METÉSZ, MIÉP, ápr. 4.: Jövő manó

publikálva
1997/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Éljen Maczó, vesszen manó! Vesszen! Vesszen Surján! Miféle Surján? Surányi! Ja, az. Vesszen Surányi! Ja. Rablók! Vesszen! Liberális karvalyok! Kék manók!

Állnak, hideg van, amiről szintén tehet valaki, néha egyikük elüvölti magát, hogy szemét, meg monnyon le, mindegy, ki, valaki monnyon le, a szemét, és éljen Maczó, vesszen manó, vesszen! Hogy miért mindig a legkevesebb fogúnak kell a legzöngétlenebb szitokszónak nekifutnia, örök rejtély marad, mint ahogy az is, hogy honnét szedték ezt a vesszenezést. Meg hogy miért ragaszkodnak körmük szakadtáig ahhoz, hogy ilyen meg olyan állami hivatalnokok, akiknek jobbára a nevit se tudják, nemhogy a titulusát, monnyanak le. És akkor mi volna.

De ezt nem lehet tőlük megkérdezni, és nem is csak azért nem, mert ahhoz azért sokan vannak, és minden tizedik valami böhöm nagy dolgot, kopjafát, petrencerudat, skanzen-szertárból reprivatizált miegymást hurcol, de minimum transzparenst. De amúgy sem valószínű, hogy érdemben válaszolnának, legfeljebb a sérelmeiket sorolnák, ahogy sorolják is. A saját szónokaikat, akik miatt kijöttek, nem hallani tőlük; a mikrofonok felől valamiféle összefogásról, a munkásság érdekeit nem sértő - sőt az értelmiségéit se nem - alkotmányos demonstrációkról fütyül, tépett Ady-apokrifokat hajszol a szél, de belevész az ilyen-amolyan káefték meg volt ávós szomszédok viselt dolgaiba, amelyeken négy-öt fős spontán csoportosulások kérődznek ön- és közfeledten.

Egyébként kétségkívül igazuk van, éppúgy palira lettek véve, mint a ´90-94-es periódusban, de ´94 óta még a cirkuszukat se kapják meg, amire a népbennemzetbengondolkodók legalább méltatták őket.

Akkoriban egy magát legitimnek tartó poszt-munkásőrség kialakulásának esélyével kecsegtették a pánikra hajlamosakat; ma az bennük a meglehetősen ijesztő, hogy tehát formailag igazuk van. Még akkor is, ha ezt többek között abban a formában próbálják deklarálni, hogy középkorú potenciális választópolgárok az öklüket rázzák a Magyar Televízió Rt. székháza (Bp. V., Szabadság tér 1-3.) felé, majd csatlakoznak az időközben felkerekedett processzióhoz, hogy egy emberként krumplival és hagymával (mintegy másfél métermázsányival), továbbá váltópénzzel (mintegy 1000 HUF értékben - becslés a csörömpölés alapján) árasszák el a Magyar Nemzeti Banknak, illetve a Földművelésügyi Minisztériumnak otthont adó épületeket.

Ki a manó?

Manónak vesznie kell, ebben mindenki egyetért. Hogy Manó kicsoda, az gyakorlatilag mindegy, lehet bárki, akár Ön is, nyájas olvasó, igen, igen, Ön, hiába csóválja azt a szép, okos fejecskéjét a zsurnalisztikai orvfogás olvastán. Manó mindenki, akinek bejött a rendszerváltás, és ha jól magába és napi ügyeibe tekint, be kell látnia, hogy így vagy úgy, cinikusan vagy csak letudva, mert belátta, hogy ez a szabadság ára, esetleg önundorodva, de maga is cinkos. Hosszú távon persze nincs alternatíva, de kinek van ideje kivárni a jövőt. A többséget csak a jó ízlés és/vagy a rossz idő tartotta távol a megmozdulástól, otthon nagyjából ugyanazt gondolhatja, amit a tüntetők. Legfeljebb nem manózik.

Az azonban, hogy alapjáraton mire gondolnak a manózók, az ebből a szempontból mindegy is, az ember nem azért jár MIÉP-tüntetésre, hogy ott pontos információkat kapjon, hanem hogy egyrészt jól kimanózza magát, vagy ha erre nem érez késztetést, nézzen értetlenül, gyanakodni kezdjen, hogy ez az egész, ez nincs is, Hyeronimus Bosch és a Cartoon Network ünneplik röpke nászukat, csak véletlenül ez ember odakeveredett, és most kínjában próbál másfele nézni.

De másfele nézni nem érdemes, ott is ők vannak. A szokásos slepp, pattanásos skinheadek, egy-két család a mozgó pattogatottkukorica-árus környékén (a pattogatott kukorica mozog, nem az árus, az árus áll, szíve szerint kiabálná, hogy pattogatott kukoricát tessék, vagy maximum, hogy a pat. kuk. monnyon le! - de nem kiabálja, fél, hogy félreértenék, pedig dehogy), ébredő yuppie-k baljós mosollyal, egy illető nejlonszatyorral, benne újabb nejlonszatyorok, másik kezében öles zászlórúddal, rajta valami világoskék selyemlobogóval, a kisdobosoknak volt ilyen, meg a kikapós szomszédasszonynak, ott szárogatta mindig a gangon. Bár az azért több szempontból is túlzásnak minősíthető, ha a szónokok egyike, nevét tán a pajkos áprilisi szél mosta ki a tudósító fejéből, valami olyasféle hangot ad ki magából, hogy a krmpcshürrprfffua brrrztyhukk rfff! - és látszik az arcán neki, hogy nem a markába hörög, vagy ilyesmi, hanem ezt és így gondolja. És senkinek még csak fel sem tűnik, az elrettentést mint színpadi dekorációt szolgálni hivatott nemzetőrgárda se rezzen belé, állnak tovább rohamkéményseprősre vett egyenruhájukban, székrekedést sejtető arckifejezéssel.

Egyébként lehet, hogy tényleg neki van igaza.

Mi, a manó

Lehet, hogy egyszer még hálásaknak kell lennünk, hogy Csurka és tanácsadói ennyire képtelenek elszakadni a "majális mint a népfelség autentikus kifejezése" gondolatától, és gyakorlatilag évről évre lejáratják magukat az efféle népgyűlésekkel, például az ideivel, amin már nevetni sincs mit, a társadalom részéről a szolidaritást, a sajtóéról az objektív tájékoztatást, egyáltalán, azt, hogy bárki komolyan vegye, viszont lehetetlenné teszi, és minden bizonnyal jövőre, még épp idejében, a választások előtt újra kimanózzák magukat az ügymenetből. Annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy ország-világ tudomására hozzák: akinek nincs rézorra, húsznál több foga, három számjegyű IQ-ja van, a péntek délutánját nem szívesen áldozza arra, hogy ütemes, ám a rajzfilmek retorikáját idéző jelszavakat skandáljon, s zöldségek bevetésével kényszerítsen meghátrálásra egyes középületeket, az manó. Kék manó. Vesszen. Szemét. Monnyon le.

A Nemzeti Bank egyik ablakából elmosódottnak ható arc nézi az intézmény előtt vonulókat, a lentről felkajabált fenyegetéseket láthatóan nem veszi a szívére, az is lehet, hogy külföldi, tán maga a karvalytőke személyesen: csakugyan nem mentes némi ornitológiai stichtől, de legalább kinéz. A Földművminnél még ennyi sincs, a 2-es viszonylat a kanyarban lassít egy kicsit, de ott egyébként is, ha tud még egyáltalán a 2-es viszonylat lassítani; a tüntetők egyes csoportjai járókelőkkel kokettálnak, hogy csatlakoznának ők is a menethez, de azoknak eszük ágában sincs. Még ha okuk volna rá, akkor se.

Nem is volna nagyon hová, a parádé kihunyófélben, már Csurka fellépésének kontemplatív hangjából lehetett tudni, hogy hiába dobja be a köztudatba az elmúlt ötven év fogalmát, ez már nem lesz közszájon forgatva, nem volt, nem lesz, nem van itt semmi, tényleg nem, és már nem is hiszik a tüntetők, hogy lesz ügyükből vagy legalább belőlük valami.

Már ők maguk is feladták, és ha az ember arra gondol, hogy minden, amit a nácik magukról mondtak, hazugság, még a mítoszukat is úgy találták ki, nem rohammal foglalták el a közéletet annak idején sem, csak egyre többen lettek, aztán a végén mindenki ők voltak - akkor, de csak akkor, elfogja kissé az elgondolkodhatnék. Pedig csak a paranoiája, az veri ablakát, ahogy a költő mondta.

Kovács Kristóf

publikálva
1997/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra