Podmaniczky Szilárd: Déli verő

publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Éppen karácsonykor lesz négy éve, hogy ezen a kéziraton kotlok, mint egy nagy gumistrucc, amelyiknek hiába dugják fejét a homokba, kicsúzlizza magát.

Piacra dobott betörők

Négy éve karácsonykor, pontosabban szentestén hívott egy akkor még rendőr barátom a szüleimnél, hogy isten éltessen vagy mi, meg hogy a hengerzártörés módszerével feltörték, feldúlták, majd eközben kirabolták a lakásodat. A szép nadrág mellé berakhattam ezt is a karácsonyfa alá.

Másnap hajnalban tudtam csak visszajönni a szüleimtől, mindvégig azzal az érzéssel a zsebemben, mintha agyonütöttek volna, s én most mégis minden erőmmel azon fáradozok, hogy fizikai valómban baktassak a lucskos és nyirkos utcákon, és nem értettem, hogy a francba kerültem ilyen helyzetbe, ez nem az én életem, valaki máséba futottam bele, ám ha mégis az enyém lenne, hát az még nagyobb katasztrófa, mert akkor eddig nem vettem észre, hogy ennyire kirabolható vagyok, mi több, a legfőbb tulajdonságom a kirabolhatóság. Ennek mind ez ideig ellentmondott a két szomszédom valóságtartalma, egy testőr és egy tűzoltó, egy-egy szakkutyával, szóval, közéjük beékelődve abszolút biztonságban tudhattam magam. És most mégis.

Mikor megérkeztem, az ajtóm félig nyitva állt a lépcsőházban, a két nyomszakértő tette a dolgát. A bejárati ajtón méretes fülnyomot ecseteltek ki, de azon túl ezeregy használhatatlan ujjlenyomat és grafitpor mindenütt. Szét voltam esve, kibelezve és meghurcolva tátottam a szám, az a pici lakás, amiről eddig azt hittem, teljesen az enyém, enyém benne minden porcica, tele lett idegen kezekkel, lehelettel, testszaggal, bűzzel.

Az egyik nyomkereső még élcelődött is, hogy talán ennyire gazdag vagyok, mivel nem kötöttem lakásbiztosítást. Ennyire, faszikám, ennyire nem ebben a világban éltem, nem ebben a "készüljünk föl a bűnelkövetés minden lehetséges módja ellen"-ben.

De nem sokat raboltak, mondta a nyomkereső, csak némi készpénz, az ÉS-től kapott első glosszadíjam, egy kis sétáló-CD meg egy vacak, eldobható fényképezőgép, igaz, sok furcsa fotóval.

A virágjaim láttak mindent, a lantlevelű fikusz, az alokázia, a dracéna és a többi, de talán én lettem volna legjobban meglepve, ha elmondják.

Aztán meg karácsony első napján lakatost szerezni, ebben a fasírt állapotban, teljes eszmei fölüdülés. Persze könyörögtem, kibelezve könyörögtem. De lett egy jó, megbízható szakipari kapcsolatom.

Aznap este elhívtam egy barátomat, nem bírtam volna egyedül meglenni. Összepakoltunk, aztán tévéztünk. Még ma is tudom azoknak a magyar íróknak a nevét, akiknek a könyveit pénz után kutatva ledobálták a polcról. És tudom azokét is, akikében nem kerestek.

Néhány nap alatt elszállt a kibelezettség érzése, visszajöttem a rendes életembe, csak hát ott meg a düh fogadott. Telt s múlt az idő, a rendőrök nem tudtak beszámolni elképesztő eredményről. Akkor elhatároztam, kézbe veszem az ügyet.

A nyomkeresőktől tudtam, hogy bizonyos jelek arra utalnak, hogy a betörőnek tudnia kellett, mit hol keressen, mert sok helyen csak alibiből forgatta fel a lakást.

Erre nekem volt egy tippem, hogy ki adhatta a fülest, illetve ki tudta, hogy karácsonykor nem vagyok otthon. Kicsit blöfföltem. Az illetőt nem nevezhetném barátnak, azt hiszem, egyszer ültem vele egy asztalnál, és nem is oly rég. Fölhívtam. Öcsém, mondtam, jó lenne, ha előállnál a farbával, nem szabad engemet kóstolgatni, szelíd ember vagyok, de ha fölébresztik bennem az alvó kismókust, letépi az összes mogyoródat.

Nem telt bele két nap, megvolt a betörők (mert ketten voltak) neve, címe. Odaadtam a rendőröknek, és vártam. De azért ettől kezdve sötétedés után figyeltem, jön-e utánam az árnyékom. Jött, mindig hűségesen jött. A rendőrök azt mondták, ismerik a kiscsávókat, figyelik a mozgásukat, de nincs bizonyíték. Úgy rá egy hónapra meg is kaptam a felmentő levelet, az ügyet lezárták.

Sokáig nyomasztott még a dolog, és attól tartottam, hogy egy kellően feszült pillanatomban önbíráskodás lesz a dolog vége. Tudtam a neveket, a címet, mert együtt laktak. De sikerült visszafogni magam, és fenemód vártam azt az időt, amikor se cím, se név, minden kikottyan a fejemből. Már két éve nem emlékszem rá.

Amikor először magamhoz tértem a betörés után, arra gondoltam, írok én ebből a katyvaszból egy jó nagy dolgozatot, hogy ott egye meg a fene, kiírom vagy mi, minden egyes részletet borzalmasan kidolgozok, némi pénzt is hoz, aztán vizes bugyit az egészre. De nem ment, nagyon nem. Csak annyira tellett, hogy a helyi újságban körlevelet intéztem a becsületes betörőkhöz, akiket kértem, legalább annyiról győződjenek meg munkájuk kezdte előtt, hogy van-e biztosítás a lakásra. Ez persze hülyeség volt, engem se az odalett cuccok nyomasztottak. Inkább az, ami miatt akárhányszor belefogtam az élethű leírásba, mindig átjárt az a sehonnai fíling, ami akkor, szenteste elkapott, és hát nem akartam magam még jobban belenyomni a történtekbe, mint amennyire elkerülhetetlen, és ha belefogtam a leírásba, már megint ugyanott, ugyanabban a ganéjban éreztem magam. Egészen idáig hurcoltam ezt a már csak pszichikai krimit, és most eldobom a francba, soha többé nem érdekel.

A lakást jóval a következő karácsony előtt eladtam. Az új tulajdonossal szilveszter után találkoztam megint. Képzeld, mesélte, szenteste föl akarták törni a lakást. Na, gondoltam magamban, akkor ezt a pecót, ugye, betörőkkel együtt dobtam piacra.

publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk