Babarczy Eszter: Sétáló filozófia (Hol vagyok?)

publikálva
1998/6. (02. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tom, cseh származású amerikai barátom akkorát nevet, hogy kicsit meg is sértődöm. Ugyanazt mondja, mint amikor azt kérdeztem, van-e dohányzó helyiség az egyetemen. Mit képzelsz, hol vagy? Ez itt Amerika. A mulatság tárgya az a tény volt, hogy szorgalmasan elkezdtem nézni a tévé talkshow-it, hogy beszámolhassak róla, mit gondol "az amerikai értelmiség" a Clinton-ügyről. Minden attól függ persze, hogyan definiálja az ember az "értelmiséget". Láthattam Paul Newmant és Gene Hackmant nyilatkozni, Monica exbarátait, ügyvédjét és fodrászát, számtalan washingtoni kommentátort, újságírót és külpolitikai szakértőt, továbbá néhány feminista vezetőt, valamint az utca emberét, nem beszélve természetesen a Clinton-klánról, akiket az ember nem szívesen néz, annyira kínban vannak. Hogy kit tekinthetünk ezen tarka egyvelegből az értelmiség autentikus szószólójának, nem tudom. De ez talán nem is olyan érdekes. Ami igazán érdekes, az e könnyed és mégis keserű kacaj, az értelmiség páriatudata és néminemű identitászavara, a vágyódás a fény után, amelyet megvetnek, a publicitás után, amelyet, nem ok nélkül, a nagy amerikai cirkusznak neveznek, a szerep után, amely nem létezik.

Tom, cseh származású amerikai barátom akkorát nevet, hogy kicsit meg is sértődöm. Ugyanazt mondja, mint amikor azt kérdeztem, van-e dohányzó helyiség az egyetemen. Mit képzelsz, hol vagy? Ez itt Amerika. A mulatság tárgya az a tény volt, hogy szorgalmasan elkezdtem nézni a tévé talkshow-it, hogy beszámolhassak róla, mit gondol "az amerikai értelmiség" a Clinton-ügyről. Minden attól függ persze, hogyan definiálja az ember az "értelmiséget". Láthattam Paul Newmant és Gene Hackmant nyilatkozni, Monica exbarátait, ügyvédjét és fodrászát, számtalan washingtoni kommentátort, újságírót és külpolitikai szakértőt, továbbá néhány feminista vezetőt, valamint az utca emberét, nem beszélve természetesen a Clinton-klánról, akiket az ember nem szívesen néz, annyira kínban vannak. Hogy kit tekinthetünk ezen tarka egyvelegből az értelmiség autentikus szószólójának, nem tudom. De ez talán nem is olyan érdekes. Ami igazán érdekes, az e könnyed és mégis keserű kacaj, az értelmiség páriatudata és néminemű identitászavara, a vágyódás a fény után, amelyet megvetnek, a publicitás után, amelyet, nem ok nélkül, a nagy amerikai cirkusznak neveznek, a szerep után, amely nem létezik.

Hová lett a közéleti értelmiségi (azaz, kétértelműbben és eufemisztikusabban, a public intellectual)? Vagy más szóval, ugyan ki kíváncsi ránk? És ha a közélet annak megvitatásából áll, hogy Monica milyen műveletet hajtott végre Clinton elnökön az Ovális Irodában (magyar barátaim figyelmeztettek, hogy meg ne merjem nevezni közkeletű magyar szóval ezt a figurációt, mert egy ország elpirul belé), akkor ugyan mi marad más az amerikai értelmiséginek, mint a némileg önelégült kétségbeesés s az kétes elégtétel, hogy ő bizony felláció helyett kereken és őszintén, a szókimondó igazság nevében blowjobról beszélhet?

Az amerikai értelmiségiek, mint elismerték nekem, némileg rossz lelkiismerettel bár, de mindennap elolvassák az összes idevágó hírt a New York Times-ban - Irak ide vagy oda, még mindig címlapsztori minden új hír, erős versenyben Karla Fay Tucker kivégzésével -, továbbá elolvassák a Newsweek és a Times fantasztikus és semmitmondó leleplezéseit, továbbá belenéznek a Village Voice keserédes kommentárjaiba, és tíz év után először megnézik a State of the Union Addresst a tévében (milyen állapotban van szegény elnök?), majd elismerik, hogy várakozáson felüli, profi munka volt. De nem beszélnek Az Ügyről. Legyintenek. Oh, my God, ez az egész nevetséges. Amikor felvetem, hogy a közvélemény-kutatások fényében talán mégiscsak forradalmi változások tanúi vagyunk, és akár bukik Clinton, akár nem, mégiscsak érdekes, hogy, amint itt mondani szokás, amikor előjön a csontváz a szekrényből, mindenki a vállát vonogatja, illetve embere válogatja, megnyalja a szája szélét, legyintenek arra is. Nem lehet - ragaszkodnék a magam naivitásához -, hogy az amerikai politikai kultúra némileg új irányt vesz? Hogy bizonyos jól bevált, de túlbuzgó független ügyészek esetén kényelmetlennek mutatkozó hazugságok új elbírálást nyernek? Értelmiségi barátaim a vállukat vonogatják, de eme vállvonogatásnak nem sok köze van az utca emberéből kicsikart vállvonogatáshoz. Az utóbbi azt sugallja, Amerikával minden rendben, csak ne feszegessük túlságosan a nem feszegetendőket, Amerika reménytelen, ezt sugallja az előbbi.

Mit akar az értelmiségi? Közéleti vitát közéleti kérdésekről, mindenekelőtt tehát közéleti kérdéseket, amelyekhez hozzászólhat, s közéletet, amelyhez köze van. Ha a doktoranduszjelölteket hallgatja az ember, az a benyomása alakul ki, hogy Amerika legfrusztráltabb rétege az egyetemi értelmiség, különösen amíg nincs állása. S noha ez még érthető volna, azután sem javul a helyzet lényegesen. Az amerikai egyetemi értelmiség általam belátható szegmense nagyrészt vehemensen és némileg érzelmi alapon baloldali (felháborodik, de nem érvel), nem kis részben marxista (ez többnyire néhány homályos szlogenre szorítkozik), s ez nem is pusztán generációs jelenség, nem korlátozódik tehát azokra, akik a hatvanas-hetvenes évek újbaloldalában szocializálódtak, habár kétségtelen, hogy az ifjabb nemzedékek teoretikus szempontból inkább foucault-isták, mint bármi egyéb isták, s Foucault teljesen kisöpörte Gramscit a köztudatból. A "hegemóniát" felváltotta a "diskurzus" és a "dispositive" (mi stratégiának fordítottuk ezt magyarra, nincs jó megoldás), a proletariátust pedig a "szubaltern" kultúra, vagyis mindaz, ami nem hivatalos. S hozzá kell tennem, talán csak hogy megemlékezzem itt barátaimról, hogy az amerikai egyetemi értelmiség általam belátható szegmensének töredéke liberálisnak vallja magát, és azon tűnődik, mit kezdjen a liberalizmusával. De akár baloldali az értelmiségi, akár liberális, ugyan mit szólhat a blowjobhoz és Kenneth Starrhoz? Miféle intellektuális issue ez, azon túl, hogy a kriptofreudisták elemezhetik a felláció társadalmi jelentőségét, a feministák pedig hallgatnak, ami meglehetősen szembetűnő, és bizonyos intellektuális kárörvendésre ad okot?

Január közepén, néhány nappal a botrány kitörése előtt a fő nemzeti sorskérdés még az volt, vajon összeegyeztethető-e az amerikai kultúrával a daycare, vagyis az államilag támogatott bölcsőde, óvoda és napközi intézménye (a New York Times egyenesen kulturális polgárháborúról beszélt). Mivel az amerikai értelmiségnek vagy nincs gyereke, vagy elég pénze van ahhoz, hogy megfizesse a magánbölcsődét, eme sorskérdés sem kavart komoly intellektuális vihart. S noha a szexbotrányhoz képest most talán felemelő és filozófiai jellegű problémának tűnik, az efféle szociális barkácsolás méltatása - amellyel Clinton mellesleg maga mellett tudja tartani a női szavazókat (esküszöm, én is rá szavaznék, tekintve az évi ötezer dollárt, amit az óvoda kiprésel belőlem), akárhány leányzót csinál is fel és hagy cserben - mégsem méltó egy igazi értelmiségihez. Ami a médiashow-t illeti, ugyan mit mondhat az ember Diana után (akit mellesleg még most is elő lehet venni néha, ha a női magazinok kifogynak a témából)? Nem marad más, mint az egyetemes értelmiségi depresszió. Amerika reménytelen, mert annyira mérhetetlenül és vulgárisan normális. Imádkozzunk egy kis ideológiai elnyomásért. Nem megy másképp.

publikálva
1998/6. (02. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk