Hogy építészetileg a mű mit sugall, s milyen értékkel bír, arra még minden bizonnyal visszatér lapunk; arra pedig az idő ad majd választ, hogy milyen kultúrát milyen foganattal lesz majd képes közvetíteni az épület. Annyi bizonyos, hogy Zoboki Gábor terveit kezdetben jól fogadta az építészkritikai szcéna. A tervezési folyamat azonban már a kezdettől kultúrpolitikai és ingatlanfejlesztési bizonytalanságokat tükrözött: nem volt világos, hogy végül milyen intézményeknek ad majd otthont az új létesítmény; s a potenciális beköltözők igényeit más és más építészeti megoldások szolgálták volna. Az amúgy is elefantiázisban szenvedő házat az üzemeltető cég külön irodaemelettel fejeltette meg; a közönségforgalmi terek az üzemi területek rovására nőttek. E zűrzavar meg is látszik a most elkészült épületen: főbb belső tömegei nemigen tartanak kapcsolatot egymással, afféle dobozok a dobozban, az épület alaprajzi rendszere redundáns, sorozatos funkcióismétlődéssel tarkított.
Kezdőrúgás: a Millenniumi Városközpont
A korábban keresetlenül csak "kulturális tömbnek" nevezett létesítmény történetének kezdete az Orbán-kormányig, Rockenbauer Zoltán kultuszminiszterségének idejébe nyúlik vissza. Az exminiszter elmondása szerint maga Demján jelentkezett a kormánynál a pesti expótelkekre álmodott ingatlanfejlesztői koncepciójával, amelynek része volt a kulturális tömb akkor még közelebbről meghatározatlan ötlete is - ez a 10. sz. expó-telken épült volna fel. Rockenbauer Matolcsy Györggyel, az akkori gazdasági miniszterrel karöltve fundálta ki, hogy a tömbben a Modern Magyar Művészetek Múzeuma (4M) találjon otthonra. Az ötlet - Rockenbauer emlékei szerint - Demján tetszését is elnyerte. Ugyanakkor, még a Nemzeti Színház második építészeti pályázatának eredményhirdetése előtt, az Orbán-kormány megállapodott a TriGránit Rt. alapította Arcadom Rt.-vel a színház gyors felépítéséről, s ezzel egy időben a kormány eladta a megmaradt expótelkeket a szintén Demján-érdekeltségű Duna Sétány Székház Kft.-nek - 2,385 milliárd forintért. Sokakat máig nem lehet kigyógyítani abból a kényszerképzetből, hogy a színházépítésre vállalt mérsékelt kivitelezési költség és az extra sebesség, illetve a telkekért kért alacsony ár között összefüggés van; a magyar sajtóban elterjedt feltételezést azonban Sokorai István, a Duna Sétány Székház Kft. ügyvezető igazgatója határozottan cáfolta lapunknak. Sokorai azt is elmondta: a cég két telektenderen is indult, előbb a Horn-kormány idején, 1998-ban, majd már Orbánék alatt, 1999-ben; s noha mindkétszer ők tették a legjobb ajánlatot, a kiíró magyar állam mindig elállt a döntéstől. Végül mégis sikerült megállapodniuk a telekvásárlásról - az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának jegyzőkönyvei szerint zárt tenderen. A TriGránit-cégcsoport a telkeket 2000. március 30-án vásárolta meg az állam képviseletében eljáró Kincstári Vagyoni Igazgatóságtól, a 11. telek kivételével, melyet a Mol Rt. 2000 végén adott el Sokoraiéknak. Mind az állam, mind a Mol vagyonáért piaci árat fizettek - tette hozzá Sokorai István. Az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy ekkoriban körvonalazódott az együttműködés Demjánék és a kormány között a Művészetek Palotája felépítése ügyében.
A Millenniumi Városközpont (MV) ingatlanfejlesztési koncepciója - hogy tudniillik valóban ennyi és ilyen épületet, ilyen megvalósítási konstrukcióban kell a főváros egyik legperspektivikusabb részére helyezni - legalábbis vitatható. Építészeti szempontból hatalmas, arctalan monstrumok csoportja alkotja az MV 2002-ben sokfelé publikált rendezési tervét a maga ormótlan lakóépületeivel (tervező: Csomay Zsófia), irodaházaival, termálszállójával (Schön Építésziroda), egyéb hoteljeivel (Vadász és Társai), a Nemzetivel (Siklósi Mária), a kulturális tömbbel (Zoboki, Demeter és Társai), a multifunkcionális expóházzal (Fazakas György) s a Finta Stúdió tervezte Kongresszusi Központtal (KK).
Gombhoz a kabát
Mint az világossá vált Sokoraival, Rockenbauerrel és Görgey Gáborral, a Medgyessy-kormány első kulturális miniszterével folytatott beszélgetéseinkből is, a városrész lelkét az eredeti ideák szerint az 5000 fős Kongresszusi Központ jelentette volna, ami a koncepció hívei szerint jelentős konferenciaturizmust generálna. Sokorai szerint ez elsősorban makrogazdasági szinten térülne meg az államnak. "Azok az adóhozadékok, melyeket a kongresszusi turista itt hagy, akár a kongresszusi szolgáltatás igénybevételével, akár az utazással, a szállodai számlákkal, szórakozásának, kulturális fogyasztásának költségeivel, különböző adók formájában begyűrűznek az államkasszába" - állítja. "Gyakran teszik fel a kérdést a honi nyilvánosságban - mondja Rockenbauer -, miként létezhetett, hogy egy építtető, mint Demján, és a kulturális kormányzat egymásra talált a MV fejlesztése során." Rockenbauer úgy látja, hogy az üzletembernek "semmi hátsó szándéka nem volt" a projektekkel. "Demján azt értette meg - folytatja az exminiszter -, hogy a konferenciaturizmust kulturális vonatkozású épületekkel érdemes összekötni." Rockenbauer szerint igen nagy baj, hogy a KK egyelőre nem épült meg, s így "az egész projekt gellert kapott, mert a konferencia-központ lett volna az egész koncepció tüdeje, ami rentábilissé tette volna a beruházást". Görgey Gábor is elismerte a Narancsnak, hogy a Művészetek Palotája (MP) igen komoly gondokkal küzdhet majd a közönségszervezés terén akkor, ha a KK nem épül meg. Arról viszont, hogy ez a harmadik nagy állami beruházás vajon milyen megtérüléssel működhetett volna, s pontosan hol hozta volna be az államkasszába a saját, több tíz milliárdosra saccolt árán kívül az MP felépítésének költségeit is, egyik volt miniszter sem tudott közelebbit mondani. A Kongresszusi Központ felépítése információink szerint egyelőre nincs napirenden: a telek változatlanul Demjánék tulajdonában van, és ők várják, mit lép az állam. Sokorai István azt is elmondta lapunknak, hogy ha a dologból nem lesz semmi, nem szándékoznak kártérítési igénnyel fellépni az állammal szemben.
Az a csodálatos 20. század
Demjánék eredetileg csak azt tudták, hogy kell az MV-be valaminõ kulturális intézmény is, de hogy az mi legyen, nem volt teljesen világos. A kulturális tömb tehát a Modern Magyar Művészeti Múzeumnak adott volna otthont, ha ezt a művészettörténész-muzeológus szakma, illetve a kormányváltás meg nem csáklyázza. Rockenbauer - aki jelenleg épp kortárs művészettörténetbõl doktorál az ELTE-n - Bellák Gáborral, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársával dolgoztatta ki a 4M koncepcióját. Bellák az MNG modern gyűjteményén, pécsi és székesfehérvári múzeumi anyagokon túl a Vasilescu-gyűjtemény, a Kolozsváry-gyűjtemény, a Kieselbach-kollekció és a László Károly-gyűjtemény anyagaira is számított, ám korántsem volt világos, hogy ezekkel milyen formában (kölcsönzés?, letét?, adomány?) tud majd együttműködni a 4M. A művészettörténészek fõként azt nehezményezték, hogy a 21. században miért éppen a 20. századi magyar művészetnek kell saját múzeumot építeni, amikor az az MNG-n kívül több vidéki múzeumban és képtárban is jól reprezentáltnak mondható. Rockenbauerék szerint viszont a KK-ban ülésezõ nemzetközi konferenciaturisták elsõsorban a helyi specialitásokat keresték volna, s nem a külföldi alkotók műveinek hazánkban fellelhetõ, világviszonylatban nem épp versenyképes kollekcióit. A kormányváltás után - egy Görgey Gábor összehívta grémium döntése nyomán - aztán eldõlt, hogy a 4M helyett a Ludwig Múzeum kap helyet a Művészetek Palotájában.
Ám a Művészetek Palotájával kapcsolatos problémák nem pusztán az új városrész urbanisztikai-ingatlanfejlesztési koncepciójában, s még csak nem is a 4M eredeti koncepciójának légbõl kapott jellegében keresendõk. Még több kételyt vet fel az új kulturális intézmény ára és finanszírozásának módja. A Fidesz-kormány alatt - 2001 decembere és 2002 márciusa között - létrejött szerzõdéses környezet minden jel szerint egyirányú utcához tette hasonlatossá a helyzetet: csak elõre lehetett menekülni.
Az elsõ pénzügyi tervek
A beruházás már az eredeti, kevéssé konkrét tervek szerint is a különösen Nagy-Britanniában divatos Public Private Partnership (PPP) konstrukcióban épült volna. A magánszféra a PPP keretében közfunkciókat vállal, szolgáltat az államnak, közintézményeket épít és üzemeltet, az állam pedig bizonyos futamidõ alatt, afféle lízing formájában fizet. Így elkerüli, hogy az egyébként csak kölcsön formájában elõteremthetõ összeg egyetlen évben terhelje meg a költségvetést (és romoljanak a maastrichti mutatók). Mindez addig szép és jó, amíg az állam megbízható garanciákat kap arra, hogy az újmódi közberuházás a maga elvárásai, valamint a parlament és a nyilvánosság ellenõrzése alatt valósul meg. Hogy esetünkben nem pont errõl volt szó, azt Szilvásy György még a kultusztárca államtitkáraként mondta el lapunknak (Szilvásy azóta a Belügyminisztériumba távozott). "Olyan PPP-t szeretnénk, ahol az építési és a rendelkezésre álló kockázatot is a befektetõ viseli" - tájékoztatott minket annak idején.
Az eredeti szerzõdés az épület bekerülési költségét 31,2 milliárd forintban állapította meg - mint Sokorai István elmondta, ehhez tartotta is magát a fejlesztõ, s ha az állam holnap letenné az összeget a TriGránit-cégcsoport és a hitelezõ bankok asztalára, vihetné is az árut. Ezen összeg 30 százaléka a TriGránit által megmozgatott saját tõke volt, a fennmaradó 70 százalékra Demjánék banki hitelt vettek fel. (Arra a kérdésünkre, hogy honnan, Sokorai nem kívánt válaszolni.)
A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A 2001-2002-es költségvetésbe a Sasvári Szilárd (Fidesz) által jegyzett képviselõi módosító indítvánnyal becsusszant tétel végül is 52 milliárdban állapította meg azt a felsõ határt, ameddig az állam kezességet vállal a beruházásért; ezt 10 év alatt kellett volna megfizetni. Ez a szerzõdés leginkább valamiféle lízing- vagy hitelkonstrukcióra hasonlíthat: biztosat azért nem állíthatunk felõle, mert sem az építõk, sem a kultusztárca nem engedett lapunknak a dokumentumba még betekintést sem (jóllehet ezt az üvegzsebtörvény lehetõvé tenné a nyilvánosság számára). A fizetés ütemezését egy 2001. év végi kormányrendelet szabályozta: eszerint az elsõ részletet a kormánynak 2004-ben kellett volna a fejlesztõnek átutalnia. (Eredetileg 2004 márciusára tervezték az épület átadását.)
Az épület bekerülése (nettó 31,2 milliárd) és a kezességvállalás (bruttó 52 milliárd) közti különbözet - amely tehát nem szükségszerűen cirka 20 milliárd forint: csak lehet (lehetett volna) annyi - a pénzügyi költségeket, a tulajdonosra háruló adóterheket, az épület tulajdonlásához kapcsolódó kockázatok költségét meg az áfát tartalmazta. "A szerzõdésben képletek szerepelnek" - mondta lapunknak Sokorai István, s a dokumentum mind az államnak, mind a fejlesztõnek kölcsönös garanciákat biztosít arra, hogy például se a kamatváltozások, se a forint/euró árfolyam-ingadozás ne teremthessen olyan helyzetet, amelyben az egyik fél jobban jár a másik terhére. Ennek dacára a szerzõdést annak idején még az Országgyűlés kulturális bizottságának sem volt alkalma tanulmányozni, mint ahogy a 2001-2002-es költségvetés elfogadását megelõzõen e bizottság érdemben a projekthez magához sem bírt hozzászagolni.
Pedig lehet, hogy alaposabban meg kellett volna gondolni a dolgot. Az ugyanis már 2003-ban nyilvánvalóvá vált, hogy a 2004-ben esedékes törlesztésre nem jut pénz.
Finanszírozási finomhangolás
Már Hiller István hivatali ideje alatt kezdõdhettek meg a tárgyalások a garanciavállaló állam és a finanszírozó-kivitelezõ között a megállapodás átszabásáról. Ez az elsõ részletek (6,2, esetleg 7, más források szerint 8 milliárd forint) átütemezésén kívül - az eredménybõl ítélve - a határidõk és a felelõsségek módosítását is magában foglalta. A végeredmény ismert: a végül az NKÖM honlapján is megjelent hír szerint a beruházásra szánt végsõ összeg közel 100 milliárd forintra módosult, a törlesztés ideje vagy a futamidõ - nevezzük így, kissé pontatlanul - 30 évre. (Ezt egyébként a 2005-ös költségvetési törvény rögzíti.) Lapunk szerette volna a kultusztárcát is megkérdezni, hogy e két faktoron kívül még mi változott az eredeti megállapodáshoz képest, és hogy miért pont 100 milliárd a 100 milliárd, de dr. Benedek András államtitkár vissztelefonjában lapzártánkig hiába reménykedtünk. Arra a kérdésünkre, hogy a kormány vajon tájékozódott-e Demjánéknál az összeg megállapítása elõtt, Sokorai István nem kívánt reagálni. Azt viszont elmondta, hogy a még csak ezután következõ tárgyalások során arról próbálnak majd megállapodni a minisztériummal, hogy a 2005-ös költségvetésben rögzített 100 milliárdos összeget a következõ 30 évben vajon teljes egészében õk használják-e fel. A futamidõ meghosszabbodásával értelemszerűen nõnek a pénzügyi költségek is (így van ez minden hitellel); és e pillanatban kérdéses, hogy a létesítmény üzemeltetési költségeit ki fogja állni. A PPP konstrukció lényege szerint az üzemeltetés, a szolgáltatás nyújtása az állammal szerzõdõ magánszereplõ dolga lenne: ám úgy tűnik, az eredeti, 52 milliárdról szóló garanciavállalásban ezek a költségek még nem jelentek meg. Bennfentes forrásaink a létesítmény üzemeltetési költségeit (tehát az épület rezsijét) évi kétmilliárd forintra becsülik; ha a Duna Sétány ezt a feladatot is el kívánja látni, és a tetejébe még a közbeszerzési pályázatot is megnyeri, úgy az államnak ezt az összeget a TriGránit-cégcsoportnak kell kifizetnie.
Ám e pillanatban errõl még nem tudunk semmit. Annyi bizonyos csak, hogy 2005-re a költségvetési törvény nagyjából 9 milliárdot irányoz elõ a "Művészetek Palotája megvalósításával és működésével kapcsolatos kiadások" sorban: ebbõl 6,2 milliárd a dologi kiadások, 2,865 milliárd pedig az "egyéb működési célú támogatások, kiadások" fedõnéven szerepel.
Ebbõl a hírek szerint nettó 800 milliót kap majd az épület szakmai üzemeltetõje, az állami tulajdonú Művészetek Palotája Kft. az általa szervezett rendezvényekre; 1-1,5 milliárdot pedig ugyanõ a szakmai működtetésre (a rendezvények marketingjére, a színpadok működtetésére, a ruhatárra és a jegyszedõ nénikre). A maradékból kell fizetni a törlesztést, a pénzügyi költségeket, a rezsit. És természetesen a bérleti díjat. Az épület ugyanis mindaddig a Duna Sétány tulajdonában marad, ameddig az állam az utolsó garast is ki nem fizeti érte: addig bérelni fogja.
Kik laknak a nagybőgőben?
Még a kormányváltás elõtt világossá vált, hogy az embertelen méretû épületbe a múzeumon kívül befér még ez-az. Így jöttek a képbe a Nemzeti Filharmonikusok, akik igen magas bérleti költséget kényszerültek fizetni a Vörösmarty téri - most átépítés alatt álló - egykori "elizélt palotában". Nem sokkal késõbb pedig amellett döntöttek Rockenbauerék, hogy az akkoriban alakított Hagyományok Házát - tehát a Magyar Állami Népi Együttes, a Lajta László Dokumentációs Központ és a Magyar Művelõdési Intézettől átvett Népművészeti és Módszertani Fõosztály hármasából összekovácsolódott folklór-csúcsintézményt - is beköltöztetik a kulturális tömbbe, mondván, hogy itt sokkal jobb szakmai-infrastrukturális feltételeket tudnak majd biztosítani az intézménynek.
A szálak azonban a 2002-es kormányváltás után összegabalyodtak - Rockenbauer szerint azért, mert kezdetben "volt egy világos koncepció, amellyel a szociálliberális kormányzat fokozatosan felhagyott; nem rosszindulatból, hanem amiatt, mert sem Görgey Gábor, sem pedig Hiller István kulturális miniszterek nem éltek benne a folyamatban, s így nem érthették a dolog logikáját". Görgey Gábor ezt természetesen máshogy látja. Ő azt hangsúlyozza lapunknak, hogy Fidesz-örökséget vettek át, ami nem volt épp tehermentes. Leállítani csak azokat a beruházásokat lehetett presztízsveszteség nélkül, amelyek még nagyon korai fázisban voltak. (Vagyis a Kongresszusi Központot, amelyre jogerõs építési engedélye volt ugyan Demjánéknak, de az épületet még csak nem is alapozták, mint anno a Nemzetit az Erzsébet téren.) A Művészetek Palotájának törlése túlzott jogi és politikai bonyodalmakkal járt volna, s - miként ezt Görgey is elismeri - ezt a döntést nemigen lehetett volna összhangba hozni az árokbetemetés retorikájával, mely a nemzeti középpel hadonászó Medgyessy-kormány kulcsmotívuma volt akkoriban. A szocialista kormány nem akart egy saját "gödröt", inkább igyekezett életet lehelni az MP koncepciójába; s Görgey nemcsak a Ludwig beköltöztetését forszírozta, de például a Nemzeti Filharmonikusok és a Fesztiválzenekar összhangba hozásával is kísérletezett, hogy a Nemzeti Hangversenyterem valóban nevéhez méltó módon működhessék, s a két legnevesebb magyar zenekar valódi nemzeti koncertéletet teremthessen a házban. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a "szuperintendatúra" ötlete, amely aztán oly sok bonyodalomhoz vezetett.
Görgey távoztával Hiller István a korábban a tavaszi fesztivál szervezõjeként is dolgozó Kiss Imrét nevezte ki a létesítmény üzemeltetõjéül kijelölt Művészetek Palotája (akkor még Kultúr-Part) Kft. élére. Szilvásy György szerint neki kellene képviselnie "az állam valódi tulajdonosi szemléletét". A beköltözõ intézmények Kiss Imre megjelenésétõl kezdve viszont egyre inkább úgy érezték, hogy a fejük fölött dõlnek majd el olyan kérdések, melyek megítélésük szerint az õ hatáskörükbe tartoznának. Kiss-sel tárgyalva igen hamar kiderült, hogy az új vezetõ "az intendatúra elvének totális változatát szeretné megvalósítani" - véli Kelemen László, a Hagyományok Házának igazgatója, a projekt fejlesztésének korábbi miniszteri biztosa. "Én voltam az elsõ, aki föllázadtam ez ellen, a másik két vezetõ tovább hitte azt, hogy szakmai autonómiájuk nem csorbul Kiss megjelenésével." Kiss Imre viszont úgy véli, "már az elején baj volt az egész üggyel, amikor az épületben a műszaki tartalmakon túl szakmai dolgokat kezdtek kigondolni. Kelement kinevezték miniszteri biztosnak, s mindenkit hagytak, hogy vezényelje azt a területet, ahová beköltözik majd, ám megfeledkeztek a központi üzemeltetési igényrõl." Kelemen azonban nem az üzemeltetés ellen emelt szót, hanem - akkurátusan különbséget téve az üzemeltetés és a működtetés fogalma között - azon aggódott kollégáival, hogy a Kiss vezette kft. egyre nagyobb kompetenciákat szerez meg a működtetés területén, azaz például a programszervezésben, amely az eredeti koncepció szerint egyáltalán nem lett volna feladata. Kelemenék végül jobbnak látták, ha a Corvin téri Budai Vigadóban maradnak, s elfogadják Hiller felújítási költségjavaslatát. (Helyettük végül a Nemzeti Táncszínház költözik a palotába.) Hasonló okok álltak a Ludwig lebegtetett távolmaradása mögött is, ám az intézmény igazgatója, Néray Katalin végül nem vállalta az amúgy is kilátástalannak tűnő konfrontációt a kulturális kormányzattal; a rossz nyelvek szerint ez az állásába került volna.
A koncertterem tekintetében viszont "a kezdetektõl fogva nincs vita, az ügyet Kovács Gézáék is korszerűen közelítik meg, nekik nincsenek függetlenségi problémáik, a produkcióikat el tudják adni az MP-ben, számukra az jó bázisul szolgálhat majd, és egyértelműen jobb helyzetbe kerülnek, mint a korábbiakban" - nyilatkozott lapunknak Szilvásy György. Ezt egyébként Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok Kht. igazgatója is megerõsítette, mondván: "afféle megváltás volt" számukra, hogy végre méltó és megfelelõ helyre kerültek. "Mi nem féltjük az önállóságunkat, mert azt nem lehet elvenni tõlünk; kötve hiszem ugyanis, hogy más képes volna úgy megtervezni a programunkat, mint Kocsis Zoltán, s más képes volna úgy vezényelni az elõadásokat, mint õ. Az együttesek új feltételei parádésak lesznek, nagyban azért, mert részt vettünk a szakmai-tervezési folyamatban."
A mű tehát elkészült: visszavonhatatlanul a város részévé vált, akár tetszik, akár nem. Építésének története azonban még korántsem zárult le: egyrészt azért, mert még mindig nincs végleges megállapodás az állam és a fejlesztõ között, és azért sem, mert a részletekrõl még távolról sem tudunk mindent. Annyi bizonyos, hogy maga az épület ára és üzemeltetésének a költségei hosszú éveken, évtizedeken át több milliárd forinttal terhelik meg a kulturális tárca költségvetését. Egyes elõrejelzések szerint a létesítmény minden kulturális fejlesztési forrást évekre elõre elvitt (s akkor az elmaradt haszonról, amit a Petõfi híd és a Lágymányosi híd közötti Duna-part körültekintõbb felhasználása hozhatott volna eredeti tulajdonosának, a köznek, még nem beszéltünk). Az évi 70-80 milliárd forinthoz képest, amit a kultúra állami finanszírozására - benne magának a minisztériumnak a fenntartására - fordítanak az adófizetõk, a Művészetek Palotájára szánt 3,3 vagy 5, vagy ki tudja, mennyi milliárd eszelõsen sok pénz. Még akkor is, ha az új épület "világszínvonalú" lesz, mint hívei állítják. De a rá költött pénzbõl egész művészeti ágakat lehetett volna felfuttatni; vagy regenerálni a közművelődést, valamit tenni azért, hogy az egyszerű emberek is részesülhessenek a kultúrából. Nem így történt: s ebben a legkevésbé azok a magáncégek a ludasak, akik kapva-kaptak a páratlan, mert az állam által szavatolt beruházási lehetõségen. Hanem azok a választott politikusok, akik felkínálták nekik ezt a lehetõséget.
(Közreműködött: B. B. E. és Sz. T.)
