A három alacsony, szürkésbarna téglás raktárépület az utolsó parlagon heverő köztulajdon a belvárosi Duna-parton. Hasznosítása régóta napirenden van, Rajk László egy hetvenes évekbeli tervpályázatra is emlékszik. De majdnem itt kötött ki az új Nemzeti Színház, 1991-ben Müller Péter Sziámi diákszigete, míg néhány éve a Tűzraktár ötlete - még Közraktár néven - merült föl. Miután a kilencvenes évek elején, a Nagyvásárcsarnok felújításával párhuzamosan nem sikerült pénzzé tenni,
tanulmányok sora készült
a Közraktárak kulturális hasznosítására; ezekből néhány ötlet maradt csak meg, mert a közpénzterhet a fővárosi kassza nem bírta volna el.
Az első és máig egyetlen ismert komoly befektető 2002-ben jelentkezett. Grant Boyd Gibbins, a XI. kerületi Pamuttextil Műveket Dorottya udvarként újrahasznosító brit ingatlanfejlesztő egy lifestyle-központ gondolatával állt elő. Az önkormányzat Rajkot ajánlotta mellé, de idővel elváltak útjaik: Boyd Gibbins egy brit építésszel dolgozott tovább, immár a fővárosnak jobban tetsző "budapesti Covent Garden" elképzelésen, Rajk pedig az ARC-cal készített tanulmánytervet. Az Europart néven európai országok kulturális irodái mellett egyetemi klubot, koncert- és előadótermeket, éttermeket, és a Nehru park rendezését is magában foglaló projekt csak az épületállomány felét tartotta volna meg: a folyóhoz közel eső épület megfelezve és elfordítva lett volna a fogadóépülete az eredeti, szabályos tömegek vasvázas, viharban hányódó hajóra emlékeztető dekonstrukciójának. Rajkkal párhuzamosan Derdák Andrást, a Banán Klub vezetőjét is megbízták egy döntés-előkészítési tanulmánnyal (tekintettel a készülő közbeszerzési törvényre), amely Duna-parti diáknegyedként képzelte el a Közraktárakat. Ez a terv megtartotta volna a három épületet, a két párhuzamos közé passzázst, a negyedik helyére, amit a második világháború után bontottak le, egy új épületet álmodott.
A projekt megtérülését csak 2005-ben, a kulturálisfőváros-pályázat (EKF) idején kezdték komolyabban vizsgálni; ekkor jött ki az az arány, hogy a felújítás költsége 25 százalékos tisztán kulturális hasznosítás, e felett pedig kultúrához kapcsolódó, illetve más kereskedelmi funkciók mellett megtérülhet. A budapesti EKF-marketinganyag - amit Bojár Iván András, a városfejlesztési politika korábbi kritikusa, jelenlegi fővárosi képviselő menedzselt - egy áttetsző, amőbisztikus képződményt mutatott fel a szivárványszínekben pompázó épületek és a rakpart között, ezzel jelenítve meg a városfejlesztési ideát: össze kell kötni a várost a folyóval. Az EKF nemzetközi tervpályázatot ígért, miközben a Városháza egy másik termében a pályázat elkerülésén gondolkodtak, mert több okból is nyűgnek érezték: egyrészt az önkormányzati választások előtt már nem lett volna eredménye, másrészt a nehezen megtérülő beruházást előre megterhelné egy nyertes pályázat vízióival.
A nagy leleményt, a szolgáltatásmegrendelési eljárást, amit végül 2006 májusában hirdettek meg, mégsem sikerült a választások előtt lebonyolítani, pedig addigra villámgyorsan lezajlott a tárgyalás négy fordulója. Ennek a fővárosi ellenzék tett keresztbe, miután feltűnt neki, hogy a három pályamunka egyike jóval kidolgozottabb volt a többinél. Idén februárig a betöltetlen döntéshozói pozíciók hátráltatták a folyamatot. Az eljárás azt ígérte, hogy - ellentétben a Művészetek Palotájánál megvalósult, az állami kulturális kasszát kiürítő PPP-vel - nem igényel több forrást, mint amennyi a hasznosításból befolyik. Ezt a Közraktáraknál úgy képzelik, hogy a fejlesztő újít fel, mélygarázst, akár új épületet is épít (melyek fővárosi tulajdonba kerülnek), de a bérlőkkel a főváros szerződik, amely a befolyó bérleti díjakból fizetné ki a fejlesztőt. (A fizetség huszonöt éven keresztül fizetett szolgáltatási díjból és ügynöki jutalékból állna.)
A beruházás lényege,
hogy a költségek igazából sem a beruházót, sem a fejlesztőt nem terhelnék erőn felül, hanem annyit lépnének tovább, amennyit a bevételek engednének.
Hogy mely szempontok milyen súllyal esnek latba a beruházói pályázaton, azt a tárgyalásos szakasz súlyszámai tükrözik: míg a hasznosítási koncepció részleteinek (például bérleti és szolgáltatási díj) pontszáma huszonötös szorzót, az építészeti minőség pedig húszat érdemelhet, addig csak ötös súlyszámot kap, ha a pályázó a hasznos terület minimum negyedét kulturális célra hasznosítja. Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes szerint az alacsony szorzó ellenére a pályázaton azt a konstrukciót részesítik előnyben, amely a legnagyobb arányban számol kulturális hasznosítással és a legjobb építészeti vízióval áll elő. Az építész szerző sem jegyzi automatikusan a végleges tervet, mert azt a folyamat végén pályázaton hirdetik meg.
A terület új szabályozási terve (kszt) lazára hagyta a fejlesztés mozgásterét, a három épület negyven százaléka akár le is bontható. A ferencvárosi önkormányzat szándéka szerint ez mindenképpen tartalmazza a két párhuzamos, északi épület első traktusának visszabontását, amely belelóg a Corvinus Egyetem új épülete előtt kialakuló térbe. Építési mozgástér hoszszanti irányban nyílik, egyrészt a párhuzamos épületek között, másrészt a Duna felé, ha lebontják a szólóban maradt raktárat - ebben az esetben a beépített szakaszon a most csak hat méter széles folyóparti sétány tizenöt méteresre bővül. Az új épület(ek) magassága akár tíz, kis arányban tizenöt méterrel is magasabb lehet a meglévő épületek párkányánál. Ha tehát a fejlesztő kihasználja a lehetőségeket, a hasznos területet tízezerről nagyjából tizennégyezer négyzetméterre növelheti, és a megmaradt Közraktárakat akár el is bújtathatja egy kortárs építészeti alkotás mögé.
Hogy a rizikós üzleti konstrukció mely befektetőnek lehet vonzó, az hivatalosan csak június táján derül ki, amikor a tárgyalásos eljárás utolsó fordulóján is túl lesznek. Mindazonáltal csodálkoznánk, ha a környező Duna-parton munkálkodó nagy ingatlanfejlesztők, a Wallis és a Trigránit kimaradt volna a versenyből, vagy ha Geszti Péter többé nem látna benne fantáziát. Amikor tavaly decemberben a holland Kas Oosterhuis Budapesten tartott előadást, a Közraktárakon dolgozó építészként harangozták be. Grant Boyd Gibbins viszont azt állította a Narancsnak, hogy 2002-es küzdelme számára bebizonyította, hogy Magyarországon nem érdemes a közszférával üzletelni: az önkormányzat és a piac elvárásai rendkívül távol esnek egymástól, ráadásul az exponált projektbe túl sok politikai érdekeltségű szereplőt kellett volna bevonni. A viszonylag kis fejlesztés ugyanakkor hatalmas technológiai kiadásokat kíván, a facölöpökön álló épületek megerősítésével kétséges, hogy a legnyereségesebb üzletek közé tartozna - véli Boyd Gibbins. A fővárosi közgyűlés
április végi zárt
tárgyalásán mindenesetre a megállapodás egyik előfeltételét, az első két év kötelezettségvállalását kell a képviselőknek elfogadniuk - amikor a fejlesztőnek még nincs bevétele. Azzal Ikvai is tisztában van, hogy a város a projekttel nagy kockázatot vállal, hiszen megtörténhet, hogy a fenti kulturális és kereskedelmi konstrukció és a maximum 250 fős mélygarázs huszonöt év alatt nem hozza be az akár hatmilliárdos befektetést és az ennek legalább tizenöt százalékára becsült üzleti nyereséget. Persze ez azon is múlik, mit értenek majd kulturális tevékenységen: noha a Közraktárak egy részét bérlő Szociál vagy a Buddha Beach nyilván nyereséges szórakoztatóipart művel, nekik nem kellett számolniuk a felújítási vagy egy esetleges műemléki elváráslista költségeivel (a zóna ugyanis a világörökségi területhez tartozik, így az örökségvédelmi hivatal is tartogathat még meglepetéseket). A jövő kérdése továbbá, hogy a telekhatáron túli infrastrukturális feladatokra a főváros miként gazdálkodja ki a pénzt. A Közraktárak bejárata jelenleg egy közlekedési csomópontra nyílik, amely a kettes villamost és a rakparti forgalmat az épületekkel párhuzamosan, a Közraktár utcán vezeti délre. A kszt tervezett módosítása Kócsi Margit ferencvárosi főépítész szerint az autóforgalom alagútba vezetését ajánlja a Közraktár utca alatt, mert a rakpart nem szélesíthető tovább - ehhez képest csekély tehertétel a Nehru park rendbetétele, valamint a folyóparti sétány és bicikliút kialakítása.
Szállítási regényA Közraktárak az 1880-as években kiépült kereskedelmi lánc utolsó, néhány barkácsmegoldást kivéve eredeti állapotukban látható szemei, valaha a város határán. A Nehru park helyén állt az ötven méter magas Elevátorház, amit 1882-ben építettek azért, hogy a gabonát egy hatalmas emelőgépezet segítségével a hajókról kiemelje. A szállítmány innen sínpáron zötyögött tovább a négy, 1881-ben megépült közraktárépület közé, majd tovább az Ybl Miklós tervezte Vámház épületbe. Az évtized végétől a Közraktárak pénzforgalmát a Sóházban ellenőrizték, amelyet ma a Vámházzal együtt a Corvinus Egyetem használ. 1897-től már - nagyvároshoz méltón - a vásárcsarnok volt a végállomás. A közraktárépületek gyakorlatilag máig az eredeti kiszerelésben maradtak, és imigyen szemléltette őket 1896-ban Budapest műszaki útmutatója: "Egynek-egynek az alapterülete 101,2x15,2=1538,2 m2, hatalmas boltozatú pincékkel és nem kevésbé szolid emelettel, melyet a pincékkel víznyomásos emelőgépek kötnek össze; a pincékből alagutak vezetnek a Dunához, melynek partján gőzdaru dolgozik. Egy-egy épület 104 oszlopon, mindegyik oszlop 9 pilotán, tehát az egész 938 pilotán nyugszik, úgy hogy a földalatti építmények többe kerültek, mint a mi a föld szine fölött van." A hatalmas gépeket sárga és piros színű téglákkal csíkosba öltöztették, néhol kőbetétekkel díszítették, bent pedig öntöttvas oszlopokkal támasztották meg. A kompozícióhoz - a negyedik épület lebontásától eltekintve - csak a Nagyvásárcsarnok felújításakor nyúltak, amikor ideiglenesen a piac költözött ide; ekkor kerültek az épületekre a külső fémlépcsők. |
