A tudás, ami összefűzi a magyart a magyarral (és, gondolom én, a perzsát a perzsával), nem pusztán szavak és nyelvtani szabályok közösségéből áll, mindez ugyanis mélyen beágyazódik a mindennapok jól ismert kontextusainak és viselkedési sémáinak a keretébe. Tehát nem is a szűk értelemben vett nyelvet tanuljuk, hanem interakciós mintákat – mit kell tenni például, ha a bank előterében álló (vélhetően néma?) Pisztolyos Ember férfias határozottsággal csak rámutat valami gépre, amiből egy kis cédula lóg ki, vagy miként lehet (és hogyan nem szabad) reagálni arra, ha valaki elpanaszolja, hogy a fiát elküldték az állásából. Az interaktív sémák létezésének a felismerése nyilván jóval régebbi, mint maga az elméleti modell, amit az 1970-es években a Yale Egyetem tudósai kidolgoztak. A mai felfogás szerint a sémák, keretek (frames) és forgatókönyvek (scripts) ismerete ténylegesen maga a nyelvtudás. Vannak olyan helyzetek, amikor a nyelvi viselkedés szabályai többféle reakciót is megengednek, bár legtöbbször itt is legfeljebb egy-két alapértelmezett (default) megnyilatkozás képzelhető el. Sok esetben azonban a nyelv teljesen ritualizált – ez is az angol szakkifejezés: speech rituals. Beszédrítus a köszönetnyilvánítás, a születésnapi jókívánság, a kondoleálás, a bók és az arra adott válasz, de jórészt ilyen klisékből állnak a telefonálás rutinfordulatai, vagy egy olyan, intellektuálisan en bloc igénytelen regiszter, mint a politika nyelve, vö. kottájából játszik, keményen beleáll stb.
A beszédhelyzetek sematizmusa összekapcsolódik azzal, amit a XIX. század közepén vetett fel két angol logikaprofesszor, Augustus De Morgan és George Boole, jelesül, hogy a társalgás szabályait, a „diskurzus univerzumát” érdemes lenne tanulmányozni. A talán kissé ijesztő diskurzus univerzuma (universe of discourse) kifejezés valójában olyan dologra utal, amit mindnyájan ismerünk, csak eddig talán nem tudtuk róla, hogy még neve is van. Arról van szó, hogy minden mondatunk az általa felidézett „világban”, keretben értelmezhető. Például a Mari néni lánya kijött a kórházból kijelentés többek közt azt feltételezi, hogy szerintünk létezik egy bizonyos Mari néni nevű személy, akit a hallgató azonosítani tud majd; hogy ennek a Mari néninek valószínűleg csak egyetlen (felnőtt) lánya van, hogy a lány talán kórházi kezelés alatt állt, esetleg szült, azaz nem dolgozni vagy beteget látogatni ment a kórházba. Végül pedig, ennek a mondatnak illeszkednie kell a társalgás menetébe, mert még a legbölcsebb kijelentés is csak akkor lehet adekvát vagy szerencsés az adott kontextusban, ha felismerhető a jelentősége, azaz a relevanciája. A társalgás „univerzuma” (vagyis a beszédhelyzet mikrovilága) egyben része az adott kultúra tágabb kontextusának. Ezt főként akkor vesszük észre, ha hibaüzenetet kapunk. Sokszor próbáltam például elmagyarázni a hallgatóimnak (japán egyetemistáknak), hogy a Mari megcsókolta Julit, annyira örült mondat esetében valamiért tudjuk, hogy Mari volt az, aki örült, viszont a Mari megcsókolta Julit, annyira sírt esetében Juli volt az, aki sírt. Nehéz értelmezni az ilyet azoknak, akik egy kevéssé csókos kultúrában nőttek fel.
Ha a nyelv hirtelen megzavarja a csöndes meditációnkat, tucatnyi apró dologra kell egyszerre figyelnünk: lelőtte, vagy szerencsére csak meglőtte, pusztán elismerte, hogy... vagy egyenest beismerte... Ráadásul nem pusztán igen/nem döntésekkel, hanem valószínűségekkel kell megbirkóznunk. Például napnál világosabb nekem az, ami ebben az újságcikkben áll: a bíró kétségbe vonta a nyomozó vallomását, miszerint a politikus az ő táskájában adta át a pénzt. Furcsa, hogy a bíró (vagy talán a nyomozó?) táskája a politikushoz került, nem? Nos, ha mégsem ennek a hipotézisnek a mentén folytatjuk a cikk olvasását, akkor ez csak azért lehetséges, mert a szcenáriók valószínűségét vagy divatosabb szóval „életszerűségét” is mérlegeljük. Közös tudásunk része továbbá az is, hogy érzékelni és értékelni tudjuk azt az önképet, imázst, hierarchiát, amit a beszélő tónus- és attitűdválasztásai jeleznek, pl. Hány évesnek tetszik lenni a Mari néninek? ~ Hány éves, Mari néni?, vagy Utasítottam a belügyminiszter urat, hogy vizsgálja ki az ügyet. ~ Szeretném megnyugtatni Önöket, hogy a belügyminiszter úr ki fogja vizsgálni az ügyet. A nyelv üzeneteinek egy része, ugye, eleve nem is tartalmaz más informatív elemet, mint a hierarchia, a szolidaritás és a hűség rituális jelzését.
Az a „közös tudás”, amiről eddig szó volt, az angol shared knowledge megfelelője. Van egy másik fogalom, ami szintén elég érdekes ahhoz, hogy szót ejtsünk róla: ez pedig a mutual knowledge mint politológiai szakkifejezés. A mutual knowledge ’kölcsönös tudás’ arra utal, hogy a megvilágosult elmék fejében lévő közös felismerés mellett fontos annak a tudása is, hogy a másik ugyanerre a felismerésre jutott. Ha ugyanis én is tudom, hogy mindenki más is tudja, hogy meg kéne már ostromolni ezt a Bastille-t, ráadásul ők is tudják, hogy én is tudom, akkor mi már nem magányos harcosok vagyunk, hanem kritikus tömeg. Egyik tudós könyvem ezzel összefüggésben futólag utal a császár új ruhájának a történetére, amely szerint, ugye, az ártatlan gyermek önkéntelen mondata révén merik az emberek kimondani azt, amit egyénileg mindenki lát, csak kollektíve nem – mármint, hogy őfelsége meztelen. Megnéztem Elias Bredsdorff nagyszerű Andersen-monográfiáját, és találtam ott valami érdekeset, amit ezennel megosztanék az olvasóval. Andersen 1837. május 25-én váratlanul levelet írt az új kötete szerkesztőjének: kedves Edvard, álljunk le, az egyik mese végét kicsit átírtam. A császár új ruhája c. történet utolsó bekezdése eredetileg ez volt: „Ünnepi menetben szeretnék elvonulni az emberek előtt, hogy megcsodálhassák a ruhámat – jelentette ki a császár. Úgy is lett: és másnap másról sem beszélt a város, mint a császár gyönyörű új ruhájáról.” Andersen tehát eredetileg pusztán ennyit akart mondani: mundus vult decipi, ergo decipiatur: a világ azt akarja, hogy becsapják, hát, be is csapják. Az új változat azonban, amelyre pontosan talán nem mindenki emlékszik, már inkább a mese felolvasóinak szolgál örök tanulságul:
„– Nincs is ruha a császáron! – rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta: »Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!« És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt.”
Hm. Ez az Andersen azért tudott valamit.
