Para

Kovács Imre: én

publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mint a lassan ható méreg, olyan tétován és teszetoszán keresgélem a nadrágomban ennenmagamat, nem vagyok sehol, csak egy kóbor, de megalapozatlan gondolat, leveszek mindent, zoknit, kabátot, majd cipőt, de tényleg ez a sorrend, állok mezítelenül, majdnem, aztán már ténylegesen is, állok a borotválkozótükör előtt, és nézem azt a hülyét, aki hazajött. Jó itthon, a szomszéd pintyei ordibálnak, aztán az ablak alól beindul a tolató lambada, valami nagy, piros mikrobusz, mint minden hajnalban ötkor, meg a redőnyök szemben, amikor nyit a közért, otthonos zajok egy üres lakásban, nem mérlegelek végre, fingok nyugodtan, és nyitva hagyom a vécé ajtaját. Borotválkozni kezdek, alaposan nyúzom magam nyaktájékon, lassan az elemes borotvával, nem szedi le rendesen a szőrt, próbálom körbejárni az állkapcsomat, de nem sikerül, figyelem a tükörben, ahogy ott marad a borosta, aztán belehányok a csapba, savat és nyálat, majd borotválkozom tovább.

Mint a lassan ható méreg, olyan tétován és teszetoszán keresgélem a nadrágomban ennenmagamat, nem vagyok sehol, csak egy kóbor, de megalapozatlan gondolat, leveszek mindent, zoknit, kabátot, majd cipőt, de tényleg ez a sorrend, állok mezítelenül, majdnem, aztán már ténylegesen is, állok a borotválkozótükör előtt, és nézem azt a hülyét, aki hazajött. Jó itthon, a szomszéd pintyei ordibálnak, aztán az ablak alól beindul a tolató lambada, valami nagy, piros mikrobusz, mint minden hajnalban ötkor, meg a redőnyök szemben, amikor nyit a közért, otthonos zajok egy üres lakásban, nem mérlegelek végre, fingok nyugodtan, és nyitva hagyom a vécé ajtaját. Borotválkozni kezdek, alaposan nyúzom magam nyaktájékon, lassan az elemes borotvával, nem szedi le rendesen a szőrt, próbálom körbejárni az állkapcsomat, de nem sikerül, figyelem a tükörben, ahogy ott marad a borosta, aztán belehányok a csapba, savat és nyálat, majd borotválkozom tovább.

Korán jöttem haza, még nincs itthon senki, megöntözöm az Arika pálmát, ami tulajdonképpen sás, meg a többieket, kint az ablakban, nézem, csírázik-e a bab, aztán lefekszem, felkelek, csinálok reggelit. A megsütött kolbász büdös, kidobom vele együtt a hagymát is, aztán új serpenyőt melegítek vajjal, beleütök két tojást, megsül, olyan a torkomnak, mint a légzés orrvérzés után, lenyomom kenyérrel, és kinyitok egy sört, ami meleg, de mindegy, mit is számít, ha egyszer démonokkal kelek, és démonokkal fekszem, mit is számít, hogy meleg a sör, amikor már órák óta csak a folyamatosan vérző végbelemre bírok gondolni meg a lámpaburába rejtett tequilára, aminek se vége, se hossza, meg hogy meghalok.

Ilyenkor szokott a - valamiért rendszeresen - felkelő nap visszatükröződni a szemközti ablakokon, ilyenkor hajol ki a mackófelsős lakó a harmadikon, ilyenkor hajtogatja szét a függönynyalábokat, hogy kilássanak a szobanövények, és még ha nem is néz rám, csak lefelé az utcára, ahol felpezsdül a viktimológiai labor, és kapucsengőre támaszkodnak, mégis úgy érzem, mintha, pedig dehogy, csak a lift indul el, hogy öt emeleten cipeljen fel egy hazugságot formatervezett kurva testébe rejtve, én meg elhiszem.

publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk