(Az előző rész tartalmából. Miután az Emmi sajtóosztálya ajánlást köröztetett a minisztériumban a kerülendő és helyettük javasolt szavakról és kifejezésekről, a szerző egy kis komolyságot próbált több-kevesebb sikerrel magára erőltetni; függetlenül az ajánlástól magától, annak tartalmától, azon a végtelen ostobaságon őrjöngött, amely a szótár technikai kivitelezését jellemzi. Hogy az összeállítók a logika elemi szabályaival sincsenek tisztában, hogy [bizonyára magas] fizetésükért képtelenek józan paraszti ésszel végiggondolni, mire és hogyan használatos egy szótár.)
Mindez azonban csak olyan, mintha azon bosszankodnánk, legnagyobb szerelmünk szakítólevele helyesírási hibákkal van teli, vagy hogy a halálos ítéletünket gyűrött papírra nyomtatták. Tahóság, műveletlenség, képtelenség a másik minimális tiszteletére, de hát nem ez a lényeg. Vagyis persze nagyon jellemző, kifejezi a pökhendi, hájfejű és sötét hatalom szokásos viselkedését, de nézzük meg azt is, mit akar, mi járhat a fejében, mire törekszik. Tartalmilag. Mert azt a változatot azért elvethetjük, hogy jobb dolga nem lévén hülyeségekkel üti agyon ráérő idejét.
Egyrészt, ahogyan már írtam róla, a szótárnak azokban a tételeiben, ahol nincs tiltott (helytelen, kerülendő, nem ajánlott) kifejezés, csak javaslat szerepel, ott bizonyos témák forszírozását, előtérbe helyezését szorgalmazza. Azt szeretné, ha minél több szó esne (nem valami helyett, hanem általában) mondjuk arról, hogy „a felsőoktatás stratégiai ágazat”, meg hogy „[a] hozzáférést mindenkinek biztosítjuk”. Ha végigszaladunk a baloldali oszlopon, remek kormányzati közhelyszótárra lelünk, amelynek tartalmatlanságát többek között éppen az jelzi, hogy sok kifejezésnek nincs mellérendelve egy használatos, közkeletű (ámde hibásnak, sértőnek, pontatlannak tekintett) szó vagy szókapcsolat.
Másrészt kiderül, mely szavak (illetve: nyilván nem a szavak, hanem inkább témák, problémák, viták) azok, amelyeket a minisztérium szeretne elkerülni. Amelyekről nem szívesen beszél, vagy más megfogalmazással szeretne kibújni a megtárgyalásuk alól. Ilyenekre gondolok: „tandíj”, „röghöz kötés”, „keretszám”, „reform”, „kiszervezés”. Nem mondanám, hogy valamennyi tiltott szó ilyen volna; a „tornaóra” szót már az én általános iskolás koromban sem szerették a tanárok, és az is vallhatna akár komoly társadalomfilozófiai megfontolásra, hogy a „társadalomfejlődés” helyett a „társadalmi változást” kellene használni. De sok esetben igenis a szó felidézte probléma szőnyeg alá söprése a cél; az a babonás hiedelem, hogy ha más szóval nevezzük meg a kérdést, akkor talán meg is szűnik kérdés lenni. Baj van az „egész napos iskolával”, mert meggondolatlanul, előkészítetlenül, ésszerűtlenül vezették be? Hát akkor beszéljünk inkább „délutáni foglalkozásról”, azzal minden rendben van. Valami nem stimmel az „esélyegyenlőséggel?” Oké, akkor helyezzük a hangsúlyt arra, hogy ez folyamat, éppen csinálódik, rajta vagyunk – legyen „esélyteremtés”. Mostanában, amikor oly sok remek tanulmány születik a Syriusról származó párthus-magyar őskozmikus azeriekről, inkább használjuk a „tudós” helyett a „szakírót”, sose lehetünk elég óvatosak.
Harmadrészt: hadd ragadjak ki csak egyetlen rémületes elemet mindabból, amit a szótár sugall. Nézzük a következő részletet:
| ||
Mit kellene a magyar nép (pardon, nemzet) fejébe verni? Mi ez az ideológiai indoktrináció? (Hogy ilyen csúnya szavakat használjak.) Hát hogy a felsőoktatási intézmények (amelyek hatékonyak, naná) közösséget teremtenek.
Közösséget.
Na ez az utóbbi évek legvisszataszítóbb, leggusztustalanabb, ordas hazugsága. Van benne valami fennkölt, ezért kicsit bepárásodott szemmel kell kiejteni, a messzeségbe révedve; úgy kell tenni, mintha valami titkos kapocs fűzne bennünket össze, csaknem eucharisztikus együttlét és egyesülés. Kételkedni benne, vagy akár csak rákérdezni meg – szörnyűséges, piszkos bűn. Az egyetem – közösség.
Nem dicsekvésből mondom, de többféle funkcióban magam is részt vettem a felsőoktatásban, sőt kicsit foglalkoztam a közösség kérdésével is. Azt kell mondanom: sokszor éreztük jól magunkat, voltam részese remek óráknak (a katedra mindkét oldalán), még azt sem zárom ki, hogy közösségek létrejöhetnek alkalmilag, véletlenszerűen, helyileg és ideiglenesen. De hogy közös értékek, közös célok, összetartozás-érzés, szolidaritás, kölcsönös támogatás? Ugyan már. Persze, jóban lehetünk sokakkal, vannak barátaink. Másfél órára összefognak a diákok a buta és agresszív tanár ellen, a tanszék a hatalmaskodó dékán ellen, a bölcsészkari szumó-csapat és szurkolótábora a jogászok ellen. Oké. Meg persze tanulunk egymástól, sokakat még szeretünk is olykor. Na de közösség? Miért éreznék én bármiféle közösséget a szerencsétlen törtető stréberrel vagy a szőke lánykákat hajkurászó agg professzorral, a reménytelenül értetlen playboyjal vagy az aktuálpoitikai kiselőadást tartó idősödő nacsasszonnyal? Elvagyunk, egymás mellett, egy légtérben, kibírjuk egymást.
Mentalitástörténész vagy szociológus legyen a talpán, aki kibogozza, hogy ez a „közösség”-duma honnan indult: felülről-e, a kormány köreiből, és megtalálta az útját az egyetemekhez – vagy éppen az egyetemek (egyike-másika) kezdte felkapni, és a kormány lecsapott rá. Tény, hogy az ELTE például már ezzel hirdeti magát:
| ||
(Sőt az egyetem régi fotóit összegyűjtő akciót is „közösségi” megmozdulásként hirdetik.) Márpedig a minisztérium most már nagyon nekilendült: a „társadalom” szó helyett ugyan mit javasol?
| ||
Igen – a „közösséget”. A „szekta” helyett „vallási közösséget”, és a „lakosság” helyett is „közösséget”.
Ezért mondom, hogy a szótár nemcsak egyes elemeiben nevetséges, és nemcsak technikai megvalósulásában szánalmas, hanem egész sugalmazásában, abban az értékrendben, amit a fejünkbe akar verni, abban az eszmerendszerben, amit a tisztviselők s rajtuk keresztül mindenki számára kötelezővé akar tenni – veszedelmes, hazug és undorító.
