett. A lakáskiutalás volt a csúcs, de emellett az olcsó étkezést, üdülést, utazást és egy sor más dolgot is említhetnék. Vélhetően ez iránt él a nosztalgia, ám az emlékezők arról hajlamosak megfeledkezni, hogy a nyolcvanas évek elejére az országban kialakult csődhelyzet miatt a juttatások rendszerét egyre inkább megnyirbálták, s - egyébként helyesen - a rászorultsági elv kezdett érvényesülni. Kádár nem véletlenül mondta 1984-ben azt, amit a könyv egyik mottójául is választottam: "Még a kommunizmusban sem lesz, hogy a dolgozó a jövedelmének felét juttatásban kapja. Ez a tendencia így tényleg nagyon veszélyes." Csakhogy a rászorultsági elv érvényesülésével Kádárék éppen azoknak a szimpátiáját veszítették el, akik a rendszer támaszának számítottak. A nyolcvanas évek közepére már nem lehetett mit szétosztani, és bár azt nem állítom, hogy ez vezetett a rendszerváltáshoz, kétségtelen, hogy hozzájárult a rendszer legitimációjának aláásásához - a rendszerhez közel álló társadalmi csoportok ugyanis egyre kisebb szeletet kaptak a tortából.
MN: Felelős-e ez a kádári szociálpolitika azért, hogy itt tartunk ma?
HS: Az emberek megszokták a juttatásokat, és húsz év alatt sem sikerült változtatni ezen a gondolkodásmódon. Több évtized telt el úgy, hogy az állampolgárok fejében fel sem merült a csoportos érdekérvényesítés lehetősége, hiszen a szocializmus alatt az egyéni érdekkijárások működtek. Ennek pedig a mai napig érezhető a hatása, egyebek mellett emiatt nem tudnak ma sem érvényesülni a civil kezdeményezések. Talán ezért is lehet populista ígéretekkel választást nyerni, miközben semelyik politikai erő sem mert komolyan a korábbi ellátórendszerekhez nyúlni. Sőt, mint Szalai Júlia szociológus kiváló tanulmányaiból kiderült, az állam a juttatásaival a rendszerváltás után tovább növelte az egyenlőtlenségeket. Ez a politika azonban - mint ahogy Kádár korában is - a többség szemében támogatható addig, amíg úgy érzik, rájuk is sor kerülhet a fazéknál. Az elmúlt húsz év azt mutatta, hogy az érvényesülés gyakran továbbra is a megfelelő kapcsolatokon múlik, a kiskapuk ugyanúgy megvannak, mint korábban - a legmagasabb szinten éppúgy, mint a legszegényebbek körében.
MN: Meg lehet változtatni ezt a "néplélektant"?
HS: Megváltozik magától, ha az autonómia nagyobb érték, mint a szolgalelkűség. Márpedig ez nem csupán kulturális, hanem gazdasági érdeke is mindenkinek. A jólét szoros összefüggésben áll a társadalom tagjainak autonómiájával és érdekérvényesítő képességeivel is.
