Élénk és közvetlen volt tehát a duett, semmi kínos protokoll:
összeillenek
az urak. Majdnem olyan vidámak együtt, mint Kreisky és Kádár volt egykoron, a kései K. u. K. Feldobva vonulunk hát a tárlókhoz és ragadjuk kezünkbe a borítólapját leszámítva kifejezetten igényes katalógust.
A kiállításhoz a Nationalbibliothek a legszebb termét kölcsönözte, így a kulisszák mindenképpen biztatóak. A 3D-s magyar korona hologramja mint első objektum még azt ígéri, hogy amint a szónokok, úgy a kiállítás rendezői is játékosan álltak a feladathoz, a vitrinek azonban minden bohó kedélyt lehűtenek. Történelem doszta, annak is a konzervatív, politika- és hadtörténeti válfaja, uralkodóhegyek stb. Ebből a k. u. k. emlékezetből bizony királyokon és császárokon, diplomatákon és minisztereken, katonákon és államrendőrségen, valamint a keresztény értelmiségen (az őket felkaroló kedvenc Klebelsbergen) kívül lényegében mindenki hiányzik; én ezt már az osztrák (és) magyar hercegek és grófok nevében is kikérném magamnak, nem beszélve a polgárságról és a népről, amely szinte meg sem jelenik a kiállításon és a katalógusban. Utóbbi kettőből még a nép járt jobban, mert az legalább mint etnikai csoportok elegye kapott egy tárlót. A zsidók és a ruténok halmozottan hátrányos helyzetben: ők közös fotón muzsikálnak Vereckén 1895-ben. Bezzeg a Temes megyei bolgár lányok!
Népszerűséghajhászással semmiképpen sem vádolhatók a rendezők: a kiállítás értékes tárgyakat mutat be, de
nem tart sehová,
és elég unalmas. Nem azt mondom, hogy most feltétlenül egy interaktív k. u. k. kiállítást vártam, vagy valami szokatlanul eredetit (például: a Monarchia alulnézetből, a társadalom emlékezete), de erősebben is megszólíthatták volna a közönséget. A Sisi-rajongók joggal fogják nehezményezni kedvencük elhallgatását, a bécsi és budapesti századfordulós progresszió szerelmesei pedig jobb, ha be sem teszik a lábukat május 1-jéig a Nemzeti Könyvtárba. A kiállítást végignézve elképzelhetetlen, miért is bomlott föl 1918-ban az, ami addig ennyire szép és gazdag volt, s e kérdés megválaszolásához a katalógus sem visz közelebb, noha vannak benne kifejezetten izgalmas tanulmányok is.
Közben tovább zsörtölődhetünk, vajh miért pont ez a négyszáz év az, amit e soha vissza nem térő alkalom kapcsán az osztrákoknak mutatunk? Miért ezt a történelemkönyv-ízű orcánkat tartjuk feléjük, akik ezt a történelmet jóval kevésbé érezték közösnek bármikor is, mint mi?
A Monarchia-nosztalgia
politikai reinkarnációival már kacérkodnak egy ideje itt is, ott is. Egyes osztrák kormánytagok olykor közös regionális érdekekről papolnak (mások aggodalmaskodnak az EU-bővítés miatt), a magyar Közép-Európa-álmot legutóbb Martonyi óhajtotta "politikai és gazdasági realitássá változtatni" (Profil, március 12.). Jaj, nekünk.
Talán meglepő, de az osztrákok kábé annyit tudnak a történelmünkből, mint mi például a román nemzetállaméból. Az osztrák történetírás és történelmi tudat - tételezzük most fel, hogy van ilyen - néhány ritka kivételtől eltekintve máig nem szabadult meg 19. századi avítt szemléletétől. "Magyar vagy, tehát osztrák", a "mi múltunk a tiéd is, de nem fordítva" - foglalja össze e hagyományt Gerhard Baumgartner ausztriai történész (Regio, 2000/2). A kánont e történetírásban - ahogy a millenniumi kiállításon is - a Habsburg-dinasztia mint alfa és ómega jelöli ki, így azután nem csak a mi 1848-as szabadságharcunk ismeretlen még magasan iskolázott osztrák barátaink számára is: saját korabeli forradalmuk úgyszintén. A kiegyezést pedig az I. világháborút követő "tragédia" egyenes előzményének (hogy tudniillik túl nagy önállóságot élveztünk), sőt a két világháború közötti magyar revizionista politika, majd a hitleráj egyértelmű okának tudják be. A "távoli kuzin", "tékozló fiú" sémák az 1945 utáni korszakban a "szegény rokon" metaforával egészültek ki.
Így aztán még az is megengedhető feltételezés volna, hogy a magyar millenniumi kiállítás egyfajta
népnevelői pátosszal
készült, lássák végre Bécsben, hogy van egy másik k. u. k. elbeszélés is. Nos, nem így történt, s nyilván nem is lett volna könnyű - bár kurucos igen - az egymás ellen vívott csatákat vendéglátóinknak pont egy ilyen ünnepi alkalomkor megtanítani. Rákóczi, Kossuth és a többiek ott is vannak tehát, meg nem is: a nagy Habsburg-narratívát mindenesetre nem törik meg, sokkal fontosabb helyet kapnak az Oszmán Birodalom ellen vívott közös ütközetek és a Habsburgokat védő végvárrendszer(ünk). (Egy külön kiállítás az Osztrák Állami Levéltárban.) Paradox módon tehát valami olyasmit mutat be a tárlat, amit az osztrákok nálunk "jobban" ismernek. A kiállított tárgyak jelentős részét nem is kellett ide szállítani, régóta itt tartózkodnak ugyanis. A masszív k. u. k. tematika mégis gyümölcsözőbbnek látszik bármi másnál. Olyannyira, hogy még a szlovákokkal is közös nevezőre jutottunk: a millenniumi rendezvények egyik eseményeként a Collegium Hungaricum a pozsonyi Városi Múzeummal karöltve mutatja be az 1563-1830 közötti magyar királykoronázásokat. Jó esély van arra, hogy a szlovák fővárosban a néhány évtizede elhordott koronázási dombot is rekonstruáljuk, szlovák és magyar kubikosokkal. Aleseményt képez egy másik konszenzusos történelmi narratíva is: a "vasfüggöny", szigorúan 1945 és 1989 között, mint hidegháborús jelkép. (A kiállítás április 25-én nyílik a Hadtörténeti Múzeumban.) Látszólag nem kapcsolódik az előbbiekhez, valójában nagyon is. Míg a k. u. k. kiállítás a felbomláshoz vezető út bemutatásával marad adós, ez épp ellenkezőleg, lezártnak tekint valamit, ami élő és húsba vágó tény ma is Magyarország számára. (Magyar oldalon a szögesdrót kerítéseket és az elektromos jelzőrendszert tényleg lebontották, az osztrák térfélen azonban jelentősen megerősítették a határőrizetet - kitől is védik most e "végvárak" Ausztriát és Európát?)
Az idealizáló témafokuszálás alighanem a magyar kormányzat szelleméből fakad. Szinte perfekt és problémamentes. Keresztény és nemzeti. (És antikommunista.)
A rendezvénysorozatot a Collegium Hungaricum (CH) gyártotta. Az a CH, mely
hidegháborús objektum
mivoltát Rajk László terveinek köszönhetően alig három éve vetkőzte csak le, és alakult át neokonstruktivista építészeti látványossággá Bécsben. Ahová a tervező kávéházat álmodott, az előző igazgató pedig Nagybánya-kiállítást (Moholy-Nagy híre New Yorkig jutott), egyetemistaklubot, John Lennon grafikai galériát, kortárs magyar írói felolvasóesteket és alternatív médiumok találkozóját, valamint vasárnapi iskolát szervezett.
A kávéház azóta sem nyílt meg, újabban a Hitel című folyóiratot hívják vendégségbe, a látogató a kortárs kódexfestészetben gyönyörködhet. Ez is egyfajta hungaricum. A tervező és az építtető nevét megörökítő tábla, mely, ha jól tudom, Ausztriában kötelező formaság, eltűnt a Collegium faláról. A nemzeti színű csík melletti EU-kék csíkot pedig szorgos kezek szürkére festették.
Kovács Éva
(Bécs)
