Magyar Narancs: Sokan úgy vélik, a II. világháborút követő francia-német "kulturális kiegyezés" modellje példaként szolgálhatna a román-magyar kapcsolatok normalizálásához is. Használható-e ez az analógia annak ellenére, hogy abban a kontextusban kisebbségi kérdésekről szó sem volt?
Trencsényi Balázs: Annyiban mindenképpen, hogy a történelmi kánonok erőteljesen egymás ellen irányultak mindkét esetben; a két világháború között a francia és a német gyereket arra tanították, hogy a másik a civilizáció első számú ellensége. Persze ott is voltak alternatív szubkultúrák, mint ahogyan a magyar és a román történelmi kánonok sem feszülnek feltétlenül minden esetben egymásnak - bár a 20. században elég sokat tett mindkét oldal intézményrendszere azért, hogy ily módon építse föl őket. Pedig a két ország történelme mégiscsak valamilyen értelemben közös, ahogyan a jövőjük is az az Európai Unióban. Érdemes megnézni, hogy a francia-német kiegyezés megteremtésének mik voltak a technikái: közös ösztöndíj- és intézményrendszer, az értelmiség kulturális és nyelvi szocializációja. Két nagy kultúra esetében azonban némiképp más a helyzet, hisz Franciaországban akkor is tanítottak Schillert és Goethét, amikor a kedvenc ellenség éppen a porosz imperializmus volt, azóta pedig felnőtt egy olyan értelmiségi generáció mindkét országban, amely már beszéli a másik nyelvét. Persze néhány román történész is tud magyarul, és néhány magyar is csak úgy, poénból románul - de a németeknél ez valóságos tendencia, hisz hozzátartozik ahhoz, hogy mondjuk PhD-t kapjon az ember. Ezzel szemben például Magyarországon az értelmiség szocializációjába nem tartozik bele semmifajta ismeret Romániáról - nemritkán előfordul, hogy egy magyar és egy román értelmiségi New Yorkban találkozik, és ott döbbennek rá, hogy közösek a problémáik, merthogy közös kulturális térből jöttek.
MN: Ösztöndíjak, testvérvárosi programok - ez járható út?
TB: Mi annak idején megpróbáltuk megalkotni a kulturális kiegyezési kísérletek európai térképét, hiszen a magyar-román viszony mellett ott van a görög-török, a lengyel-orosz, a lengyel-ukrán vagy a lengyel-német kérdés is. Mindegyiknek komoly infrastruktúrája van, a görög-török és a lengyel-német viszony rendezésébe köztudottan rengeteg pénzt öltek már bele - de lehetetlen tökéletes analógiát találni a mi problémánkra. Akár a német-amerikai példát is említhetnénk. Itt is az a kérdés, hogy pusztán attól lehet-e eredményt várni, ha két értelmiségi réteget "összeszocializálunk". A francia-német relációban csupán egyetlen területi kérdés volt, Elzász elvesztését kellett földolgozni, de mire idáig jutottak, mindez elsősorban szimbolikus kérdés volt csupán, hiszen gyakorlatilag nem éltek ott németek. A magyar-román viszonylatban viszont attól, hogy a politikai közvélemény jellemzően úgy gondolja, hogy egymás partnerei vagyunk, még mindkét társadalomban létezik egy elég széles réteg, amely egy másfajta diskurzust kultivál a családtörténetek és a kölcsönös megaláztatások felemlegetésével. A német-francia helyzet ebből a szempontból jóval problémamentesebb. Az azonban biztos, hogy nem invesztálunk sem mi, sem a románok eleget a két ország közötti "embercserébe". Persze megint csak összehasonlíthatatlan a mi oktatási költségvetésünk mondjuk a németekével. Testvérvárossá fogadhatjuk Constantüát, de a fő kérdés az, hogy a két társadalom ügyei összeszövődnek-e olyan mértékben, hogy annak az emberek mindennapi életében is legyen látszata. Vicces módon a határon átívelő csempészet virágzása például egy ilyen tendenciára utal.
MN: A magyar politikában a magyar-román kapcsolatok mintha egyet jelentenének a Romániában élő magyarok és Magyarország kapcsolatával. Nem kellene ezen a mentalitáson változtatnunk?
TB: Én ennek nemcsak hogy barátja lennék, de személyesen is részt vettem nagyon sok ilyen kezdeményezésben. Persze az, hogy a 60-as, 70-es években egy német diák ösztöndíjat kapott Párizsba, egy kicsit más, mint ha ma egy magyar diák ösztöndíjat kap Bukarestbe. És az sem biztos, hogy ha holnaptól egy csereprogram keretében tömegesen mehetnének a fiatalok a Fekete-tengerhez üdülni, akkor jelentősen változna a helyzet. Ezzel együtt nem tartanám rossz ötletnek, ha nálunk a középiskolákban bevezetnék legalább egy szomszédos ország nyelvének a tanítását, nem is feltétlenül azért, hogy nyelvvizsgát tegyenek belőlük a tanulók, hanem hogy mondjuk három évig legalább ismerkedjenek a diákok a körülöttünk élő népek kultúrájával, legyen valami viszonyuk hozzá. Legalább kísérleti jelleggel ki lehetne próbálni ezt, akár a fővárosban, akár az érintett országok közelében lévő nagyvárosokban. A mostani középiskolások legnagyobb problémája Romániával szerintem már nem az, hogy elvették tőlünk Csíkszeredát, hanem az a - 70-es, 80-as években erőteljesen sulykolt - klisé, hogy a románok civilizálatlanabbak. Az előítéleteket oldhatná a kulturális találkozás - a legkülönbözőbb szinteken.
MN: Mi a helyzet a könyvkiadásban?
TB: Magyarországon, összehasonlítva a térség országaival, nagyon sok kelet-európai szépirodalom jelenik meg, míg Romániában csak akkor adnak ki egy magyar művet, ha az Párizsban vagy Berlinben nagy sikert arat. A tudományos könyvkiadásban viszont éppen fordított a helyzet. Ennek részben az az oka, hogy mégiscsak ott élnek olyan kutatók, akik kettős szocializációjúak. A cél egyébként sem az, hogy a felsőoktatás kitermeljen mondjuk húsz Románia-szakértőt, hanem hogy legyen egyfajta periferikus látása a közeljövő politikus- és értelmiségi generációjának. Én éppen ezért kezdtem el ezzel foglalkozni, mert rá kellett ébrednem, hogy az 1930-as évek spanyol eszmetörténetéről vagy a 17. századi Skóciáról bárkivel el tudtam beszélgetni, de ha megkértek, hogy mondjak három 19. századi román gondolkodót, akkor nagy bajban voltam. Ahhoz képest, hogy itt vannak egy köpésre, nem tudunk róluk semmit. Ezeket az élményeket valószínűleg lehet generálni, de ha a magyar állam létrehozna 100 új romániai ösztöndíjat, akkor azokat nem biztos, hogy be lehetne tölteni. A létező struktúrákat kellene értelmesen használni. A magyar politikai elit például észre sem vette, hogy a CEU-n évente megfordul körülbelül 100 román hallgató. Vagyis Magyarország éveken keresztül élményanyagot nyújtott azoknak, akik 10 éven belül a román értelmiségi és politikai elitet alkotják majd; ott lesznek minden minisztériumban és az egyetemi katedrákon. Pedig ez történelmi jelentőségű fejlemény a két ország kapcsolatában - az új román igazságügy-miniszter is itt végzett például. Ez a kötelék tehát létezik, csak nem használjuk ki.
MN: A két ország történészei között folyik valamiféle formális együttműködés?
TB: A 60-as évektől kezdve Magyarországnak majdnem minden szocialista országgal voltak közös történészbizottsági ülései, ahol egyrészt a felek közölték egymással álláspontjaikat, másrészt kísérletet tettek arra, hogy regionális alapokra helyezzék a történetírást. Különösen a magyar történettudomány tett erőfeszítéseket arra, hogy szembenézzen saját nacionalista előfeltevéseivel, persze nem függetlenül a kádárista identitáspolitikától. Ebben a tekintetben a 70-es, 80-as években jobban álltunk, mint a többiek.
MN: A '90 utáni periódus visszalépésként értékelhető?
TB: Ez már a 80-as években elkezdődött; ezek a találkozók egyre inkább formalitássá váltak, különösen azon országokkal, ahol a nemzeti kommunizmus egyre inkább "bedurvult". Egy idő után már nem is ültek össze, amikor pedig mégis, akkor a felek - még a legádázabb román nacionalisták is - elmondták, hogy titkon ők maguk is röhögnek azon, amit otthon mondaniuk kell, majd közösen berúgtak és hazamentek. És minden maradt a régiben. 1990 után megpróbálták őket újra összetrombitálni, részint állami kezdeményezésre, részben magánpénzből, például a Soros Alapítvány, de mivel a résztvevők évtizedek óta ismerték már egymást, semmiféle új kísérlet nem történt. Véleményem szerint azzal, hogy évente két napra összeeresztjük a két ország történészeit, nem sokra megyünk, közös szocializációs tereket kell létrehozni, amelyben új kérdéseket lehet föltenni és új nézőpontokat lehet felvenni. Mindez egybevág azzal a folyamattal, amely a társadalomtudományok egészében végbement az elmúlt évtizedekben, és amely megkérdőjelezi a hagyományos narratív pozíciókat és stratégiákat, így magának a történetiségnek a státusát is. Újra kell definiálni a történelem tárgyát, és fel kell tenni a kérdést: elmondható-e releváns módon egy nemzet története akkor, amikor ezek a történelmi terek átfedik egymást. Ellentétes folyamatok zajlottak le a két országban: míg Romániában a 80-as évek államilag támogatott nacionalizmusa erősen átideologizálta a történetírást, Magyarországon éppen a fordítottja történt, a történetírás megpróbálta kiszabadítani magát az ideológiai nyomás alól, ezért tartózkodott az interpretációktól, és csak a tényekben kereste a konszenzust. Ez persze akkor jobb volt, mint a nacionalista történettudomány, de a 90-es években változott a helyzet. Romániában már meg lehetett írni, hogy a nacionalista ideológia csak egy konstrukció, vagyis átvettek egyfajta posztmodern pozíciót, míg a magyar történettudomány intézményes elitje megmaradt a "tények azok tények" felfogásánál, és elzárkózott minden olyan kísérlet elől, amely az interpretáció kérdését vagy a történetiség természetét akarta újragondolni. Nagyon érdekes, hogy a jelenlegi román külügyminiszter is történész, ráadásul éppen ezt a posztmodern tradíciót képviseli.
MN: Hogyan fest a mai román történelemkönyv-piac?
TB: A 90-es évek közepén Lucian Boia írt egy sor könyvet - ennek egyik kötete magyarul is megjelent -, amelyben a román történelemelbeszélésekről kimutatta, hogy milyen archetípusokat és mitikus szerkezeteket használtak fel narratív konstrukcióikban. A 90-es évek második felében lezajlott - a magyarnál sokkal inkább pluralista - romániai tankönyv-liberalizáció eredményeként egy hasonló szemléletű, a kolozsvári Sorin Mitutól származó könyv is felkerült az oktatási minisztérium által támogatott könyvek listájára. Ez utóbbi például megpróbálta elválasztani a politikai nemzet fogalmát az etnicitástól. Ahol viszont mindenképpen beszélni kellett volna az etnikai konfliktusokról, azokat az eseményeket egyszerűen kihagyta a könyvből. A nemzeti öntudat számára hagyományosan fontos részeknél pedig sokszor egyszerű hülyéskedésbe megy át a szöveg; Drakula kapcsán például említést tesz a róla készült filmekről, kilépve a Ceausüescu-rendszer önlegitimáló értelmezéséből, amely a nagy vezér ősapjaként mutatta be őt. Mindez óriási vitát váltott ki, a parlamentben interpellálták, Mitut meghurcolták, ráadásul még azt is ellene fordították, hogy a felesége magyar. Az anekdota szerint egy romániai börtönben még a rabok is éhségsztrájkba kezdtek a könyv betiltásáért. Ez végül nem történt meg, de Mitu könyve nem vált dominánssá az oktatásban. Döbbenetes módon még sok erdélyi magyar gimnáziumban is a legnacionalistább könyvből tanítanak. Azt is hallottam, hogy egy marosvásárhelyi gimnáziumban a tanári kar azért szavazott az utóbbi mellett, mert hogy abban szerepel a legtöbb adat. De szerintem egy másik magyarázat valószínűbb; sokkal könnyebb úgy elképzelni a dolgokat, hogy nektek is van egy saját igazságotok és nekünk is, és a kettő inkompatibilis, mint esetleg elgondolkodni azon, hogy talán a mi identitásunk is csak egy tákolmány.
MN: Abban, hogy a posztmodern történelemszemlélet ilyen nagy hangsúlyt kapott Romániában, van-e szerepe a legendásan szoros francia-román kapcsolatoknak?
TB: Mivel a 80-as években a történettudomány erősen átideologizált volt Romániában, nagyon sok történész visszavonult olyan területekre, mint a numizmatika vagy a középkorászat. Az irodalomtudományban viszont sokkal nagyobb volt a szabadság, ezért a román irodalomtudósok és filozófusok, akik jellemzően jól olvasnak angolul és franciául, teljesen napra-készek voltak az aktuális irányzatokban, így a posztstrukturalizmusban is. A román a 19. század elejétől egy franciás kultúra, ámbár az 1820-as években a megszálló oroszoktól tanulták meg a francia etikettet, tehát eredetileg nem Párizsból. Az 1840-50-es években egyébként valóságos harc folyt a magyarok és a románok között, hogy ki tudja megszerezni magának a nagy francia történészeket annak érdekében, hogy nekik kedvezve írják újra a világtörténelmet. A sztereotípiákkal ellentétben a német és a francia hatások dominanciája folyamatosan váltotta egymást a román történelemben: akik például a 19. század végén megteremtették Románia politikai kultúráját, egy német egyetemeket végzett társaság tagjai voltak. Magyarországot is inkább németes kultúrájú országnak tartjuk, holott a magyar nacionalizmus egyik legjelentősebb képviselője, Szabó Dezső nagyon is franciás olvasottságú volt, aki a századfordulón az Action Francaise radikális nacionalista tradícióját használta fel írásaiban. De a jelenre visszatérve: az valóban a németeken múlott, hogy Lengyel-ország az uniós bővítés első körébe került, de hogy Románia csatlakozása is küszöbönáll, az nem Franciaország közbenjárására történt, sokkal inkább Románia geopolitikai helyzetéből fakad. Azt a tényt pedig, hogy rengeteg román dolgozik Nyugat-Európában, sokkal több, mint magyar, akár annak a jeleként is értelmezhetjük, hogy Románia már igenis integrálódott az unióba. Hiába állunk jobban a befektetések terén, mint Románia, Nagyvárad tőkevonzó képessége hamarosan többszöröse lehet mondjuk Békéscsabáénak. A különbségek tehát nagyon hamar kiegyenlítődhetnek.
MN: Milyen konkrét programokban vesz részt személyesen?
TB: A CEU-n összejött egy magyarországi magyarokból, erdélyi magyarokból és románokból álló táraság, három éve publikáltunk egy közös könyvet angolul, amelyben éppen a két eltérő történelmi kánon közelítésének lehetőségeit kerestük. Az egyik szerkesztési elv az volt, hogy mindenki a "másik témájáról" is írjon, vagyis megpróbáltuk a hagyományos kompetenciákat alá-ásni. Ezzel kívántuk felmutatni azt, hogy a fiatal kutatógenerációnak már nincsenek ilyesféle görcsei. A másik kezdeményezés az Erasmus Kollégium keretein belül, a Soros Alapítvány East-East programjának támogatásával jött létre. Egyfajta diákcseréről van szó, illetve közös kurzusokról és nyári egyetemekről, ahol - kísérleti jelleggel - fiatal bukaresti társadalomtudósokat "eresztettünk össze" a magyar kutatókkal. Azt tervezzük, hogy a jövőben ezek afféle országismereti kurzusok is lennének, ahol nem is a kutatás eredménye számítana igazán, hanem a közös munka, az állandó interakció. A harmadik projekt egy olyan háromkötetes szöveggyűjtemény kiadása volt, amelyben 12 kelet-európai ország nemzeti öntematizációs szövegeit, illetve azok részleteit gyűjtöttük egybe - de nem országonként, hanem korszakonként, témánként csoportosítva. Így mondjuk a nemzeti romantikák forradalomképei vagy a modernizáció diskurzusai elkezdenek beszélgetni egymással, megmutatva a hasonlóságokat. Nemcsak arról van szó, hogy egymás mellé tettük a szövegeket, hanem kérdeztünk is egymástól; saját kérdéseinket a másik hagyományaira vetítve. Így előkerültek olyan nemzeti tradíciók is - mint például a föderalista diskurzus, szemben a nemzetállamival -, amelyek léteztek ugyan, de az elmúlt száz évben igyekeztek kipucolni őket a nemzeti emlékezetből. A cél az, hogy a nemzeti történelmeket egy komparatív, regionális kontextusban írjuk újra, természetesen nem elfeledve, hogy az egyes történések egy nemzetállami diskurzusban tematizálódtak. Magánbeszélgetésekben is azt tapasztalom, hogy ha nincs bennem számonkérés, hanem a saját, elvárható nemzeti hagyományaim implikációihoz nyilvánvalóan ironikusan viszonyulok, akkor pillanatok alatt kialakulhat a párbeszéd. Ez még nem jelenti azt, hogy a témában megszólaló politikusoknak viccelődniük kellene. De a praktikusan nem kezelhető konfliktusok ügyében segíthet az irónia. Mert mi is az irónia tulajdonképpen? Hogy több pozíciót veszünk egyszerre számításba, és képesek vagyunk perspektívát váltani.
Bugyinszki György
