Nem kevesen vannak, akiket nagyon idegesít a formálódó német nagykoalíció. Egyesek a növekvő baloldali befolyástól félnek, mások attól, hogy a jelentékeny felhatalmazású Bundestag révén Berlin súlya az eddiginél is jelentékenyebbé válik, így Németország a kisebb nemzetek akaratát könnyebben figyelmen kívül hagyhatja, mint korábban.
Annak ellenére, hogy Angela Merkel és a CDU/CSU szövetség marad továbbra is a meghatározó ereje ennek a koalíciónak, furcsa módon épp a jobboldali óbégatás a hangosabb. Jó példák erre a Jarosław Kaczyński fideszesen működő pártját, a Jog és Igazságot (PiS) támogató lengyel Rzeczpospolita időnkénti kirohanásai, s különösen az az aktuális cikk, amiben a szerző azt ecseteli, milyen kihívásokat is rejtene magában, ha az angolhoz és a franciához hasonlóan a német is az unió meghatározó kommunikációs nyelvévé válna. „Valahogy mindig pusztulást hoz magával, valahányszor a németek arra szólítják fel Európát, hogy beszéljen az németül” – állapítja meg Mariusz Cieślik a lap november 29-én publikált számában.
Az ilyen szöveg – magyar vonatkozású példák is hosszan idézhetők lennének – nem Németországot, nem a németeket, hanem az érintett véleménynyilvánítót minősíti, s minthogy egy egész – sikeresnek mondható, ámbátor egyre inkább szélsőséges – párt áll mögötte, okkal feltételezhető, hogy a lengyel társadalom egy adott, karakteres szegmensét is. Jelzi, méghozzá igen pregnánsan, hogy épp e társadalom az, ami képtelen múltjához lezárt, feldolgozott módon viszonyulni. És amiként a Jog és Igazság Pártja is nap mint nap megerősíti Józef Piłsudski marsall prefasiszta rendszeréhez való elkötelezettségét, akként konstruálja újra és újra a történelemből már rég kikopott ellenségeit, s teremti meg ismét – a nemzeti pátosz külsőségeivel színezett – számkivetettségének legszörnyűbb vízióját.
A kelet-európai jobboldal képtelen ráhangolódni a sikerre, ezt mutatja a politikai kibontakozás mind a Visztula partján, mind a Dunáén. Identitásának szerves része az európai magány és a vereségtudat – maga a végzet, melyet másoknak szán, de amiben maga is osztozik. Ezzel kompenzálja hiányzó jövőképét, amit minduntalan a régmúlt démonaival kényszerül helyettesíteni.
A magyar békemenetekben menetelő lengyelekkel és a lengyel függetlenség napján randalírozó fideszesekkel nem elképzelhető a modern, megújult jobboldal. Kaczyński és Orbán Merkelben mindig is Hitler reinkarnációját fogja látni, miként önmagukban Piłsudskit vagy Horthyt, Gömböst és így tovább. Alapkultúrájuk képtelen maga mögött hagyni a múltat, amelynek szörnyűségei karakterük lényegébe ivódtak, s amit nem tudnak nélkülözni, minthogy az eleve politikai legitimációjuk szerves eleme. Sem Kaczyński, sem pedig Orbán nem fasiszta, okkal kérhetik ki maguknak az efféle vádakat, de a 20. század szörnyeinek örökösei, nem tudnak s nem is képesek lemondani a borzalmak által rájuk ruházott identitásról. Különben szétpukkadnának, mint a buborék.
Alighanem a kelet-európai baloldalnak is lehetnek hasonló problémái nyugati társaikkal, bár a kommunista múlt utáni nosztalgia visszatérte aligha elképzelhető. Volt ugyan erre kísérlet korábban, de az inkább groteszkre és nevetségesre sikeredett, semmint elképesztőre, mint a jobboldali példák. Ám egyáltalán nem zárható ki, hogy a kelet-európai pártcsaládok is kialakíthassanak valamilyen, rájuk jellemző nagykoalíciót. Ha viszont ez létrejön, annak közös nevezője – természetüket ismerve – valamiféle nacionalizmus lesz majd, ismét visszavezetve a térség népeit megszokott katasztrófaállapotukhoz. Elég, ha megnézzük, mi zajlik ma a magyar baloldalon: a Demokratikus Koalíciót leszámítva egyfajta versenyfutás Orbán nacionalizmusa után.
