Az interjú alatt végig furán nézett rám, láttam, hogy valami nagyon nem stimmel neki. Becsülettel válaszolgattam számomra nem túl izgalmas kérdéseire, elmondtam, hogy a cégnek voltak jobb és rosszabb évei is, most épp két rosszabb volt, de látszik esély arra, hogy jobbak következzenek. A beszélgetés akkor vált érdekessé, amikor az interjún már túl voltunk, és megkérdeztem, miért vágott közben ilyen furcsa képet. Elmondta, hogy ez az interjú nagyon kilógott a sorból. Eddig ahány cégvezetõvel csak beszélt, dõlt a panasz. Ezt mostanra már megszokta, bár nem érti. A magyar cégvezetõ kiszáll a BMW-jébõl, megigazítja ötezer dolláros öltönyét (volt szeme ahhoz, hogy ilyesmit észrevegyen), majd ömlik belõle a szó, hogy milyen rosszul megy a cége, és egyáltalán, milyen ócska itt minden.
Az interjú utáni beszélgetés közben egyre inkább átcsúsztam az egyetemi oktató számomra sokkal otthonosabb és természetesebb szerepébe. Láttam a lányon, hogy most kezd megfogalmazódni benne leendõ doktori értekezésének fõ tézise. Ilyenkor a tanár legjobb, ha bölcsen hallgat, idõnként bólogat és hagyja, hogy a hallgató valahogyan, egyelõre még nehézkesen megfogalmazza frissen született ötletét. Eddig ugyanis azt hitte, hogy a panaszáradatok kifejezetten neki rendezett színjátékok. Még az is megfordult a fejében, hogy talán az adóhivatal ügynökének nézik a cégvezetõk, azért panaszkodnak ennyit. Most, egy kivétel láttán jött rá, hogy senki sem az álorcáját mutatta neki, hanem nagyon is az igazit.
A holland lány arra jött rá, hogy ebben az országban egyszerûen ez a normális viselkedésmód. Ez számunkra talán természetes, de az õ számára nagyon nem volt az, máig is nagyon furcsának találja. ' viszont azt tudta, hogy minden kultúrában létezik egy úgynevezett szociális kód, amely meghatározza, miképpen helyénvaló viselkedni, milyen keretek között, milyen módon illendõ közölni a mondanivalónkat. Egy olasz például teljes természetességgel túloz, nemcsak a széles gesztusaival, hanem szinte minden kijelentésével, pozitív és negatív irányba egyaránt. Nem hazudik, csak az õ szociális kódjának megfelelõen: tódít. Még azt a rovart is, amit mi (némi túlzással) százlábúnak nevezünk, õ ezerlábúnak mondja.
Amerikában a szociális kód alapja a keep smiling, mindig mosolyogj. Jól vagyok, szép a világ. Egy amerikai nõ számára lényegében ez az egyetlen viselkedésmód, amellyel elfogadható tud lenni a környezete számára. A férfiaktól inkább elfogadják, ha morcosan néznek, fõleg, ha üzleti érdekük ezt kívánja. De az amerikai férfiakra is szigorúan érvényes a keep smiling egy kicsit enyhített változata: sohase panaszkodj! Elõfordul, hogy egy amerikai is szidja a saját környezetét vagy társadalmi rendszerét, de sohasem személyes felhangokkal. A rendszer lehet rossz (legalábbis egy bizonyos mértékig), de én sikeres és elégedett ember vagyok.
Az amerikai szociális kód nagyon tudja irritálni a nyugat-európaiakat. De mindkét kultúrkör számára furcsa, hogy valahol ennek a tökéletes ellentéte is érvényes lehet, fõleg egy viszonylag kulturált országban (amely azóta az EU tagja is lett). Ezért hatott a holland dok-toranduszra a megvilágosodás erejével, ami-kor rájött, hogy semmi ellentmondás nincs a BMW és a panaszáradat között - egyszerûen csak addig nem sikerült felfognia a helyi szociális kódot.
Ez egy búval bélelt ország. A bélelt helyett szívesen írtam volna egy másik közhasználatú b betûs szót, de ebben a lapban, ahol a szociális kód éppen megengedné ezt, ugyanannyira nem szívesen teszem, mint ahogy nem szívesen panaszkodom, noha Magyarországon élek. Talán gyárilag antiszociális vagyok; lehet, hogy kontrasztanyagnak születtem - nemcsak a biokémiában, a társadalomban is szükség lehet néha ilyesmire.
Sírva vigad a magyar. Meglehet, a holland antropológus lány felfedezése csak egy tudományosabb megfogalmazása ennek a Bajza József 1825-ben írt Borének címû versébõl való szállóigének. Nem tudom, miféle történelmi okai lehetnek annak, hogy így alakult a szociális kódunk. Ottlik Géza többet tudott errõl, idézzük õt:
"A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a gyõzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sõt idõközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sûrûbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a gyõzelemnél - mindenesetre igazabb tulajdonunknak."
A világnak ezen a táján nehéz másképpen látni a dolgokat. Könnyen lehet, hogy éppen ezért lett ilyen búval bélelt a szociális kódunk. Ettõl még sokszor nagyon vidámak is lehetünk, mint ahogy egy mindig mosolygó amerikai is lehet a lelke mélyén nagyon szomorú. Egy kód csak egy kód, amelynek segítségével akármilyen mondanivaló kódolható. Csak legyen, aki dekódolja.
A holland doktorandusz a szemem láttára indult el egy nagyon érdekes tudományos tézist kifejtõ disszertáció felé. Felfedezése rám személyesen is nagy hatással volt. Korábban nem jutott eszembe, hogy egyszerûen kötelezõ szociális kódként tekintsem az engem mindenütt körülvevõ állandó sírás-rívást. Azóta viszont már nem kapok kiütéseket attól, ha valaki folyamatosan, reflexszerûen panaszkodik. Megtanultam ugyanúgy látni ezt, mint az amerikaiak mosolyát. Egyik sem jó vagy rossz önmagában, mivel ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó.
