Interjú

"Elmozdulhatott volna a polgárháború irányába"

Markó Béla az 1990-es marosvásárhelyi "fekete márciusról"
szerző
Kõrössi P. József, B. I.
publikálva
2013/10. (03. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogyan sikerült elkerülni a legrosszabbat a 23 évvel ezelőtti véres román-magyar városi csatában, és hogyan hatnak máig e félelmetes események a város és lakói sorsára? A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 1993 és 2011 közötti elnöke a drámai napok egyik főszereplője volt. Az itt következő beszélgetés részlet a Könyvhétre megjelenő interjúkötetből.

Kőrössi P. József: Az 1990 márciusi eseményeket hol pogromként emlegetik, hol másképpen. A 2005-ös könyvetekben (Ágoston Hugó: A lábujjhegyre állt ország) elmondod a magad verzióját: előkerültek-e új tények, vagy másképpen gondolsz-e valamit ezekről?

Markó Béla: Alapvetően nem gondolok mást ma sem 1990 márciusáról, mint ezelőtt öt, tíz vagy tizenöt esztendővel, de ma árnyaltabb a véleményem. Ma is úgy látom, hogy 1990 márciusában válaszúton volt Románia, ami az etnikai kérdés kezelését illeti. És nem március 19-én és 20-án volt csak válaszúton, hanem folyamatosan 1989 decemberétől, az első napoktól, amikor hatalmas eufóriában mindenki azt hitte, hogy kitört az örök béke románok és magyarok között. Sohasem felejtem el azt a hatalmas naivságot. A nagyobbik fiam akkor nekem azt mondta, december 23-án vagy 24-én, hogy apu, akkor én mostantól fogva szívesen tanulom a románt. Ennél kézzelfoghatóbb tapasztalatot ma sem tudok mondani. Tizennégy éves volt. Nagyon hamar kiderült, hogy ez sokkal bonyolultabb, de a lényeg, hogy attól kezdődően folyamatosan válaszúton voltunk. A másik fontos pillanat 1990. február 10., az a bizonyos gyertyás, könyves felvonulás volt. Nem is hiszem, hogy Romániában azóta valaki ilyen hatalmas tüntetést szervezett volna. Százezres tüntetésként emlegetjük. Sütő András volt a szónok, és a sportcsarnok erkélyéről mondta a beszédet. A beszédeit... Olyan hosszú volt a tüntetők menete, hogy négyszer mondta el a beszédét. Megtelt a tér, leállt az egész felvonulás, de a vége még a főtéren volt. Aki Marosvásárhelyt ismeri, tudja, hogy mire gondolok. Valahol a főtéren, a kultúrpalota környékén volt a menet vége. Sütő András elmondta a beszédét, továbbengedték az összegyűlt tömeget. Jött a menetnek a következő szakasza, megint megtelt a tér az újakkal, megint elmondta ugyanazt a beszédét.

KPJ: Ezt a demonstrációt kellett megtorolni márciusban?

MB: Azért nem igaz ez, mert előtte való nap, tehát február 9-én már kaptunk bizonyos jelzéseket. Megyei RMDSZ-alelnök voltam, Sütő volt az elnök, a nevét adta, részt vett időnként a tanácskozásainkon is. Hárman vagy négyen voltunk alelnökök, mindent megbeszéltünk, elosztottuk a munkát, de ténylegesen én voltam az az alelnök, aki operatívan vezettem a szervezetet. Nekem is voltak kételyeim, vitatkoztunk az RMDSZ-en belül is, kell-e tüntetni, szabad-e ilyen méretű tüntetést megszervezni, nem növeli-e a feszültségeket románok és magyarok között. Ma is azt mondom, azért volt rá szükség, mert másfél hónappal voltunk a decemberi események után, és semmi sem haladt előre. Nagy dilemmákkal jutottunk arra a konklúzióra, hogy valamiféle demonstrációra van szükség ahhoz, hogy az elakadt ügyekben történjen valami. Volt, aki utólag azt kérdezte, hogy másfél hónap alatt mit akartunk volna, mi történjék. Másfél hónap alatt, forradalmi változások után sok minden történt Romániában is, de magyar vonatkozásban, a kisebbségek ügyében szinte semmi. Ilyen pillanatokban három nap egy esztendő. Ez nálunk is így volt, mi mégsem mentünk előre. Marosvásárhelyt nem sikerült visszaállítani a magyar nyelvű Bolyai Farkas Középiskolát, nem sikerült az orvosi egyetemen a magyar nyelvű oktatásnak megfelelő kereteket teremteni. Olyan erős ellenállás volt ezzel szemben román oldalról, hogy nem tudtunk előrehaladni. Hogy miért éppen Marosvásárhelyen ütköztek meg márciusban románok és magyarok? Azért, mert itt fele-fele volt a lakosság aránya, talán csak valamivel volt több a magyar. A tudatos elrománosítási szándék Marosvásárhelyen rohamléptekben valósult meg. 1989 végéhez mi ezzel az élménnyel érkeztünk. Bár országos szinten a 80-as évek végére befejeződött a folyamat, itt abban az időben is, nap mint nap állították félre a második, harmadik vonalban még megmaradt magyar vezetőket. Ezért válhatott nyílt román-magyar ellenségeskedés színhelyévé Marosvásárhely, és nem Kolozsvár, ahol a magyarság már régóta kisebbségben volt. És azért nem valamely székelyföldi városban, mert ott meg a magyarság volt még mindig nagy többségben. Marosvásárhelyen két azonos nagyságú tömeg állt szemben egymással, csakhogy az egyiknek privilégiumai voltak, a másikat pedig frissen fosztották meg a jogaitól. Nem a privilégiumaitól, a jogaitól. Nem véletlen, hogy a másik város, ahol fellángolni látszott a konfliktus, Szatmárnémeti volt. Ott is hasonlóak voltak az arányok. Ott is hasonlóan frissek voltak a sebek magyar oldalról, és a győzelmek - így kell fogalmaznom - román oldalról. A március 15. ott is viharos volt, de nyílt konfliktushoz nem vezetett. Azért nem lehetett a februári gyertyás-könyves tüntetés retorziója az, ami márciusban történt, mert február 9-én mi már kaptuk a híreket - és azok akkor még rémhírnek bizonyultak -, hogy vigyázzunk, mert... Még helyszínt is mondtak, hogy hol készítik - gondolom, gépekkel - a botokat, amivel majd felfegyverzik a románokat. Akkor nem hittük el. Már februárban arra készültek, hogy a Görgény völgyéből, elsősorban Hodákról, erről a tradicionálisan román vidékről toboroznak majd embereket. A Görgény völgye egyébként is arról nevezetes, hogy számos securitatés tisztet és pártfunkcionáriust adott Marosvásárhelynek, híres utánpótlási hely volt. Azért gondolom, hogy ez válaszút Románia szempontjából, mert akkor még a jugoszláviai események sehol nincsenek. A jugoszláv polgárháború még nem tört ki. Ma is meggyőződésem, hogy elmozdulhatott volna az itteni helyzet a polgárháború irányába, polgárháborús helyzet alakulhatott volna ki. Aztán hogy annak mik lettek volna a következményei, mi lángolt volna itt föl, mekkora lett volna a tűz, és hogyan harapózott volna tovább, nem tudom.


KPJ: Miért nem lett belőle polgárháború, mi akadályozta meg?

MB: Az ország élére frissen került vezetők, bár az első napokban és az azt megelőző időszakban szerintem felelőtlenül viszonyultak ehhez a kérdéshez - sőt olyan feltételezésünk is volt, hogy ők maguk is szították a tüzet, de mindenképpen tudhattak róla -, később maguk is kijózanodtak, megriadtak attól, hogy kiszabadul a szellem a palackból. Az akkori magyar vezetők is, tehát mi is meg az RMDSZ országos vezetői is tartottunk ettől. Végigtárgyaltuk azokat a napokat, és igen, rajtunk is múlt, utólag is így látom, hogy képesek vagyunk-e békés irányba vinni a dolgokat. Elszabadult volna a pokol, ha nem vagyunk észnél. Március 19-20. után még napokig tüntettek a románok, és napokig sztrájkban voltak a magyarok.

KPJ: Őrületes helyzet: ugyanarról a munkahelyről tüntetni mennek a románok, és ugyanott sztrájkolnak a magyarok. És mindez egymás ellen történik, teszik egymás ellen. Egy üzemben, egy iskolában, kórházban...

MB: Csak az tudja, aki megérte azt a közérzetet, hogy mit jelent így élni, ha csak napokról van is szó. Úgy élsz, úgy jársz-kelsz egy városban, hogy azt nézed, aki szembejön veled, román-e vagy magyar, és látod rajta, hogy ő is ugyanezt keresi a te tekintetedben. Arról tanácskozol a feleségeddel, hogy a gyerekeket hova küldjétek, a székelyföldi vagy a nagyváradi nagyszülőkhöz, mert itt nincsenek biztonságban. Én nem mehettem, nem is mentem volna el, de a gyerekekkel mi legyen...

KPJ: Hogy közlekedtél a városban? Sütő gyakorlatilag megrokkant.

MB: Gépkocsival, de gyalog is kimentünk, egyedül persze nem szívesen jártunk. Annyian voltak körülöttünk az RMDSZ-ben, nem volt probléma, hogy valaki értünk jöjjön. Nekem volt autóm, azzal mentem sokszor. Az ember hamar megszokja az ilyesmit, ha muszáj. Nem tagadom, hogy féltem és féltünk, de miénk volt a felelősség, és ilyenkor a félelem elmúlik.

Az összeütközés után úgy éreztük, hogy tulajdonképpen győztünk. Ha etnikai konfliktusban egyáltalán van győzelem vagy vereség. Az lenne jó, ha nem volna győzelem és nem volna vereség. De mivel megütközött egymással két tömeg, egy román és egy magyar, megütközött két koncepció és két akarat, valamit éreznünk kellett, és mi ezt éreztük. Beszélhetünk arról, hogy kit tévesztettek meg, kit vezettek félre, mivel tévesztették meg azokat, akiket feltüzeltek, akiket odavezényeltek a térre, de a román akarat az volt, hogy ne legyen magyar iskola, ne legyen magyar felirat és így tovább. Abban a városban, ahol nem évszázadokkal azelőtt, hanem még 15-20 évvel 1989 előtt is elsöprő magyar többség volt. Egy ilyen városban a román tömeget úgy lehetett manipulálni, hogy annak az volt a határozott véleménye, hogy nekünk ne legyenek itt iskoláink, ne legyenek felirataink, ne beszélhessük az anyanyelvünket. Magyar oldalról pedig ezeknek a jogoknak a követelése. Megütközött két etnikum és két egymással homlokegyenest ellenkező jövőkép. Mi akkor úgy éreztük, hogy győztünk, hiszen a szándék román oldalról az volt, hogy egyszer s mindenkorra pontra tegyék a magyarokat, megfélemlíteni őket, egyszer s mindenkorra felejtsék el, hogy bármilyen követeléssel előállhatnak. Azért tartottuk győzelemnek, mert egyrészt a pogromszerű, szervezett akció menet közben jellegében megváltozott. Attól még tragikus volt. Halottak voltak, és több száz sebesült. De az a kezdeti szándék, hogy a fegyvertelen magyarokat felfegyverzett románok móresre tanítsák, megváltozott, nem sikerült, a magyarok szembefordultak, ellenálltak, és egyfajta helyi polgárháború lett belőle, egy polgárháborús pillanat lett belőle. Viszont utána le tudtuk állítani, rá tudtuk kényszeríteni a románokat a kompromisszumra. Nap mint nap tárgyaltunk, kormánybizottságot küldtek Bukarestből, az közvetített a felek között. Végül ki tudtuk kényszeríteni azt, hogy a románok abbahagyják a tüntetést, mi pedig eldöntöttük, hogy a magyarok befejezik a sztrájkot. Békés mederbe tereltük a marosvásárhelyi eseményeket. Megegyeztünk, hogy új megyei vezetést választunk. Akkor egyedülálló módon ennek a választásnak az volt a módja, hogy a magyarok döntötték el, kik lesznek a megyei önkormányzat - akkor még tanácsnak neveztük - román tagjai, és a románok döntöttek a magyar tagokról. A javaslat persze magyar oldalról hangzott el, és román oldalról jött az ő javaslatuk, de a másik félnek mindig el kellett fogadnia. Ez a módszer oda vezetett, hogy mindkét oldalról a békülékenyebbeket javasolták a tárgyaló felek. Viszont több alapvető elvi kérdésben, iskolaügyben, magyar feliratok dolgában nem tudtunk megegyezni.

Film
Egész nap tárgyaltunk, meglehetősen feszült helyzet volt. Naponta megegyeztünk valamiben, aztán másnapra minden megváltozott. Megerősödött bennem az a gyanú, hogy nem azokkal tárgyalok, akik velem szemben ülnek az asztalnál, hanem másokkal. Mindig azt éreztem, hogy éjszaka történik valami, konzultáció folyik azok között, akik az asztalnál ülnek, és valaki mások között, akik tőlük tudták, mi történik a tárgyalásokon, és akik minden bizonnyal nagyon is felkészült emberek voltak.

Ezek az erdélyi városok, mint Marosvásárhely is, tele voltak olyan román vezetőkkel, akik évtizedeken keresztül tudatosan dolgoztak az asszimilációért és a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar oktatás visszaszorításáért. Sokan voltak, akiket ezért telepítettek ezekbe a városokba, erre készítették fel őket. Nem szabad annyira naivnak lenni, hogy azt gondoljuk, csak spontán indulatokról van szó. Több évtizedes stratégia része volt, ami történt 1990. március 19-én, 20-án. Akik 1989-ig ezen dolgoztak, azok nyilván megpróbálták ugyanazt folytatni.

Akkor úgy éreztem, győztünk, következtek a parlamenti választások, és az első szabad választáson az RMDSZ bejutott a parlamentbe. Olyan politikai erőre tettünk szert, amivel az elkövetkezendőben meg tudjuk oldani a gondjainkat. Ma már azért látom ezt árnyaltabban, mert ismerem a marosvásárhelyi történetet. Amit mi akkor, 1990 márciusában teljes mértékben leállítani véltünk, az asszimilációs folyamat, a beolvasztás, a város etnikai arányainak megváltoztatása, ismétlem, jóval lassabban, jóval nehezebben, de folytatódott. Hogy mennyire a mi hibánk, általában a magyarok hibája, és mennyire a románok leleményességének az eredménye, nem tudom megmondani. De tagadhatatlan, hogy 90 márciusa meghozta a maga eredményeit azok számára, akik szervezték, esetleg előre el is tervezték, mert nagyon sok magyar elment Marosvásárhelyről. Sokan elmentek Magyarországra '89 előtt is, de a márciusi események után innen jóval nagyobb volt a kivándorlási arány. Azok a befektetők, akik jöttek Magyarországról, mert kevesen ugyan, de jövögettek, megijedtek, és Marosvásárhelyt elkerülték. Ma már a városban lévő jelentősebb gazdasági vállalkozások, a tőkeerős cégek zöme román tulajdonú. Ehhez hozzájárult az is, hogy Romániában a privatizáció mesterségesen alakított és politikailag erőteljesen befolyásolt folyamat volt. Kezdetben az RMDSZ nem is foglalkozott azzal, hogy a gazdasági folyamatokba próbáljon beleszólni. A magyarok számára nemhogy közömbös, hanem taszító volt, ha valaki vállalkozni akart vagy részt vett a privatizációban. Máig bélyeget viselnek azok, akik meggazdagodtak, úgymond. Ennek itt Marosvásárhelyen az lett a következménye, hogy a gazdasági erő kicsúszott a kezünkből, vagy nem is került a kezünkbe. Miközben magyarrá lett az a középiskola, amit akkor nem sikerült magyarrá tennünk, de később politikai eszközökkel elértük, és miközben magyar magánegyetem is létezik, a Sapientia, művelődési intézmények, lapok működnek, magyar művelődési és oktatási élet van, gazdasági erő, gazdasági háttér nincsen emögött.

Demográfiailag úgy néz ki a helyzet, hogy egész Románia viszonylatában a magyarság csökkenése megállt. Számbelileg csökkent ugyan, de ugyanebben az arányban csökken a román lakosság is. Viszont Marosvásárhelyen ez sem így van. 1990-ben jóval 50 százalék fölött voltunk, most 45 körül vagyunk.

KPJ: Kerestetek-e nemzetközi támogatást? És milyen hatással volt az események nemzetközi megítélésére a Cofariu-féle történet, amit a románok Nyugaton ügyesen kiemeltek a többi szörnyűség közül?

Mai programok
MB: Persze, kerestünk, de ebben a kérdésben is viták voltak közöttünk az RMDSZ-en belül. Én március 19-én és 20-án Budapesten voltam. Történelmi távlatból abszurdnak tűnhet, hogy jelentős magyar és román értelmiségiek Budapesten tanácskoznak a megbékélésről, míg Marosvásárhelyen ugyanazokban a napokban egymásnak feszülnek a románok és a magyarok, tettlegességig fajul a konfliktus, halottak és sebesültek vannak. Alig tudtam telefonkapcsolatba kerülni az itteniekkel, feleségemmel, megtudakolni, hogy mi van, hogy van. Én abban a pillanatban nagyon radikálisan szemléltem ezt a kérdést, ami érthető is, hiszen ketten voltunk a megyei RMDSZ képviselői, Béres András és én, ott volt még Marosvásárhelyről Smaranda Enache és Cornel Moraru. Minket érintett közvetlenül. Akkor éjjel, Budapesten a szállodában hajnalig vitatkoztunk. Domokos Géza mérsékelni próbált minket, én pedig kétségbeesetten kerestem a radikálisabb beavatkozási eszközöket. Ki is adtunk egy nyilatkozatot Kántor Lajossal és a többiekkel, amit, azt hiszem, Domokos Géza is aláírt. Nemzetközi beavatkozást kértünk. Ma már, utólag lehet, hogy nevetségesnek látszik, az ENSZ-re meg ilyenekre gondoltunk. Mire gondoljon az ember, amikor vér folyik? Utólag kiderült, hogy a román diplomácia már akkor is sokkal ügyesebb volt. Hatékonyabb volt, mint a magyar, és nagyon ügyesen használtak ki egy olyan tévés bakit, hogy egy földön heverő román áldozatot külföldön eredetileg magyarként mutattak be. Ezt a románok bizonyítékokkal cáfolták, és ez bejárta a világsajtót. Mihai Cofariu története igaz volt, ő volt az a földön heverő görgényvölgyi román parasztember. Ismétlem, én is arról beszéltem, hogy eredetileg pogromnak indult: felfegyverzett románok március 19-én a Maros megyei RMDSZ székházának a padlására szorították az ott tanácskozó magyarokat. Utána pedig annak ellenére, hogy a kivezényelt román katonatisztek, akik állítólag a tömeget próbálták féken tartani, garantálták Sütő Andrásnak és másoknak a szabad elvonulást, ahelyett, hogy megvédték volna őket, asszisztáltak ahhoz, hogy Sütő Andrást megnyomorítsák, a fél szemét kiverték. Alig-alig úszta meg élve. Másokat is súlyosan bántalmaztak. Így indult, ez történt március 19-én. Erre következett március 20., amikor a magyarok is kivonultak az utcára, jöttek megint a románok is, és a két tömeg Marosvásárhely főterén összecsapott. Szabályos csata volt, amennyiben csatának lehet nevezni, hogy botokkal, alkalmi eszközökkel egymásnak ment két tömeg. Akkor már mindkét oldalon voltak áldozatok, és az az igazság, hogy a románokat aznap nagyon megverték, százával voltak köztük kórházi ápolásra szoruló sebesültek. És volt néhány magyar halott.

Azzal foglalkozni utólag, hogy román volt-e az az áldozat, aki földön hevert, és ütötték, vagy magyar, azt én kívülről, Európából nézve cinizmusnak tartom. A Ceausescu-rendszer összeomlik, mindenki tudja, hogy annak a rendszernek az egyik jellemzője a nemzeti elnyomás volt, hogy az egy nemzeti kommunizmus volt. Egy ilyen helyzetben Európában hitelt adni annak, hogy a magyarok agyonverik a románokat, csak erősen manipulált média segítségével lehetséges. És ehhez a román diplomáciának megvoltak az eszközei akkor is. Elérték, hogy azt gondolják Európában: nem szabad, nem kell a magyar ügy mellé állni. Azt is szinte teljesen szó nélkül hagyták, hogy kizárólag magyarokat zártak börtönbe Marosvásárhely márciusa után.

Az ártatlanság elvesztése



 

Marosvásárhelyen a minden képzési szinten igényelt magyar nyelvű oktatás váltotta ki a román nacionalista indulatokat. A casus belli pedig a többnyire románok lakta Tudor negyedben egy patikára elhelyezett magyar felirat ("Gyógyszertár") lett: több száz helyi román verődött össze, az útjukba került valamennyi magyar feliratot leszedték, összetörték (még a "Strada Bolyai" utcanévtáblát is), utcai verekedéseket provokáltak, sőt magyar nemzetiségű lakosok lakásába is erőszakosan behatoltak és garázdálkodtak.

A zavargások csúcspontja március 19-20. volt. Március 19-én buszokkal, teherautókkal szállították a felheccelt tömeget a városba - nem egy faluban a pópa áldásával indultak útnak -, akik szabályos ostrommal bevették az RMDSZ helyi székházát; Sütő András ekkor szenvedett maradandó sérüléseket. Március 20-án már felháborodott magyar tömeg állt szemben a randalírozó románokkal. A két fél közé állított egysoros rendőrkordont a románok valósággal elsodorták, és nekiestek az akkor még fegyvertelen magyaroknak. A helyzet akkor változott, amikor előbb a környékbeli magyar nyelvű cigány férfiak és főleg amikor a székely falvakból érkezettek is beszálltak, és a románokat kiszorították a város főteréről. Ekkor történt az az ominózus eset is (a földön fekvő Mihai Cofariuba rúgott bele egy magyar), amit aztán a román média a magyar brutalitás bizonyítékaként mutogatott szerte a világban. Az összetűzéseknek három magyar és két román halottja, valamint háromszáznál több sebesültje volt.

Március 23-ára a hadsereg konszolidálta a helyzetet a városban. A zavargások hátteréről pontosat még ma sem tudni; annyi viszont bizonyosnak tűnik, hogy a volt titkosrendőrség (Securitate), amelyet a városban nem oszlattak föl 1989 decembere után sem, aktív szerepet játszott az előkészületekben. Az események után csak romákat és magyarokat ítélt el a bíróság, a románokról kiderült ugyanis, hogy mindegyikük rokonlátogatásra érkezett Marosvásárhelyre.

B. I.

szerző
Kõrössi P. József, B. I.
publikálva
2013/10. (03. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Betyárból kiskirály
A Toroczkai-birodalom – riport Ásotthalomról
A nagy begyűjtés
Mészáros Lőrinc és a tőzsde
Színházi melléklet
Máté Gábor, Kováts Adél, Kultúrbrigád
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra