Kádár 100

Kádár vadászik

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2012. máj. 25., 12:05
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

„Országgyűlés van, most nem tudok menni. Kádár”. Mérges lett erre az öreg vadász, és küldött még egy táviratba öntött jó tanácsot, amit azután a jeles vezető meg is fogadott: „A bika most bőg, a Parlament meg egész évben nyitva van. Ha lőni akar, akkor most jöjjön”.

A vadászat különleges jelentőségéről, státuszjelző és sokszor pozícióteremtő szerepéről már könyvtárnyi irodalom született. Az sem számít újdonságnak, hogy a vadászat és annak körítése jelentette élvezeteket a papíron egalitárius rezsimek vezetői, így a honi kommunista pártelit sem vetette meg. Nagy vadász volt már Rákosi Mátyás is, Kádárnak pedig egyszerűen szenvedélye volt a puskás erdő-, mezőjárás. Olyannyira központi jelentőségű volt életében e passzió, hogy személyesen is részt vett az elit vadásztatását szolgáló szervezeti, sőt hellyel-közzel szabályzati elemek kialakításában. Mint látni fogjuk, ez nem holmi öncélú foglalatosság volt nála.
A vadászhierarchia sok tekintetben tükrözte a pártbéli és az állami alá-fölé rendeltségi viszonyokat, sőt sokszor leképezte a hatalmi harcokat és az azok hatására bekövetkezett változásokat is. Annak jelentőségét sem szabad lebecsülni, mennyi intrika zajlott, hány személyzeti, sőt talán politikai-stratégiai döntés született meg a vadászatokon vagy az azokat követő vacsorák fehér, netán kockás abroszos asztalánál. Ezen felül úgy tűnik, hogy a vadászat, a vadásztársasági élet a maga nemében (a benne résztvevők számára mindenképpen) intim terepét Kádár felhasználta arra is, hogy egy nagyon sajátos, összetartó (a minden lózung dacára szélsőségesen férfiközpontú kádárizmusban egyedül „természetes”) férfiközösséggé kovácsolja a nómenklatúra tagjaiból álló, sokszor széttartó érdekek által tagolt, személyes ellentétektől is sújtott testületet.

Kádár és Brezsnyev közösen vadászik

Kádár és Brezsnyev közösen vadászik

Fotó: MTI

Kádár Jánosról az ötvenes–hatvanas évek új elitjét kutató történész, Majtényi György is megállapítja, hogy az elsők között lépett a vadászok sorába. Egy ideig persze úgy a vadász, miként a politikai hierarchiában is voltak, akik előtte álltak – arról nem is szólva, hogy az ötvenes évek elején volt olyan három éve, amíg fel sem merülhetett benne, hogy puskát fogjon a kezébe (ezt akkoriban inkább rabtartói hordták a vállukon). Uralmának konszolidációja után azonban elérkezettnek látta az időt arra, hogy az államügyek után kezébe vegye a vadászélet irányításának nehéz feladatát is. 1963-ban személyesen döntött a párt- és állami vezetőket összefogó, legendás Egyetértés Vadásztársaság megalakításáról. Ezzel – ahogy az akkori uralmi elit vadászatait is kutató történész fogalmaz – a párt első embere gyakorlatilag újrateremtette a háború előtti társasági élet egy darabját – a Kádár-korban sehogy vagy csak csökevényesen létező nyilvánosság kizárásával. A vadászatokat a gyakorlatban a Földművelésügyi Minisztérium vadászati osztálya szervezte, ám Kádár János személyesen felügyelte a vadak űzését és elejtését. Mi több, egészen a nyolcvanas évekig (amikor személyével együtt rendszere is erősen megfáradt) kizárólag rajta múlt az is, ki lehet tagja az elit vadásztársaságnak. Csak hogy képben legyünk: a kiválasztott szűk körbe tartoztak az Elnöki Tanács elnöke, az állampárt MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, továbbá a Központi Bizottság titkárai (a kommunista rendszerek összehasonlító vizsgálatában ezek a kulcsfontosságú pozíciók). Emellett bebocsátást nyertek a honvédség, a belső elhárítás vezetői, továbbá a média jelentőségét demonstrálandó a rádió és televízió elnökei. Később bővült a kör, hiszen bekerülhettek jól teljesítő megyei első titkárok, tanácselnökök és országos hivatalok vezetői. Másrészt nyitva volt az Egyetértés Kádár régi harcostársai előtt is, még ha beosztásuk ezt nem mindig is indokolta volna. A vadász NB I-ből való kiesés egyenértékű volt a kegyvesztettséggel, amit gyakorta követett a formális pozícióvesztés (igaz, máskor pedig a rang- és hivatalvesztés járulékos büntetése volt a top vadászligából való kizárás). Az is jellemző volt, hogy a vadászatokat szervező minisztérium munkatársai úgynevezett elsődleges vadvédelmi területeket jelöltek ki a pártelit számára: Gemencen, Gyulajon, Telkiben, Gyarmatpusztán, Lovasberényben és Visegrádon; a gyarmatpusztai elkerített vadaspark például egykor még Sándor Móric gróf, a legendás Ördöglovas birtoka volt. Ezen felül a területileg illetékes erdészek a minisztérium utasítására kerítést húztak a vadászterületek köré, akkori áron csillagászati összegnek számító hetvenmillió forintos költségen. Az elkerített területeken megannyi reprezentatívnak számító vadászház épült – melyeket természetesen csak az Egyetértés tagjai használhattak. Az elkerített vadászterületek persze alkalmat kínáltak remek üzletek lebonyolítására is. Az említett történész, Majtényi írja le azt az esetet is, amikor a nyolcvanas évek elején addig vadásztatták a Mercedes cég vezetőit, míg az elejtett vadak értékéből ki nem jött az Egyetértés-tagok által megkívánt Mercik ára (melyeket azután le is szállítottak, formailag a megfelelő minisztériumoknak és állami szerveknek).

A vadásztársaságokban (miként más, zömmel férfiközösségekben) korábban is, s alighanem azóta is, megszokottak a beavatási szertartások. Eme rituálékon azonban az állampárt magas állású vezetőinek is részt kellett venniük. Az Egyetértésben a hatvanas–hetvenes években állandósultak azok a vadászavatások, melyeknek elengedhetetlen része volt az elfenekelés. Ennek során az újonc vadászt az elejtett vadra fektették és az avatópálcával a fenekére sújtottak – lehetőség szerint csak finoman. Az Egyetértés éves ünnepségei közé tartozott az évadzáró vacsora, melyet Budapesten a Tiszti Házban, vagy Lovasberényben, a Honvédelmi Minisztérium vadászházában tartottak. Ezeken ismert művészek és a kor ünnepelt kabarésztárjai dobták fel a hangulatot – gyakori vendég volt Hofi Géza is. A szakmai vendégek között pedig a korszak legendás vadászai tűntek fel, mint például az ötvenes években még kitelepített, ám utóbb rehabilitált gróf Széchenyi Zsigmond, akinek a szocialista vadászkultúra fejlesztéséhez nyújtott pótolhatatlan tanácsait honorálta is a pártállam: nem csak könyveit adták ki, de utolsó vadászútjait is finanszírozták. Egy formailag erősen anekdotikus, bár alighanem igaz történet szerint Kádár az Egyetértés egyik hatvanas évekbeli fácánvadászata után e szavakkal fordult a csaknem százszázalékos találati aránnyal dolgozó (a két elhibázott szárnyas miatt mégis morgolódó) „deklasszált” arisztokrata mestervadászhoz: „Széchenyi elvtárs, maga nagyon jól lő, gratulálok!”
Az ancien régime vadászhősei közül nem Széchenyi Zsigmond az egyetlen, aki kényszeredetten bár, de szolgálatot vállal az új puskások mellett. Például 1949-ben vadászati alkalmazottként dolgozott Kittenberger Kálmán, gróf Teleki József, Altai Emil, Horthy egykori fővadásza – Rákosi – és a letartóztatásáig Kádár vadászatait pedig Nagy Endre egykori csendőr százados, egy Hatvany bárólány férje szervezte, aki afféle vadászcimboraságba is került az akkori és a leendő pártfőtitkárral.
Annyi biztos, hogy az Egyetértést Kádár János a saját személye köré szervezte – az általa hozott szabályok és a megkövetelt minták csak addig éltek, míg saját személyét is a középpontban tudta tartani. Amíg tudott, addig egyensúlyt teremtett – legalábbis az erdőben – az egymással sokszor ellenséges viszonyban lévő vadásztársak között, akik az Egyetértésen belül gyorsan létrehozták a saját klikkjeiket. A pártvezetők amúgy megdöbbentően sok időt töltöttek vadászattal. 1971-ben például – legalábbis minisztériumi kimutatás szerint – Fock Jenő, a minisztertanács akkori elnöke 90 napot töltött vadászattal, de a második helyen közvetlenül Aczél György állt, akinek a kultúra kézi vezérlése mellett maradt ideje arra is, hogy 64 napot „cserkeljen”.

Mai programok
Az Egyetértés végül 1989-ben, nem sokkal Kádár halála előtt szűnt meg – akkorra már közfelháborodás tárgya volt, hogy a privilegizált vadászok évtizedeken át térítésmentesen űzhették a vadat. Kádár életében azonban egészen kivételes szerepet játszott a vadászat, s ennek révén néhányan meglepő bizalmi pozícióba is kerülhettek. Erre utal a még a negyvenes–ötvenes évek fordulójáról (Kádár karrierjének első, még ideiglenes csúcspontjáról) származó anekdotikus történet, melyet Rácz Antal írt meg néhány éve a Rubiconban. Ezek szerint Kádár megbeszélte a rutinos öreg gyarmatpusztai vadászmesterrel, Stoflitz Ferenccel, hogy ha lát egy „beállt” bőgő bikát, akkor táviratozzon Budapestre. Szeptember elején azután megérkezett a távirat a gyermelyi postáról: „Kádár elvtárs! Bőg a bika, tessék jönni. Stoflitz”. Kádár bokros teendői miatt nem tudott menni, így maga helyett szintén sürgönyt küldött: „Országgyűlés van, most nem tudok menni. Kádár”. Mérges lett erre az öreg vadász, és küldött még egy táviratba öntött jó tanácsot, amit azután a jeles vezető meg is fogadott: „A bika most bőg, a Parlament meg egész évben nyitva van. Ha lőni akar, akkor most jöjjön”.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2012. máj. 25., 12:05
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Népszavazás előtt
Mi lesz a bulinegyeddel?
Hódmezővásárhely
Interjú Márki-Zay Péter polgármesterjelölttel
Színházi melléklet
Andrei Şerban, Fekete Ádám, drámapedagógia
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra