Nádasdy Ádám: Modern Talking

publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mindenkinek lexikon a feje. Lexikonnak nevezzük ugyanis a nyelvészetben valamely nyelv szavainak összességét, a "szókincset". A lexikon görög jelentése "szavakkal kapcsolatos" (alapja a lexis, magyarul "szó"), és így a lexikon értelme eleinte "szavas könyv", azaz "szótár, szójegyzék" volt. A mai "enciklopédia" értelem jóval később, a 18. században terjedt el, amikor elkezdtek olyan ismerettárakat készíteni, ahol a tudnivalókat nem tárgykörök szerint, hanem betűrendesen (azaz címszavak szerint, "lexikálisan") sorolják föl.

Kinek lexikon a feje?

Mindenkinek lexikon a feje. Lexikonnak nevezzük ugyanis a nyelvészetben valamely nyelv szavainak összességét, a "szókincset". A lexikon görög jelentése "szavakkal kapcsolatos" (alapja a lexis, magyarul "szó"), és így a lexikon értelme eleinte "szavas könyv", azaz "szótár, szójegyzék" volt. A mai "enciklopédia" értelem jóval később, a 18. században terjedt el, amikor elkezdtek olyan ismerettárakat készíteni, ahol a tudnivalókat nem tárgykörök szerint, hanem betűrendesen (azaz címszavak szerint, "lexikálisan") sorolják föl.

Az eredeti lexikon tehát egyszerűen szótár. A nyelvészetben ezt a fogalmat kiterjesztjük a beszélő fejében lévő szóállományra, melyből ő "lehívja" a kívánt szót, hasonlóan ahhoz, ahogy a nyomtatott szótár használója - persze másfajta stratégiával - lapozgatva kikeresi. (A "szótár" és a "szókincs" voltaképpen ugyanaz, csak a nyelvész nem szereti az ilyen "kincs"-féléket, ahogy a biológia se szokott "a Zemplén rovarkincséről" beszélni, mert túl sok érzelmi töltet van benne.) Minden beszélőnek van szótára, hiszen másképp nem tudna beszélni, van a kisgyereknek is (bár soványabb), van az analfabétának is, van azokban a nyelvekben is, ahol nincs írásbeliség. Ebben az értelemben a honfoglaló magyaroknak is volt szótáruk. A szótár teljes állományát egyik beszélő sem birtokolja, de mindenki sok ezer szavas lexikon fölött diszponál. Ugyanolyan fogalomkiterjesztés ez, mint ami a "grammatika" szóval történt: ez eredetileg olyan könyvet jelentett, mely adott nyelv nyelvtanát, a szabályok gyűjteményét tartalmazta, majd a nyelvészet átvitte a szót (és magyar megfelelőjét, a "nyelvtant") az anyanyelvi beszélő fejében meglévő szabályrendszerre. Ezért mondjuk, hogy mindenkinek van nyelvtana, hiszen másképp nem tudna beszélni és érteni. A nyomtatott nyelvtanok és szótárak - még a legprofibbak is - csak közelítik a valóságos nyelvet, mint platóni árnyképek.

A szótár és a nyelvtan között azonban van egy óriási különbség: a szótárnak nincsenek szabályai. Nem következik semmiből, nincsenek összefüggései. Nem indokolt, hogy a kezet hívjuk kéz-nek és a lábat láb-nak, vagy hogy éppen a triticum aestivum neve búza, a musa paradisiacáé pedig banán, és nem fordítva. A jelölt dolog és a szó alakja közötti kapcsolat önkényes, megjósolhatatlan, márpedig minden szabályrendszer próbája a jóslóerő, a "ha..., akkor..." típusú általánosítások működése. A nyelvtanban lehet jósló erejű szabályokat állítani (sőt: a nyelvtan nem más, mint ezek összessége), például: "ha a magyarban egy ige múlt idejű, akkor -t-re fog végződni", vagy "ha a magyarban egy melléknév jelző, akkor a jelzett szó előtt fog állni". A szótárban azonban nincsenek "ha..., akkor..." típusú általánosítások. Nincs olyan, hogy "ha egy szó állatot jelöl, akkor legalább két szótagból fog állni", vagy "ha egy szó főnév, akkor mássalhangzóval fog kezdődni", vagy "ha egy ige valamilyen állapotba kerülést jelent (savanyod-ik, barnul), akkor hosszabb lesz, mint a kérdéses állapotot jelölő melléknév (savanyú, barna)" - hiszen ellenpélda van bőven: fagy, de fagyott/fagyos, szárad, de száraz. Nem véletlen, hogy éppen az ilyen információt, tudást nevezzük lexikálisnak: az össze nem függő, önkényes, csak memorizálással elsajátítható adatokat, mint a kémiában az olvadáspontokat, az irodalomban a szerzők születésnapját. A szótár tartalmazza minden szó hangalakját (például búza) és a hozzá kapcsolódó jelentést (annak a bizonyos növénynek a képét, fogalmát). Az jelenleg viták tárgya, hogy van-e a szótárban további információ: hiszen a néni és a banya fizikai jelentése ugyanaz ("idős nő"), csak stílusjegyük tér el; lehet, hogy stílusjegynek is szerepelnie kell a szótárban, mert ha ott nem, akkor hol tárolná a beszélő? Sőt, ha a szótár tárol mindent, ami nem megjósolható, akkor a ragoknak is benne kell lenniük, hiszen miből következne, hogy a "bentlétet" kifejező rag hangteste éppen -ban/-ben (és mondjuk nem -nuf/-nüf)?

Sokan úgy vélik, hogy igenis indokolt, hogy a triticum aestivumot hívjuk búzá-nak: ez a szó ótörök eredetű, mert a magyarság tőlük tanulta el a búza használatát; a musa paradisiacát pedig azért hívjuk banán-nak, mert ez a gyümölcs nyugatról jött az újkorban, s így neve is spanyol-portugál (végső soron afrikai) eredetű. Ez azonban - bár igaz - nem indok. A magyar anyanyelv-elsajátító ugyanis 2-4 éves korában, amikor e szavakat megtanulja, nincs birtokában ennek az információnak, és a szülei sem ezen az alapon tanítják. Ha pedig valamiről nem tud, azt nem is használhatja nyelvtanulása során, tehát azt mi, nyelvészek sem vehetjük bele az ő nyelvtudásának ("kompetenciájának") leírásába, modellezésébe, így a szótárba sem. A szótörténet ezért - bármilyen érdekes tanúja egy nép vagy egy növény történetének - nyelvészetileg irreleváns. Olyan ez, mint hogy miért hétnapos a hét: ez izgalmas kultúrtörténeti kérdés, de időbeosztásunk elkészítéséhez nem kell tudni.

Mindezt azért írom, mert a múltkori cikkemre azt mondta egy ismerősöm: te kihagytad a legfontosabbat: a szókincset! Azt írtam ugyanis, hogy a nyelvelsajátítás két dolog megtanulása: a hangképzésé és a nyelvtani szabályoké. No de - mondta - hiába tanulja meg a kis polgár ezt a kettőt, ha nem tanulja meg hozzá a szavakat. Ha nem tudja, mit hogy kell megnevezni, kéz vagy láb, búza vagy banán, akkor nem fog tudni kommunikálni. Igaza van, csakhogy a szótárnak (tehát a nyelvtudás lexikális részének) a megtanulása nem különbözik a többi lexikális tanulnivalótól, például hogy melyik hanghoz ki tartozik, hogy melyik a mi házunk, melyik polcon van az én ruhám s a többi. A nyelvészetben a szótár a legkevésbé érdekes terület, hiszen nem lehet róla általánosításokat tenni. A laikus meg többnyire éppen a "szókincset" tartja a nyelvek legérdekesebb, legjellemzőbb vonásának. Azt hiszi, a magyar és a német között az a fő különbség, hogy németül a kutyát Hund-nak, a hideget kalt-nak mondják, hogy attól van egy mondat németül vagy magyarul, hogy más-más szavak szerepelnek benne. Pedig a lényeg a nyelvtani szerkezet, hogy németül a "kutya" hímnemű (der Hund), hogy a "hideg" középfoka umlautot kap (kälter), amik a magyarban ismeretlenek. Viszont a németben ismeretlen a tárgynak az ige elé hozása, és -t raggal való kötelező ellátása, vagy a 3. személyű ige ragtalansága; ha nem így volna, akkor A slágfertig vigéc nudlit paníroz német mondat volna - pedig színmagyar.

publikálva
2002/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk