Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Majdnem jó volt )

publikálva
1998/2. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Már-már jó volt, tényleg majdnem jó volt, gyanakodni kezdtem, régen éreztem ilyet. Igen, bólintottam, nem álmodok, be se vagyok rúgva: itt van a közelben a jó. Mindjárt ideér, betölti azt a sérült, zavaros részt odabent, ami valamiért egy jó ideje annyira nehezen karbantartható, és én átadom neki magamat teljesen. Milyen egyszerű ez, mily könnyű, gondoltam, elvileg, aztán meg mégis milyen komplikált. Körülnéztem, csupa remek ember, olyan otthonos volt az egész kupleráj. És közben jön a jó, fantasztikus. Nem volt nehéz beszélni sem, valósággal adták magukat a mondatok. Igaz, az artikulálás az idő haladtával kisebb nehézségekbe ütközött, de a beszéd maga, az érdemi folyamat, mégsem volt most megterhelő. Szerettem azt, amit mondtam, és szeretni tudtam könnyedén, amit mondtak nekem. És kevéssel azelőtt bent a táncparketten egy eleven istennő köszönt rám papírból készült csillogó boában, és úgy tűnt, hogy az sem volt látomás, mi kell még? Úgy döntöttem, kiiktatom a szorongást ma estére innentől kezdve, mint a normálisok, ha már ehhez váratlanul minden feltétel adott. Sikerült is majdnem, fent voltam a fényben, a napon üldögéltem, megkönnyebbült sóhajokkal dőltem hátra a székemen. Milyen szép is ez a pincehelyiség, s milyen kedvesek benne az emberek!

Már-már jó volt, tényleg majdnem jó volt, gyanakodni kezdtem, régen éreztem ilyet. Igen, bólintottam, nem álmodok, be se vagyok rúgva: itt van a közelben a jó. Mindjárt ideér, betölti azt a sérült, zavaros részt odabent, ami valamiért egy jó ideje annyira nehezen karbantartható, és én átadom neki magamat teljesen. Milyen egyszerű ez, mily könnyű, gondoltam, elvileg, aztán meg mégis milyen komplikált. Körülnéztem, csupa remek ember, olyan otthonos volt az egész kupleráj. És közben jön a jó, fantasztikus. Nem volt nehéz beszélni sem, valósággal adták magukat a mondatok. Igaz, az artikulálás az idő haladtával kisebb nehézségekbe ütközött, de a beszéd maga, az érdemi folyamat, mégsem volt most megterhelő. Szerettem azt, amit mondtam, és szeretni tudtam könnyedén, amit mondtak nekem. És kevéssel azelőtt bent a táncparketten egy eleven istennő köszönt rám papírból készült csillogó boában, és úgy tűnt, hogy az sem volt látomás, mi kell még? Úgy döntöttem, kiiktatom a szorongást ma estére innentől kezdve, mint a normálisok, ha már ehhez váratlanul minden feltétel adott. Sikerült is majdnem, fent voltam a fényben, a napon üldögéltem, megkönnyebbült sóhajokkal dőltem hátra a székemen. Milyen szép is ez a pincehelyiség, s milyen kedvesek benne az emberek!

Egyszerre csak menni kellett, úgy döntöttek, nem lehet itt érteni egymás szavát. Érdekes, gondoltam, magam meg sohasem hallottam ilyen jól. Sértődöttnek látszó képpel vitt a közösségi szellem fölfelé a lépcsőn, az összetartozás. Hát, ballagjunk akkor, ez jutott. Jól lemaradtam, a fizikai állapotom a múltkorihoz volt fogható, amikor az uszodában négy hossz alatt tudtam utolérni egy előttem tempózó hetvenéves nénit. Igaz, akkor viszont hátranéztem: lehagytalak. Menjünk, mondogattam, most nem volt meg ez a kicsiholt fölény, nem volt mire; menjünk tehát, ez se lesz rossz, lehet nézni közben a csikkeket. Meleg volt odakint, legalábbis nem volt az időjárás hidegnek mondható, ami, ugye, a tél közepén szempontként nem elhanyagolható. Megérkeztünk arra a jobb helyre körülbelül húsz kilométeres sétálás után, éppen borogatták felfelé a székeket, de azért még szerencsére lehetett időzni kicsikét. A későbbiekben a Nyugati pályaudvar is megkerült valahogy, oda vitt a láb. Kolbászt fogyasztottunk időtöltés végett, mert éhes, az nem voltam, elárulhatom, aztán már végképp nem maradt semmi sem. Felszálltunk a legelső hajnali vonatra magunkra maradván, de mire jól elvackolódtunk volna a mocsokban, beült egy úr fél liter töménnyel, olyan volt, mint egy mutatvány: egyszerre csuklott, hörgött, fingott és büfögött, abszolút világszám, bárhol felléphetne vele. Menekültünk mégis mélyen összenézve, át kívántunk telepedni az éppen betolt Intercityre. De nem volt még rá érett az idő, hiába nyomogattam, mint az őrült, a gombokat, nem nyílt ki az ajtó, nem volt a felszállás ilyeténképpen megvalósítható.

Egy remek várótermet javasoltam akkor, biztos lesznek benne képek, vonatos fotók, fali menetrendek, érdekes emberek. De csak rengeteg szék volt ott, semmi más. Ültünk, üldögéltünk teljes némaságban, mégsem volt ez a tevékenység - a valahogy bejutott madárkáknak hála -unalmasnak mondható. Mint egy nagy kalitka, olyan lett a helyiség, gubbasztottunk benne mindössze ketten, fönt meg vagy húsz kedves kismadár. Jól éreztem magam, röpködtek, csipogtak ott nekem szépen, édesen. Már épp fölvetettem volna, hogy várjuk meg a déli gyorsot ezen a nagyon jó kis helyen, amikor a legnagyobb közülük fölém szállt, bemért gonosz tekintettel, gúnnyal, s hogy ne legyen tévedés, leszart gyorsan az események méltó záróaktusaként. Milyen barom is az ember: bentről várja, közben meg fentről jön a jó.

publikálva
1998/2. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Győri Péter-portré
Közös jelölt Józsefvárosban
Interjúk
Mohácsi János, Robert Menasse, Bartók Imre
Melléklet a Balatonról
Olaszrizling, kisvasút
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Blog

még több cikk