Mádl Ferenc az elnökjelölt: Vissza az ablakon

publikálva
2000/19. (05. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Múlt szerdán véget ért az államfőválasztás körüli hosszú politikai játszma, és lényegében eldőlt, hogy a köztársaság második elnöke Mádl Ferenc lesz. Azután, hogy Torgyán József bejelentette, nem pályázik a címre, a két nagyobbik koalíciós partner minden különösebb fakszni nélkül, záros határidőn belül megállapodott a jelölt személyében. Hosszú alkudozásról, Torgyán győzködéséről, kölcsönös zsarolásról szó sem volt.

Múlt szerdán véget ért az államfőválasztás körüli hosszú politikai játszma, és lényegében eldőlt, hogy a köztársaság második elnöke Mádl Ferenc lesz. Azután, hogy Torgyán József bejelentette, nem pályázik a címre, a két nagyobbik koalíciós partner minden különösebb fakszni nélkül, záros határidőn belül megállapodott a jelölt személyében. Hosszú alkudozásról, Torgyán győzködéséről, kölcsönös zsarolásról szó sem volt.

Azt még az általunk megkérdezett ellenzéki politikusok is elismerik, hogy Orbán és Kövér kitűnő politikai húzással emelték ki a kalapból a 69 éves jogászprofesszort: az ellenzék tanácstalanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mind az SZDSZ, mind az MSZP elnöke, Magyar Bálint és Kovács László az elnökjelölttel folytatott konzultáció után, de igazából már előtte bejelentették, hogy semmi kifogásuk a konzervatív koalíció konzervatív jelöltje ellen. (Ezt az ellenzéki álláspontot bírálja Bauer Tamás cikkében, lásd 42-43. oldal.)

De ki az a Mádl?

- kérdez vissza az index.hu című internetes lap olvasóinak többsége a Medián kérdésére, amely a jelölt alkalmasságáról firtatja a közt.

Pedig Mádl Ferenc az első ciklusban, 1990 és 1994 között az Antall-kormányban különféle magas állami tisztségeket töltött be: az MTA és a bankfelügyelet felügyelője éppúgy volt egy rövid ideig, mind az ÁVÜ igazgatótanácsának elnöke, hogy aztán az iszlám fundamentalizmussal szemben a szalonképesnél némiképp több megértést tanúsító Andrásfalvy Bertalan örökébe lépjen a kultuszminiszteri poszton. Mádl legnagyobb politikusi teljesítménye mindenesetre, ami e magas sarzsikra predesztinálta, a közhiedelem szerint Antall Józsefhez fűződő közeli barátsága volt, bár az is igaz, hogy ellenzéki politikusok is jóravaló, kedves úriemberként őrizték meg emlékezetükben ebből a korszakból. (Azt a kérdést már csak a legrosszmájúbb kritikusai teszik fel, hogy ugyan miként juthatott 1961-ben többéves franciaországi ösztöndíjhoz az akkor még ifjú jogtudós. De ne komcsizzunk itt, kérnénk tisztelettel.) Mentora halála után az ős-MDF-es Mádl mindenesetre -O´sváth György mellett - talán a legtöbbet tette azért, hogy az erős naftalinszagot árasztó, a tradicionális konzervatív jobboldalhoz tartozó öregurak, az MDF - mondjuk így - posztdzsentroid frakciója a szárnya alá vegye Orbán Viktort. Mádl és O´sváth hozták össze a később Polgári Együttműködés fedőnév alatt futó szalont és szellemi klubot, ők voltak azok, akik az MDF-es szellemi hátországot a Fidesz mögé vetítették az 1994-es választások után. Mádl nem kevés energiát feccölt abba is, hogy a jobboldali pártok közösen lépjenek fel a ´94-es önkormányzati választáson.

A Fidesz ezt 1995-ben hálálta meg, amikor - a KDNP-vel és az MDF-fel közösen - köztársasági elnökjelöltként elindították Göncz Árpáddal szemben. Hogy Mádl személy szerint tulajdonképpen mi kifogásolnivalót talált Göncz Árpád ténykedésében, az sem akkor, sem azóta nem derült ki (mint ahogy most sem számolt be arról, hogy mit fog másként csinálni a leköszönő elnökhöz képest): akkori első nyilatkozatai szerint mintha maga sem vette volna komolyan a dolgot, de később rászólhattak, mert kissé militánsabb hangnemet ütött meg (de szigorúan a jó ízlés határain belül). Érdekesség, hogy a Torgyán vezette kisgazdák 1995-ben nem sorakoztak fel mögé: akkortájt épp a közvetlen elnökválasztás volt a mániájuk, és inkább kivonultak a szavazásról.

Mádl elindításának 1995 nyarán mindenesetre más értelme, mint a jobboldali egység megtestesítése, aligha lehetett. Ezen akkor akár még mosolyoghattunk is; azonban most visszatekintve, mind a jelölés, mind a jelölés elfogadása bölcs politikai előrelátásnak tűnik. Mádl a vesztes elnökválasztás után visszavonult a politikától, úgy tűnt, végleg. Ezekben az években a Narancs több munkatársa a Rudas fürdő brüggjében látta őt nagy rendszerességgel viszont, és semmi, de semmi nem utalt arra, hogy itt egy leendő közjogi méltóság áztatja rokonszenves, öreg csontjait. Itt az az ember, akiből a Fidesz bazári majmot csinált úgy, hogy neki is jólesett, gondolhatta volna ekkor az ember. És mekkorát tévedett volna!

Nyugalom a fősodorban

Hogy mikor dőlt el az, hogy Mádl Ferencből mégiscsak a Magyar Köztársaság elnöke lesz, nem tudható. A Fidesz elnöksége a múlt szerdán nagyjából a sajtóval egy időben értesült e fejleményről, valamint a koalíciós szerződés módosításáról (erről később még lesz szó); kifogást ekkor már az sem emelhetett, akinek ez a vakmerőség esetleg megfordult volna a fejében. A jelek szerint a legnagyobb kormánypárt két vezetője, Orbán és Kövér döntöttek így; tán Stumpf és Áder lehettek még beavatva.

Az, hogy Torgyán József és csapata mikor tudta meg, hogy ők Mádl Ferencet jelölik államfőnek, már fogasabb kérdés. Egyes koalíciós források szerint Orbán és Torgyán már a koalíciós szerződéskötés pillanatában tisztázták, hogy a kisgazda pártelnök nem lesz államfő; más informátoraink viszont - és ez tűnik a valószínűbbnek -úgy vélik, Orbán az elmúlt két év során követett taktikája (miszerint hagyni kell, hadd lebegtessen Torgyán, hisz a végén saját magát fogja lejáratni: a koalíció felrúgásához pedig nem lesz mersze) vált be tökéletesen.

Mert ha a kisgazdákat a Fidesz némiképp meg is vigasztalta a politikai túlélés lehetőségével, az bizonyos, hogy Orbán megmutatta, ki az úr a koalícióban. Torgyán, bárhogyan is próbálja magyarázni, látványos, megsemmisítő vereséget szenvedett: nemcsak hogy nem ő lett az elnök, de pártja még csak nem is javasolhatott senkit. És a tetejébe még jó képet is kell vágnia az egészhez. A Fidesz Mádl Ferenc jelölésével továbbá lenullázta az MDF-et is: nemcsak hogy végképp kiszervezte mögüle a tradicionális, antallista konzervatív jobboldalt (Mádl és mindaz, amit megtestesít, a tiétek volt, de most már a miénk - szól az üzenet), de avval, hogy nem vonta be a jelölésbe, meg is alázta a fórumot.

És ugyanezt tette az ellenzékkel is. Amihez persze kellett az ellenzék megosztottsága és rövidlátása is. A nagyobb felelősség ebben kétségtelenül az MSZP-é, hiszen az SZDSZ egyedül nem is állíthatott volna jelöltet. Viszont ha az MSZP mégiscsak előrukkol Glatz Ferenccel vagy Medgyessy Péterrel, őket az SZDSZ nem támogatta volna, és ismét nyilvánvalóvá válik, hogy a baloldali és a liberális párt egyelőre képtelen az együttműködésre. (Amely együttműködés pandanja a túloldalon a jobboldal sikeréhez vezetett 1998-ban.) Ez persze nyilvánvalóvá vált így is: még egy apró győzelem a kormánykoalíció számára. A szocialistáknak nincs egy olyan személyiségük, akiből 2005-re államfőt faraghatnának; a kurázsiból információink szerint mindössze annyira fogja futni, hogy az első körben nem, csak a másodikban szavazzák meg Mádlt. Az első körben azért nem, hogy megkokizzák a Fideszt udvariatlanságáért, a másodikban pedig azért igen, hogy Mádl később ne fújhasson rájuk.

Jó kis okoskodás, annyi szent.

De nézzük meg, mit kaptak a kisgazdák kárpótlásul. Nézzük, mivel egészítette ki szerződését a két nagyobbik koalíciós párt.

Pezsgés a melléksodorban

Az államfőjelölt megnevezésének mellékeseményeként a két párt elnöke bejelentette, hogy több ciklusra szóló együttműködési megállapodást írt alá a Fidesz és az FKGP. Ennek értelmében a két párt a következő országgyűlési választásokon már az első fordulóban is közösködik, amennyiben "megfelelő arányban" közös jelölteket indítanak. A dokumentum rögzíti azt is, hogy a jelenlegi koalíció esetleges újbóli győzelme után a jobban szereplő szövetséges adja a miniszterelnököt, a gyengébb pedig 2005-ben megnevezheti a köztársaságielnök-jelöltet. Sem a Fidesz, sem Torgyán nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a közös jelöltállításba az MDF-et is bevonják. Torgyán nyitottsága legalábbis figyelemre méltó annak tükrében, hogy az április 30-i kisgazda nagygyűlés előtt miket vágott egymás fejéhez a két kisebbik koalíciós partner (és Torgyán még külön is a nagygyűlésen).

Érdekesség, hogy a hír hallatán - merthogy az ugyancsak kormányzópárt MDF a médiából értesült a megállapodásról - Dávid Ibolya pártelnök a Népszabadságnak kijelentette, szerinte - két évvel a választások előtt - túl korai az ilyesfajta megállapodás, ám másnap már arról értesülhettünk, hogy a múlt hét végi ünnepi megemlékezéssel - amelyen az MDF tíz évvel ezelőtti parlamenti frakciójának megalakítását ünnepelte - a fórum megkezdi felkészülését a 2002-es választásokra.

Hogyan értékelhető

a Fidesz és az FKGP megállapodása?

Mindenekelőtt ésszerű politikai lépésnek, amit leginkább annak a felismerése diktálhatott, hogy a két párt jelenleg vesztésre áll az MSZP-vel szemben (és ezt nemcsak a közvélemény-kutatások bizonyítják, hanem az időközi választások eredményei is). Ez azon a szinten a legnyilvánvalóbb, amelyre a megállapodás konkrétan is vonatkozik, vagyis az egyéni képviselőjelöltek szintjén. Itt egyik párt sem bukhat sokat: ha például Békés megyében a kisgazda jelölt már az első fordulóban is FKGP-Fidesz közös jelöltként indul, vagy mondjuk a budai XII. kerületben a Fidesz-jelölt Fidesz-FKGP közösként, azzal egyik párt sem mond le semmiről, mivel mondjuk Békésben a Fidesz, Budapesten az FKGP amúgy sem igen rúg labdába. Valószínűnek tűnik, hogy közös jelölteket nagyrészt ilyen jellegű helyeken állítanak, ahol tehát az egyik szövetséges amúgy is gyengébb. (Kíváncsiak vagyunk, vajon a budai választókörzetek leosztása hogyan alakul: hogy tudniillik ebbe beleveszik-e az MDF-et. Ha jó kiscserkészek lesznek, minden bizonnyal.)

A két nagyobbik koalíciós párt tehát a szavazatmaximálás érdekében idejekorán tiszta vizet öntött a pohárba; és e gesztussal ország-világ tudtára adták egyúttal, hogy hosszú távon is vállalják egymást a nyilvánosság előtt: "Összenőtt, ami összetartozik." Nem volt ez mindig így, emlékezzünk az 1998-as választásokat megelőző időszakra, és még inkább a két forduló közötti napokra: noha, mint ez utólag már teljesen egyértelmű, a Fidesz és a kisgazdák közötti egyezség lényegében már az első kör előtt megvolt, ezt a legutolsó pillanatig - a 82 kisgazda jelölt "történelmi jelentőségű" visszaléptetésének a bejelentéséig - titkolták az érintettek. Elsősorban a Fidesz: attól tartottak, hogy a volt 1994-es SZDSZ-szavazók, illetve az ős-fideszesek erősen fintorognának a nyíltan is vállalt szövetség miatt. A választások utáni Fidesz-kongresszuson még többségben voltak az olyan hangok, amelyek kényszerkoalícióról, a kisgazdákról mint kisebbik rosszról szóltak. Manapság viszont - bár valamelyest erodálódott a Fidesz bázisa -, a kisgazdákkal való konfliktusos, illetve a Fidesz részéről engedékeny kormányzás sem tántorított el olyan tömegeket a Fidesztől, amire pedig sokan számítottak. Sőt: a másodlagos pártpreferenciák legújabb vizsgálataiból éppenséggel az derül ki, hogy a Fidesz és az FKGP szavazói kifejezetten megkedvelték egymást. (A nyilvánosság előtt persze mindig felhőtlen kooperációról van szó, Orbán Viktor miniszterelnök a szerdai sajtótájékoztatón is talált alkalmat arra, hogy megdicsérje a kisgazdák együttműködési készségét.)

A Fidesz felől nézve tehát semmi akadálya nem látszik annak, hogy - ellentétben 1998-as magatartásukkal - tiszta lapokkal játsszanak a szövetséges megnevezésében. Különösen hogy a megállapodással a Fidesz nagyon sokat nyerhet, a kisgazdapárt pedig veszíthet.

Merthogy nemcsak egyéni jelöltekre adott voksok vannak, hanem az első fordulóban pártlistákra adott szavazatok is, amik nagyon sokat számítanak. Innen nézve nem árt felidézni azt, amikor az 1998-as választások előtt a Fidesz az MDF-fel kötött hasonló jellegű megállapodást. Ebből az erősebbik fél - a Fidesz - jött ki jobban. Bár az FKGP erősebb partner, mint az 1998-as MDF, az azért az eddigi tapasztalatok alapján kijelenthető: a választó két "ugyanolyan" párt közül mindig az erősebbet választja. Így történt ez 1998-ban a Fidesz-MDF viszonyban (ahol deklarált volt a közösködés), de alighanem ez működött az MSZP-SZDSZ relációban is (ahol a választások előtt nem volt formális megegyezés, de a társadalom így dekódolta a "tartsuk a jó irányt" szlogenjét. Az MDF és az SZDSZ mellett jobbára saját béközépe maradt csupán. Nem valószínű, hogy ez a tendencia elkerülte volna a Lendvay utcai stratégák figyelmét: és bár az FKGP törzsközönsége valószínűleg nagyobb, mint az MDF-é volt, és az 5 százalékot abszolválják a kisgazdák, a majdani első fordulós listás szavazatok tekintetében a mostani megállapodás a Fideszt juttathatja előnyhöz: a mostani koalíció hívei az erősebb jobboldali pártot preferálják majd. (Nem véletlen, hogy egyes kisgazda informátoraink fejében a Fidesz-FKGP közös lista gondolata is erőteljes, már-már dinamószerű mozgásban van.)

Hosszú távon tehát nem nyer vele a kisgazdapárt, ha lelkesen hajtogatja, mennyire egyek is ők a Fidesszel. (Torgyán a nagygyűlésen ódákat zengett arról, hogy lényegében semmi különbség pártja és a Fidesz között.) Ezzel együtt sem állítható, hogy az FKGP felől nézve semmi értelme a mostani megállapodásnak. Először is: egy "kifutóban" lévő, elöregedő bázisú pártról van szó: ereje abban rejlik, hogy nagyobbik koalíciós partnere frakciója nélkül nem kormányozhatna. (Ezért van az is, hogy amíg lehet - tehát még két évig - mindent igyekeznek kijárni maguknak, s Orbánnak ehhez, ha akarja, ha nem, illik jó arcot vágnia.) A megállapodással - egy esetleges választási siker esetén - legalábbis a pártvezetés biztosítja magának újabb négy évre a pozíciókat, és Torgyánnak is leeshet (mint arra maga is célozgatott mellékesen az országos nagygyűlésen) a valójában nagyon is áhított államfőség. A kisgazdák mindennek megfelelően örülnek is az elnökválasztási játszma ilyetén végkimenetelének. Az, hogy Torgyán végül is nem lett államfő, mintha egyiküket sem zavarná túlságosan (a kisgazda bázist talán jobban, őket viszont senki nem kérdezi), és azt is egyöntetűen állítják, hogy nem kaptak semminő kézzelfogható javakat, költségvetési pénzt, tárcát, stallumot azért cserébe, hogy a nem kifejezetten kisgazda belső konzisztenciájú Mádl lett a befutó. (Erre azért nem vennénk mérget. Figyeljünk nagyon: Nemzeti Földalap, ÁPV Rt, vízügy.) Illetve a megállapodást kapták. Aminek köszönhetően "el van döntve: 2002-ben a polgári koalíció megy tovább" - ahogy egyikük fogalmazott.

H

Ez azonban még messze van.

Addig még két, illetve öt évig Mádl Ferenc lesz az elnök, várhatóan olyan széles legitimáció birtokában, amelyből csak a MIÉP marad ki (mondván, hogy Mádl az antalli politikai hagyomány letéteményese).

És bár sajnálkozhatunk azon, hogy egyedül a kormányt kívülről rendszeresen támogató, álellenzéki MIÉP viselkedett ebben a kérdésben úgy, ahogy azt egy valódi ellenzéki párttól elvárnák a szavazók, e tényben bizonyos kétségtelen pozitívumok is rejlenek.

A következő két év és - ne adja isten, hogy így legyen -talán még a 2002-es választások utáni időszak legfontosabb belpolitikai kérdése az lesz, hogy miképpen törekszik majd szavazóbázisa, illetve kormánytöbbsége megőrzésére vagy bővítésére a legnagyobb kormánypárt. Fenti okoskodásunk szerint az egykori MDF-szavazók lojalitását az elnökválasztási játszmával továbbra is biztosította vagy inkább megújította a Fidesz, és a fiataldemokratáknak jó esélyük nyílik arra is, hogy magukhoz láncolják kisgazda érzelmű honfitársainkat is. Mindez azonban - a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint legalábbis - kevés lesz a győzelemhez, illetve a kormányalakításhoz. A MIÉP bázisa, a szélsőjobboldali radikalizmusra hajló szavazók megnyerése nélkül a Fidesz-FKGP- MDF triónak együtt sem lesz meg a kormányalakításhoz szükséges többsége. Ha e szavazók megnyerése lesz a cél a következő két évben, úgy a Fidesznek újabb gesztusokat kell tennie irányukban, és azt kell bebizonyítania, hogy ők tudják megvalósítani Csurka Magyar Fórum-os ötleteit. Ha nem ezt teszi, lehet, a MIÉP-re lesz majd szüksége ahhoz, hogy 2002-ben kormányt tudjon alakítani. Úgy, ahogy az Ausztriában Schüssellel és a Néppárttal meg a fess Jörggel megesett.

Mindkét esetben a szokásosnál nagyobb felelősség hárul majd a köztársasági elnökre, és mindkét esetben nagy leleményre, politikai függetlenségre, bátorságra és invencióra lesz szüksége ahhoz, hogy alapvető alkotmányos feladatát, a nemzet egységének megtestesítését ellássa, és hogy megakadályozza a magyar társadalom politikai radikalizálódását. Sőt: szerepe 2002 tavaszán a fentebb vázolt második esetben, akkor, amikor a MIÉP lesz a mérleg nyelve, és az államfőnek valaki(k)nek kormányalakítási megbízást kell adnia, akár döntő is lehet. (Gondoljunk csak szegény Thomas Klestil bűvészkedéseire.)

Mádl Ferenc eddigi politikai pályafutásának legfőbb célja épp az volt, hogy megteremtse a magyar jobboldal egységét, hogy kormányképes erőt farigcsáljon belőle. Akárcsak politikai keresztapjáé, Antall Józsefé. Aki viszont mélyen undorodott a szélsőjobbtól.

Mádl dilemmája súlyos. És csak reménykedhetünk abban, hogy a MIÉP-nek ez egyszer igaza lesz.

- bojtár, bundula, varró -

publikálva
2000/19. (05. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra