Minden eredeti: Méhes László festőművész

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Húsz évvel Párizsba települése után retrospektív tárlata nyílt a Műcsarnokban Méhes Lászlónak, akit itthon leginkább a Langyos víz hiperrealista sorozat festőjeként ismernek. Pedig az már régen volt.

Húsz évvel Párizsba települése után retrospektív tárlata nyílt a Műcsarnokban Méhes Lászlónak, akit itthon leginkább a Langyos víz hiperrealista sorozat festőjeként ismernek. Pedig az már régen volt.

MaNcs: Mit csináltál volna másképp, hova jutottál volna el a művészetben, ha itthon maradsz?

Méhes László: Ezen nem gondolkoztam. Öntörvényűen alakulnak a dolgok. Teoretikusan elgondolni, hogy mi lett volna, ha - ez borzasztó nehéz.

MaNcs: Ismeretem szerint a könnyű drapériával borított aktokról festett sorozat volt az utolsó, amit itthon készítettél: ezt kint is folytattad?

ML: 1980-81-ig folytattam, akkor egy újabb periódust kezdtem el. Biztos vagyok benne, hogy ha itt maradok, akkor is így történt volna. Bár később is volt egy-két képem az akt és drapéria témáról, de ezeket már feszítetlen vászonra festettem, nagyon nagy méretben. Abban nem vagyok biztos, hogy ugyanazok a hatások értek volna, ha maradok, de hogy valami újabb dologba kezdtem volna, az biztos.

MaNcs: 1975 körül kezdted festeni ezeket az aktokat: hogy lehet öt-hat éven át ezt ismételni?

ML: ", hát rengeteg változatosság van bennük. De ott van Opalka a számaival vagy Sulage, Mark Rothko és más festők, akik még szűkebbre fogva is a végtelenségig tudták csinálni a variációkat.

MaNcs: Az aktok, és ahogy megfestetted őket, dekoratív, vélhetően jól eladható képek. Akadt galéria, ahol azt mondták, készíts még ilyeneket?

ML: Nem, nem hajszoltak ebbe az irányba. Jó, az ember respektálni igyekszik az üzleti szempontokat is, de engem egy-egy periódus addig érdekelt csak, amíg intellektuálisan kielégített, amíg nem fenyegetett az önismétlés veszélye. Lényegében addig csináltam, ameddig szórakoztatott. Hogy eladhatók... az az érdekes, hogy mindent el tudtam adni, amit eladhatatlannak gondolnak az emberek, még a tészta-műveimet vagy a Langyos víz-képeket is - nem tudom, lehet-e ezeket lakásdekorációnak nevezni. Most, amikor a kiállításra össze akartam szedni az anyagot, azt tapasztaltam, hogy őrületes módon ragaszkodnak hozzájuk a magángyűjtők. A zöld-piros szemüveges Langyos víz az amerikai hiperrealistákkal együtt szerepelt valamelyik mentoni biennálén, akkor vette meg a mai tulajdonosa, aki galériás volt Franciaországban, és most egész belebetegedett, hogy kölcsön kellett adnia. 1972-ben, a kasseli Documentán mutatkoztak be először Európában az amerikai hiperrealisták. Én akkor épp Párizsban voltam, ahol szintén lehetett látni őket egy privát galériában, a Galerie Quatre Mouvement-ban, ahol az amerikaiakkal állítottam ki. Aztán ´73-ban bemutattam ezt a szériát a párizsi Musée d´Art Modernben: ez volt lényegében véve a hiperrealizmus első, nagy és nem amerikai reprezentációja egy múzeumban. Aztán hazajöttem, és leálltam a hiperrealista szériával - körülbelül akkor, amikor a hiperrealizmus igazán bejött mint üzlet, és ráharaptak a francia galériások, de számomra ez a fajta csábítás nem létezett.

MaNcs: Mi jött be Nyugaton a Langyos víz-sorozat nézőinek?

ML: Az a jó a festészetben, hogy mindenki másképpen rezonálhat a képekre. Szerintem a langyos víz kifejezés más nyelven is érthető. Nagyon jó volt a visszhangjuk ezeknek a képeknek. A kritikák végül is úgy értelmezték, ahogy én: első közelítésre ironikus, kritizáló, humorban feloldott valami, ugyanakkor van egy eléggé megrázó, szomorú aspektusa is. Tipikusan helyhez kötöttnek gondolhatnánk a képeket, de a reakciókból azt vettem észre, hogy el tudtak vonatkoztatni ettől. Volt, aki azt mondta, végső soron mi is ülhetnénk ott.

MaNcs: Milyen módszerrel készültek ezek a képek? Fotóztál a fürdőben?

ML: Nem, kész képeket használtam. Az elsőt véletlenül találtam, úgy értem, kaptam egy képes levelezőlapot Hajdúszoboszlóról, és akkor bekattant. Utána oda utaztam, vettem egy egész sorozatot. A mai napig szívesen használok föl kész fotókat. Abban az időben nekem a fotó a modellem volt. De törekedtem arra, hogy minden képem színben egyértelműen elhangolt legyen, a fotók hibáit, a félrenyomott színeket még el is túlozzam, hogy egy másik optikán keresztül mutassam be a valóságot. Ez volt a lényege a hiperrealizmusnak a klasszikus realizmushoz képest.

MaNcs: Nem merült föl, hogy magad is fotózzál?

ML: A hiperrealista periódusban nem, mert fontos szempont volt, hogy a fotók banálisak, hétköznapiak, esetlegesek legyenek, de különben mindig fotóztam. A későbbiekben modellből munkatárssá, felhasználható munkaeszközzé vált a fotó.

MaNcs: Olvastam, hogy néhány művedet erre a kiállításra rekonstruáltad.

ML: A Hétköznapról (ami egy villamosjelenetet ábrázoló hiperrealista festmény 1969-ből - a szerk.) dia után készült a szitanyomat, egy rajzot újrarajzoltam, és néhány tésztaszobrom összetört, ezeket újra kellett csinálnom. De minden eredeti.

MaNcs: Hamisítja-e a művész saját alkotását azzal, hogy húsz évvel később megcsinálja megint?

ML: Ez nem hamisítás. Leonardo da Vinci háromszor festette meg a Sziklás madonnát, és soha nem lett ugyanaz. Viszont régi műveket összeszedni egy retrospektív kiállításra, az gigantikus szervező és adminisztratív munka, sokkal nehezebb, mint ha újra kéne csinálni őket. Én arra készültem, hogy 2000 tavaszára csinálom meg ezt a kiállítást, de előre lett hozva. Kevés időm volt festeni, de van azért egy-két egészen friss munka is itt. A legrégebbi, pici objet-imet, amik nálam vagy édesanyáméknál megmaradtak, most installáltam - az az érdekes, hogy ezeket a kísérleti darabokat jobban szeretem, mint amiket annak idején eladtam.

MaNcs: Mi kötötte össze a 70-es években azokat az egymástól eltérő stílusú művészeket, akikkel együtt álítottál ki?

ML: Erős oppozícióban voltunk az akkori hivatalos vonallal. Ezek legfeljebb félhivatalos, underground kiállításoknak számítottak, volt, amit három nappal a nyitás után le kellett szedni. Borotvaélen táncoló dolgok voltak ezek, nem volt könnyű bevállalni, kitaposatlan útra merészkedtünk.

MaNcs: Nehéz vagy könnyű döntés volt kinnmaradni Franciaországban?

ML: Nehéz. Ugyanakkor magát is hozta. Szentimentális okok is nehezítették, de félelem nem volt bennem. Jó az alkalmazkodóképességem, és nagy volt a biztonságtudatom, mert a ´73-as kiállítás elég jól megalapozta a helyzetemet. Azonnal dolgozni kezdtem, és el is adtam.

MaNcs: Politikai oka is volt a kinnmaradásodnak?

ML: ´szintén szólva elsődlegesen az volt az oka, hogy már nem tudtam dolgozni a 12 négyzetméteres műtermemben. Úgy emlékszem, abban az időben (1979-ben - a szerk.) nem volt túl nagy a feszültség, nem mondhatom azt, hogy nyomasztó nem-tudom-én-mi elől menekülnék. A művészi karrieremet meghatározó gazdasági lehetőségek persze motiváltak, sőt döntőek voltak. Kozmopolita vagyok, aki mindenhol otthon van. Annyira érzem magam itt itthon, mint ott otthon.

MaNcs: Húsz éve ez az első magyarországi kiállításod: igaz, hogy még csak nem is jártál itthon?

ML: Két éve voltam itt két hétig, az egy rohanás volt, benne volt a Balaton is, csak felületesek a benyomásaim. Voltaképp úgy érzem, most vagyok itt húsz éve először. Ez nem szándékos, így jött ki, szusszanásnyi időm sincs kint. Egy csomó galériával dolgoztam, rendszeresen kiállítok, a legutóbbi Salon d´Autumn-on is volt egy kis boxom, mindemellett, és ezért is nincs időm, egy művészeti iskolát alapítottam tíz éve, én vagyok az igazgatója. Ennek eredetileg két célja volt, az, hogy ne érezzem magam egyedül, ne legyek állandóan a saját dolgaimmal, a műterem négy fala között, és hogy megtanuljak franciául.

MaNcs: Hogy van ez Franciaországban, hogy művészek állami műtermet kaphatnak?

ML: Ez egy nagylelkű állami segítség a művészeknek. Itt is van ilyen, nem? Én egy állami művésztelepen kaptam műtermet, pályázatra; 80 négyzetméter körüli, nyolc méter a belmagassága, de már nem férek el benne, kell vennem még egyet.

MaNcs: Mennyire befolyásolják a képzőművészet fejlődését azok, akik írnak róla?

ML: Szerintem öntörvényűen alakul ez, nem a művészettörténészek által manipuláltan. Nem lehet teóriákat felállítva megfordítani a dolgot, legfeljebb bizonyos, önmaguktól kialakult irányvonalakat betájolni, erősíteni. Az igazi nagy erőt a megrendelések jelentik, a szponzorok, a nagyiparosok - ha nem is az ízlésük, de az egyéb relációk, amik valamely irányba vonzzák a művészeket.

MaNcs: Személy szerint téged ez mennyiben érint?

ML: Nem eléggé, de azért megérintett. A francia bankoktól kaptam egy nagy commandot (megrendelést - a szerk.), az én képeimmel dekoráltak egy reprezentatív kiállítást a lyoni kortárs múzeumban. Úgymond szabad voltam, nem szóltak bele, bár szuggesztióik voltak.

Szőnyei Tamás

Méhes László kiállítása november 14-ig tart nyitva a Műcsarnokban, párhuzamosan a Hollandiában élő Nikolaus Urban és a német Katharina Sieverdig bemutatójával.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1999/43. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra