Magyar Narancs: Mi a szülőtartásra vonatkozó új szabályozás jelentősége?
Monostori Judit: Maga a szülőtartás nem új intézmény a magyar jogrendben. Ami az újdonságot jelenti, az az, hogy most már nem csupán maga a szülő, hanem az idősek eltartásában részt vevő intézmények is indíthatnak pert a gyerekek ellen, ha a nyugdíjas jövedelme, illetve vagyona nem fedezi az ellátás költségeit. Senki sem perli be szívesen a gyerekeit, még akkor sem, ha megromlott köztük a viszony, de ha egy intézmény indít eljárást, az egészen más helyzetet teremthet. Azt lehet tudni, hogy korábban idősotthonok arról panaszkodtak, hogy beköltözésük előtt a nyugdíjasok számos esetben átíratják vagyonukat a rokonságra, mert akkor már nem terhelhetők rá az intézményi költségek. Erre a problémára is megoldást próbál nyújtani a törvény. A törvény előkészítése során azonban nem vizsgálták azt, hogy mennyire elterjedt ez a jelenség. Völner Pál, az Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára erről azt nyilatkozta, hogy azért nem készítettek háttértanulmányokat, mert nem számítanak tömeges perekre. Azonban fontos lenne tudni, hogy egy ilyen intézkedés hány embert érinthet, és milyen hatásai lesznek a társadalomra, hiszen ennek hiányában félreértések, felesleges félelmek és indulatok támadhatnak fel. Nem tudjuk, hány olyan idős ember van ma Magyarországon, akiknek az ellátása problémát jelent, hogy milyen ütemben fog változni a számuk közép- vagy hosszú távon. Azt sem tudjuk, hogy az ellátásra kötelezett középgeneráció egyáltalán képes-e a finanszírozásból részt vállalni. Feltételezhető, hogy akik képesek támogatni a szüleiket, ott kevésbé van rájuk szükség. Ahol viszont szükség lenne az ellátási költségek kiegészítésére, ott valószínűleg sok esetben nincs is elegendő anyagi forrása a családnak arra, hogy segítsék a szülőket. Komoly hiányosság, hogy ezeket nem vizsgálták meg, mielőtt életbe léptették a szabályozást.
MN: Hosszú távon milyen hatásai lehetnek a szülőtartás új szabályozásának?
MJ: Nagyon leegyszerűsítve: az emberi életpálya három szakaszra tagolódik: gyerekkor, aktív kor és időskor. Az első és az utolsó időszakra is az a jellemző, hogy van fogyasztásunk, de nincs jövedelmünk. Ezeket az inaktív szakaszokat viszont valahogyan finanszírozni kell. A történelemben vannak olyan korszakok, mikor ezt maguk a családok oldják meg, és vannak olyanok, mikor a jövedelemátcsoportosításoknak nagy része államosítva van. Ez az, amit társadalmi szerződésnek hívnak, és a mai modern társadalmak – így Magyarország is – eszerint működnek. Gyerekkorban a családok nagyobb szerepet vállalnak az ellátásból, időskorban pedig az állam szerepe a jelentősebb. Aki aktív korában fizette a társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékot, az jogosulttá válik az állami nyugdíjra. A törvény pont emiatt lehet hosszú távon kritikus, mert megbontja ezt a társadalmi szerződést. A középgeneráció eleget tesz a társadalmi szerződésnek, mert fizeti a járulékokat, és az idősek is már befizették a rájuk eső részt aktív korukban, ennek ellenére a felelősséget, az idősek ellátásának anyagi terheit az állam elkezdi a családok felé tolni.
Az teljesen természetes, és fontos is, hogy legyen családi szolidaritás, hogy a családtagok amiben csak tudják, támogassák egymást, az viszont kérdés, hogy ez kikényszeríthető-e jogi eszközökkel, és hogy nincsenek-e más eszközök arra, hogy az idősgondozás létező problémájának megoldásáról elkezdjünk gondolkodni. Egyre több az idős ember, egyre nehezebb lesz az ő fenntartásuk és egyre kevesebb olyan család lesz, aki komolyan gondoskodni tud a szülőkről. Ma már nem lehet ugyanazt a gondoskodást elvárni egy középkorú családtól, mint akár néhány évtizeddel korábban, amikor még nagyon sokan éltek együtt a szüleikkel és a közvetlen segítségnyújtás természetes volt. A mai munkaerőpiaci viszonyok sem teszik lehetővé, hogy az aktív korosztály gondoskodni tudjon az idősekről. Továbbá egyre elterjedtebbek a mamahotelek is, amikor a középgeneráció gondoskodik a már felnőttkorú gyerekek ellátásáról is. Ezért az államnak erőteljesen ki kellene bővítenie a szociális intézményi hálót, az idősgondozás különböző formáiról sokkal komolyabban kellene elgondolkodni.
MN: Feltételezhető, hogy a kormány most azt készíti elő, hogy később az állam teljesen kivonul az időskori ellátásból?
MJ: Az állam nem fog kivonulni az idősellátásból, és az állami nyugdíjrendszer is fennmarad. Magyarországon már olyan magas a nyugdíjkorhatár, hogy annak további emelése nem lehet igazán hatékony. Ezért inkább az a valószínű, hogy a nyugdíjak veszíteni fognak értékükből. Jelenleg a helyettesítési ráta, azaz hogy a korábbi fizetésnek mekkora hányada a kezdő nyugdíj, átlagosan 75 százalék Magyarországon, ami Hollandia után a második legmagasabb érték az unióban. Ez az arány minden bizonnyal csökkenni fog. A nyugdíjrendszer fenntartására a másik lehetőség, hogy a befizetők számát és a befizetések nagyságát növeljük. Ma Magyarországon nagyon alacsony a foglalkoztatottsági ráta és az is látszik, hogy ez nagyon nehezen növekszik. Pedig hosszú távon inkább az aktívak növelésével lehetne eredményt elérni, mint a nyugdíjrendszerbe történő közvetlen beavatkozással.
Az viszont látszik, hogy hosszú távon valamiféle költségmegosztást akar elérni az állam az idősellátás terén. Hallani olyanokat is, hogy a törvény azt készíti elő, hogy a kórházi krónikus osztályokról – az „elfekvőkből” – mintegy tízezer embert át akarnak helyezni szociális intézményekbe. Az ágyak persze csak papíron kerülnének el a kórházakból, de így a költségek már a szociális szférát terhelnék. Nem tudjuk, hogy ez mennyi idős embert érint, de az biztos, hogy a számuk rohamosan nő a következő évtizedekben. Ezért is kellene bővíteni a szociális intézményrendszert, nem véletlenül vannak olyan emberek kórházban, akiket nem ott kellene gondozni.
MN: Mennyire működik ma a generációk közötti szolidaritás?
MJ: Magyarországon inkább a lefelé irányuló segítségnyújtás az elfogadott, azaz inkább az idősebb generáció segít a fiatalabbaknak, akár erején felül is. Ez egy mélyen beágyazott társadalmi jelenség, az idősek próbálnak segíteni, és ők nem is szívesen kérnek segítséget a fiatalabbaktól. Egy 2012-es felmérésünk szerint a magyarok fele ért egyet azzal az állítással, hogy a gyerekeknek anyagi támogatást kell adni, ha a szüleiknek anyagi nehézségeik vannak, míg 14 százalék inkább elutasító. A magyar társadalom tehát megosztott ebben a kérdésben, és a szolidaritást biztosan nem segítik az ilyen intézkedések, mert ha ezt peres úton kell behajtani, az megmérgezi a kapcsolatokat.
MN: Mit mond arról a törvény, ha valakit a szülők válása miatt nem kettő, hanem több nevelőszülő nevelt fel?
MJ: A jogszabály szerint akár a mostohaszülő is benyújthat keresetet, ha „hosszabb időn át” gondoskodott a gyerek eltartásáról. Gyerekkorban ez akár kettőnél több szülőt is jelenthet, mivel a törvény nem részletezi, hogy mit jelent a hosszabb idő, ahogy azt sem tudni, hogy testvérek között hogyan oszlik meg a teher. Ez minden perben egyedi bírói mérlegelés tárgya lesz, ahogyan az is, hogy nem vált-e méltatlanná a szülő arra, hogy a gyereke (vagy adott esetben az unokája) eltartsa őt. Azt nem tudni, hogy mi alapján fog dönteni a bíró, hiszen erre még nem alakult ki komoly bírói gyakorlat. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a szülő az úgynevezett eltartási sorrend végén áll, mert először a gyerekünkről, aztán magunkról, majd a házas- vagy élettársunkról kell gondoskodni, és a megítélt összeg nem haladhatja meg a gondoskodó bevallott jövedelmének a felét.
MN: Európában máshol miként próbálják megoldani az idősgondozást?
MJ: Minden országban mások az életpályák, máshogyan készülnek az időskorra. Van, ahol nagyobb az öngondoskodás szerepe, van, ahol az állam a jelentősebb szereplő. A skandináv országokban nagyon jól fejlett az otthoni segítségnyújtás rendszere, Belgiumban, Hollandiában vagy Franciaországban pedig a 85 év feletti nők negyede él intézményben, Magyarországon ez a szám mindössze 12 százalék volt 2011-ben. Ahol magas az intézményben élők aránya, az nem csupán azt mutatja, hogy van egy jó intézményi hálózat, ahova be lehet vonulni, de azt is, hogy ennek a finanszírozása állami és magánoldalról is jobban megoldott. Magyarországon magasak a járulékok, ezért az emberek nagyobb állami ellátást is várnak el.
MN: Akkor nem igaz, hogy a magyar nyugdíjasok szegények lennének?
MJ: Noha nagyok a különbségek a nyugdíjak között, és vannak, akiknek nagyon alacsony nyugdíjból kell megélniük, de a magas helyettesítési ráta miatt az átlagnyugdíj a keresetekhez képest magas. Ma Magyarországon alacsony a foglalkoztatottság, ezért az aktív korúak átlagos jövedelme – az inaktívakat is beleszámolva – sokkal rosszabb képet mutat, mint a nyugdíjasoké. A nyugdíj kiszámítható, biztos bevétel. Ugyanakkor a nyugdíjasok jelentős része egyfős háztartásban él, aminek a fenntartása fajlagosan drágább, és gyógyszerre is többet költ, így azt szokták mondani, hogy az átlagnyugdíjas az alsó középosztály színvonalán él. Persze, meglehetősen heterogén csoportról beszélünk. Ezért is kellett volna megvizsgálni a törvény előkészítése során, hogy milyen az intézményben élők anyagi háttere, mert a felmérések jellemzően a magánháztartásokat vizsgálják. Aki önkormányzati intézménybe kerül, az feltételezhetően már eleve hátrányosabb helyzetből indult, mert a jobb módúak bejutnak más intézménybe, vagy otthoni ápolással meg tudják oldani a helyzetüket – de erről felmérések nélkül nem tudunk semmi biztosat.
MN: A szülőtartás megoldás lehet az idősgondozás problémáira?
MJ: Önmagában biztosan nem, az idősgondozásba sokkal több pénzt kellene fektetni. Idősotthonokat kellene létrehozni, fejleszteni kellene a házi segítségnyújtás intézményrendszerét, mert nem lehet arra számítani, hogy a családok ezt maguk meg tudják oldani. Az idősellátás a mai magyar rendszerben alapvetően állami feladat kell, hogy legyen. Nagyon jó lenne, ha az erős családi szolidaritás működne, de azt ilyen eszközökkel nem lehet kikényszeríteni. A kutatók között konszenzus van abban, hogy a gondoskodás anyagi és fizikai terhét sem lehet áttolni a családokra. A legnagyobb probléma viszont az, hogy nem tudjuk, milyen következménye lesz a szabályozásnak: valóban csak néhány perre kell felkészülnünk, vagy ez inkább annak a kezdete, hogy az idősellátás problémáját az állam áttolja a családokra.
| A helyzet eddig Szülőtartási perek indítására korábban is lehetőség volt, a házasságról, a családról és a gyámságról szóló hatályos törvény rokontartásként említette. Az volt jogosult rokontartásra, aki nem tudta magát eltartani és tartásra kötelezhető házastársa sem volt. Ha a szülő eleget tett tartási, gondozási és nevelési kötelezettségének, támaszthat tartási igényt, és a gyerek nem hivatkozhat érdemtelenségre. A tartásra jogosult egyenes ági leszármazottaitól (gyerek, unoka stb.) igényelheti a támogatást. 2012-ben az új Alaptörvénybe is bekerült, hogy a „nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. A Hódmezővásárhelyi Többcélú Kistérségi Társulás 2012-ben a bíróságon próbálta meg tesztelni, mit ér az Alkotmányba emelt szülőtartás kötelezettsége, miután a helyi Kovács-Küry Időskorúak Otthonának több tízmillió forintos hiánya gyűlt össze a be nem fizetett díjakból. Noha az érintett időseknek voltak olyan gyerekei, akik tudtak volna fizetni, a társulás elvesztette ezeket a pereket. Az idősotthon fenntartói már akkor jelezték, hogy elégedetlenek a jogi szabályozással, ám az új törvényre éveket kellett várni. A júliustól érvényes polgári törvénykönyvbe a korábban érvényes rokontartási szabályozás azzal a kiegészítéssel került bele, hogy az is indíthat pert az idősellátás költségeinek fedezésére, aki a „tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett anélkül gondoskodik, hogy erre jogszabály vagy szerződés rendelkezése alapján köteles lenne”. Ez lehet egy ápoló, idősotthon vagy a rászorulónak rendszeresen besegítő szomszéd is akár. A kormány szerint az államot jogszabály kötelezi a nyugdíjfizetésre és a szociális ellátások nyújtására, így az új szabályozás nem érinti az állami szerepvállalást. Az ellenzék azonban egyértelműen a szociális rendszer felszámolásának előkészítését látja a törvényben, így nem is szavazták azt meg. Schiffer András, az LMP azóta lemondott vezetője a javaslatról szóló törvényi vitában egyenesen azt állította, hogy „annak a brutális neoliberális gazdaságpolitikának az egyik féregnyúlványa ez a javaslat, ami gyakorlatilag a jóléti rendszereket felszámolja”. |
