Van kolléga, akit zseníroz ez, és jelzi is itt-ott, hogy csalás van a dologban. Nagyon régen úgy csinálta az ilyet, hogy, mondjuk, Verne Gyula magyarul beszélő monsieur-i száján minduntalan kicsúsztatott azért egy-egy jellegzetes "Fi donc!"-ot is. Sherlock (Karinthynál Sörluk) Holmes mifelénk ugyanezért a tipikusan angol "Well, well!" kifejezést ismételgetve szortyogtatta elgondolkodón a pipáját, Turgenieff Iván, Tolsztoj Leó és Dosztojevszki Tivadar szakállas orosz urai és muzsikjai pedig gyakori "Galambocskám!" kiáltásokkal borultak könnyek közt egymás nyakába. Ez a magatartás később visszaszorult, de nem tűnt el nyomtalanul. Madame Bovary jó ideje Bovaryné lett már, és seorok és seoriták, Herrek és Fräuleinek sem integetnek ki többé a magyar szövegből, de a Mr., a Mrs. és a Miss nagyon is megszilárdította a pozícióit, és ma mindenki úgy gondolja, hogy ezeket valamiért nem szabad, sőt nem is lehet lefordítani.
Ez az egyetértés ugyanakkor egy sokkal tágabb konszenzusra is utal, az pedig mintha a kiintegetéspárti kollégákat igazolná, és úgy szól, hogy a fordítás az valahogy azért mégiscsak más. A fordítás majdnem pont olyan, mint az eredeti, és mégsem az. A fordítás: fordítás.
Gonoszkodhatnék: hogy a munkájukat mintegy a fordítottság pecsétjével ellátni kívánó kollégák valójában előremenekülnek. Merthogy tudják: az eredeti mű tökéletes újrateremtésének feladatával akkor sem tudnának megbirkózni, ha akarnának, és akkor meg már nem is akarnak. És mégis: ettől függetlenül nem lehet-e, hogy nekik van igazuk?
Ha ford. a franciából eunuchnak fordítja az óriáskígyót (eunec), akkor nyilvánvalóan téved. Szerencsére szerkesztő (szerk.) is van a világon, ő pedig észreveszi és kijavítja ezt. Ha ford. "vendéghaj"-nak fordítja a szivacsos melltartót (amerikaiul: falsie), akkor is nyilvánvaló, hogy téved. Szerk. ezt, mondjuk, nem veszi ugyan észre, de eltelik ötven év, jön egy újabb ford., és lefordítja helyesen. De ha ford. "...ez minden, amit mondani akartam"-nak fordítja azt, hogy C'est tout ce que je voulais dire (vagy: This is all I wanted to say, vagy: Das ist alles, was ich sagen wollte), akkor szerk., ha van egyáltalán, ezt már észre sem veszi, azazhogy rálegyint, azazhogy egyetértőleg bólint, és lapoz tovább. Olvasó pedig - bár ő maga ezt természetesen nem így mondaná vagy írná, hanem úgy hogy "...csak ezt akartam mondani" -, olv. tehát megszokta, azaz úgy tudja, azaz magától értetődőnek tartja, hogy a fordítások már csak ilyenek. Elvégre a külföldi írók nem itt, hanem máshol, sőt ne adj' isten, máskor írták azt, amit ő, az olv., itt és most és többé-kevésbé, bár azért persze sosem egészen, az anyanyelvén olvas.
Ford., szerk. és olv. tehát megszokott, úgy tud, magától értetődőnek tart valamit, amit én helytelenítek. De ki hatalmazott fel rá? A Nyelvstratégiai Intézet?
Jó. Bizonyos értelemben tényleg, nagyon is más a fordítás. Bizony volt és van az úgy, hogy nem a fordítások igazodtak a nyelvhez, hanem pont fordítva, és hogy a nyelv igenis hagyta magát. Két és fél ezer évvel ezelőtt az "perzsa Birodalom arameus írnokai például valósággal "elperzsásították" a maguk írnoknyelvét csak azért, hogy gyorsabban menjen a munka. De Szent Jeromos latin Vulgatája is éppúgy magán viseli a héber, arámi és görög előzmények nyomát, ahogy a Károlyi-biblia a Vulgata latinjáéit, és ezekkel együtt számít mégis mindkettő nemcsak szakrális, hanem irodalmi értelemben is szent szövegnek évszázadok óta. A félrefordításaikat persze nem védi szentség. Jó tudni, hogy Mózesnek az eredeti szöveg szerint nem "szarvai" voltak, hanem csak sugárzott az arca, vagy hogy népe előtt alkalmasint nem a Vörös-tenger, hanem inkább egy bizonyos mocsárvidék nádrengetege nyílt szét. Az viszont nem kérdés, hogy ma már sokszor a Károlyi-biblia latinos mondatszerkezeteiben is a régiség ismérvét látjuk, és hogy ez a szöveg nemcsak a később keletkezett bibliafordításoknak mutatott irányt, hanem a magyar irodalmi nyelv kialakulására is óriási hatással volt.
Ezek tehát tények. De - teszem azt - vajon azt is csak megállapítanom szabad-e, hogy a magyar tudományos és pláne filozófiai nyelv jellegzetesen nyögvenyelős nominalitása nem a különféle komoly tárgyak tartalmi jellegzetességeiből, hanem a nyugati nyelvek teljesen hétköznapi névszóiságából és azoknak a fordítóknak az ügyetlenségéből fakad, akik ezt rendszeresen félreértik? Sajnálkozhatok-e, amiért Kant, Hegel vagy Heidegger szerintem sokkal nehezebben olvasható magyarul, mint németül, vagy csak nyugtáznom lehet: magyarul ilyen a filozófia? Nehezményezhetem-e, ha a francia posztmodern elismert szakértője - szerintem egy alapszintű félreértést cicomázva fel - "nem kevesebb van hátra, mint..."-nek fordítja a csupán "mégis" jelentésű il n'en reste pas moins que-t, vagy muszáj elfogadnom: egy posztmodern szövegnek elemi ismérve az, hogy érthetetlen? És ha, mondjuk, muszáj - zúgolódnom szabad azért?
...Balaton-part, utószezon, andalító naplemente, nagy csönd. Kézen fogva közelítünk Andreával a kihalt strand felé. Az üdülőfalu három állandó lakosából kettő a bejárati Lila büfé pultjánál markolássza a sörét. - Helló! - tesz próbára bennünket az egyik. - Jó estét! - köszönünk vissza rá. - Ja! - derül fel akkor a sörös ember arca. - Olyan halkan beszéltek, azt hittem, franciák.
